sziréncsók ― 🧡

⚓️ egy.

Morene hosszú ruhájába beletép a szél. Az óceánnak ezen részén gyakoriak a heves viharok, amelyek hajókat dobálnak hullámháton, mint kisgyermek unalmasnak vélt játékait ― egészen apró kora óta a fedélzeten él, így semmiféle meglepetés nem éri a sötét, vészjósló felhők láttán. A hajótest parányi a vízfelszínen, a lány körül még a legádázabb, martalóc férfiak homlokán is mély ráncok gyülekeznek; többségük meztelen talpa alatt egyre erősebben ringatózik a Vérszomj. Mint a megrémült kutyák, fülüket és farkukat is behúzva, gondolja magában.

― Vitorlákat be! ― Felharsan a hangja, de a haragos széllökések megpróbálják belefojtani utasításait. Talán a mennybolt nem féli egy fiatal lány parancsszavát, és az elemek hahotázva dulakodnak tovább, az őt körbevevők viszont jól ismerik.

Megelevenedik a legénység; a hatalmas, vászonból szabott anyagokat kötelekre felkapaszkodva vonják be, aztán minden erejükkel igyekeznek összecsavarva az árbócokhoz kötözni. Mindenki tudja a dolgát. Erős kötelékekkel rögzítenek mindent, ami nehéz és elmozdulhat ― ágyúkat, hordókat és fából ácsolt ládákat. A fedélzet jobb és bal oldalán felsorakoztatott ágyúk mostanra centiket bár, de imbolyogni kezdenek. Pár rátermett dagadó izmokkal küzdi vissza helyükre őket. Mikor már nem marad tennivaló, s a hullámok is felcsapnak a hajó oldalán át, Morene szemöldökét ráncolva néz végig a tépett csapaton. Nem sokkal előttük már javában verdesnek a villámok, fehér cikkcakkban hasítják keresztül az égbolt sötét leplét. Nem tudja megállapítani, vajon hány órára járhat az idő, de a természeti viszontagságokat figyelve hangosan elkiáltja magát.

― Egyenesen a hajó gyomrába, uraim! Vár minket a vacsora!

Néhány örömteli kurjantás szólal vissza, majd sebes lábdobogás rázza meg a fedélzetet. A lefelé vezető lépcső nyílásában sietve eltűnnek az éhes és kimerült férfiak. Morene egyedül marad, még egy kis ideig dacolva áll egyenes háttal a viharban. Háromszögforma kalapján egyre sokasodnak a nehezen koppanó, sós esőcseppek. Lecsorognak a halántékán, átáztatják fekete, kócos hajzuhatagját és bekúsznak helyenként szakadozott ingje alá is. Ugyan a vitorlák bontását követően gyakorlatilag egyhelyben vesztegelnek, az óriás hullámok ijesztő magasságokba emelik a ― számukra csupán csónaknak tűnő ― kalózhajót. Morene csak bízik abban, hogy nem kapja el őket igazán. Ha a tenger kegyes hozzájuk, hajnalhasadásra ismét nyugodt víz és jó szél köszönti őket.

Élt át borzalmas óceáni viharokat, de az összeset letudták kisebb-nagyobb veszteségekkel. Hátat fordít a viszontagságoknak és a taton helyet foglaló kapitányi kabint veszi célba. Bőrcsizmába bújtatott lába néha megcsúszik a már nedves deszkákon, ahogy fellépdel a lépcsőn. Korábban a kormánykereket masszív zsinegekkel lekötözték, tehát rossz helyen nem köthetnek ki. Egy utolsó, ellenőrző pillantást vet rá és betér a szalonba. Odabent mintha egészen más világ foglalna helyet. A kapitány rangjával járó kalózpompa tárul szeme elé: a fapadlót mintázott szőnyegek védik, pirosas színükhöz passzol a négy melegbarna fa fal. Díszes festmények lógnak rajtuk, az ajtó mellett pedig fogas várja, hogy rá helyezze levetett ruháit. A bejárattal szemben terjeszkedő falat végig ablakok borítják, melyek a végtelen óceánra nyújtanak panorámát. Rajtuk keresztülnézve komor, hamuszínű eget lát és az azt szabdaló villámokat. Máskor általában zafír árnyalatában ragyogó, sima vízfelület tárul elé, ám ez a látvány is tartogat magában valami varázslatost. Valami egészen hatalmasat.

Édesapja minden bizonnyal csak rá várt már. Feláll a sarokban elterülő ágyáról és a helyiség közepén lévő terített asztalhoz fárad. Sosem volt jellemző rá a bőbeszédűség, ezért nem lepi meg, hogy csupán egy biccentéssel üdvözli őt, de apaian óvó szemei folyamatosan Morene alakján függenek. Édesapja mozgásán látszik a fáradtság, íriszei napról-napra üvegesebbek. Arca, ahol a vastag szakáll nem takarja, pirospozsgás, már szinte karmazsinszínű. Morene gyomra összeszorul. Nem tudja, ő vajon hány esztendős lehet, hiszen az életformájában osztozó embereket csöppet sem érdekli a koruk. Mindössze sejteni tudja, hogy a huszadik életéve környékén jár ― apja pedig jó, ha nem háromszor ilyen vén.

― Nagy vihar lesz ― mondja. Kalapját a míves, arannyal festett székek egyikének támlájára akasztja és segít szülőjének leülni. Örömmel nézi, hogy az étvágya legalább megmaradt: sültet és kenyeret vesznek maguk elé, eléjük készített poharaikba pedig finom vörösbort töltenek.

Megszámlálhatatlan órát töltöttek itt kettesben. Efféle viharos éjjeleket és lágy, éppen csak szellős délelőttöket, mikor az ember hetek óta nem szúrt ki sirályt a tiszta égen. Az összes bútor, minden kisebb részlet hordoz valamit a múltjából, amire szeretettel gondol vissza. Miként a fal elé helyezett szekrényekre pislant, azok polcain megannyi kopott könyv emlékezteti, hányszor olvasott a férfinak. Talán kedélye javulna, ha újra visszanyúlna ezekhez a kedves szokásokhoz.

― A Vérszomj mindent legyőz ― jelenti ki a vele szemben ülő, megzavarva a terveiben. A falon elegáns tartókban gyertyák égnek, fényük sárga színében még őszesebb az álláról lekanyargó szakáll. Haját az utóbbi időszakban tarkója mögött hevenyészetten összekötve hordja, amitől egyre keskenyebb arcán tónusosabbak az árnyékok. Már nem jár kint annyit a legénység körében, a parancsok kiadását leányára és egyben elsőtisztjére, Morene-re bízza.

― Legyőzi ma is ― erősíti meg. Felemeli poharát és átnyúl a roskadásig pakolt asztallap fölött, hogy koccinthassanak. Az üvegek érintkezése kristályos pendülést hallat, egyidőben ezzel a fiatal kalóz megvillant egy komisz mosolyt. ― Az óceán kegyelmére! ― Apja pedig örömmel, ám halkan viszonozza a jövendölést.