All right Los Angeles! |3|

34

Robotosan haladva a Los.A park sötét és még meglepően tiszta járdáin, végül elértem az egyetlen helyre, az egyetlen emberhez, ahol még van értelme a dolgoknak. Matt, a munkatársam maradt csak, akinek muszáj lesz a továbbiakban is elviselnie, mert, hát együtt dolgozunk és nem jön jól a viszály, ha napokon keresztül össze vagyunk zárva.

A jól ismert irodánk ablakából még halványan láttam a kiszűrődő gyér lámpánk fényét, így megkönnyebbülten konstatáltam, hogy még nem alszik, de a bejáratnál megtorpantam és inkább csak lecsúsztam az épület falának támaszkodva, majd tehetetlenül lerogytam a földre. Mielőtt vele megosztom a dolgokat, magamban kéne tisztáznom, hogy mi a franc bajom van... vagy pontosabban, hogy milyen bajom nincs...

Kezdjük örök kedvenc személyemmel, életem megkeserítőjével és örök szégyenemmel, az elsőmmel, Stevennel. Így utólag, megbántam, hogy a monológnál arról, hogy ő volt az elsőm mindenben nem vágtam rá, hogy ő az első volt palim is, de viccet félretéve, utálom azt az egyetlen férget. Konkrétan képes volt azok után is bántani, hogy már nem éreztem semmit. Nem ő sértette fel ismét a töréseket amiket okozott, mégis miatta tört újra darabjaira a szívem, ami azért egy nagy teljesítmény.

Ezt követi legjobb barátnőm, Kia, aki egyenlőre ismeretlen okokból azzal a féreggel állított be a parkba. Ez számomra egy akkora árulás, hogy azok mellett, hogy eltávolodtunk, már nem bírtam mellette.

-Szia! Ha erre kapcsolt, akkor nem vagyok elérhető, hagyj hangpostát!- hallottam meg drágalátos barátnőm hangját, így engedelmeskedve a felvételnek, röviden összefoglaltam a mondandómat.

-Szia! Cloe vagyok. Gondolom már tudod, hogy szakítottunk Ashtonnal Steven miatt, aki veled jött... arra akarok kilyukadni, hogy véglegesen visszaköltözök az ÉN lakásomba, kérlek húzz haza Ausztráliába! Na puszi!- küldtem át gondolkodás nélkül, majd le is kapcsoltam a készüléket, mert Ashton neve kezdett el villogni a kijelzőn.

Miután a repülőüzemmódban visszaolvastam az addig érkezett üzeneteket, akaratom ellenére összeszűkült a torkom.

Austin: Tudod, hogy nem úgy értem
Austin: Mindig szeretni foglak és bízom is benned
Austin: A pokolba is! Ha nem bíznék benned, akkor nem állnál mellettem! Ebben a világban egy rossz ember és minden titkod kitudódik! Te viszont mindent tudtál rólam.
Austin: Csak felidegesített az a féreg és nem tudtam, hogy mit akarsz
Austin: Kérlek, bocsássd meg! Az elmúlt egy év jelentette számomra a világot és túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy képes legyek elengedni téged....
Austin: Nem akartalak akadályozni! Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy korlátozzalak és ez alól akartalak felmenteni! Tudtam, hogy ha szereted, akkor mellettem csak szenvednél és inkább utálom magam életem végéig, mint, hogy ezt tegyem veled! Csak ezért mondtam azt, amit!
Austin: Kérlek, gyere vissza!

Itt kapcsoltam ki a telefonom. Itt állt meg az üzenetáradat, ami azóta tuti bővült, de nem volt erőm megnyitni. Nem volt erőm téves reményeket kreálni, mert elfáradtam. Ashton tudta csak elég messze dobni a Stevenes problémáimat, de beértem azokat és vele együtt, Ashtont is azok közé dobtam. Imádtam őt és soha nem felejtem el, de a fejemhez vágta a megcsalást és ezzel örökké elveszített. Én csak megspóroltam az idejét, mert ezt soha nem hagytam volna csak úgy ennyiben. Ezek mellett, magamnak is megspóroltam a magyarázkodást, ugyanis amint kiszúrtam Ashton alakját, aki valószínűleg engem keresett, kapásból az iroda mögé álltam.

-Jól vagy?- nézett rám értetlenül Cole rám hozva a frászt. Gondolom előadó létére a hátsó kijáratot kereste. Az már más kérdés, hogy eltévedt, de mindegy.

-Fogjuk rá- túrtam a hajamba fáradtan, majd ránéztem.

-Tudod, mindig is imádtam az arcod, mert valami csodálatosan nézel ki az céltudatos pillantásaiddal együtt, de most szarul festesz- mosolyodott el, mire egy halvány mosollyal megforgattam a szemem.