All right Los Angeles! |3|

4

A tömeg hátulján állva, miközben kitértem az ugráló emberek elől, rendesen úgy éreztem magam, mint valami ufó. Igaz, a dalok nagy részét ismertem, mert Kia felkészített, de nagyon nem voltam képben azzal, hogy hogyan kell bulizni egy fesztiválon, tekintve, hogy én ezt eddig csak a kulisszák mögött tapasztaltam, de ott meg szétizgultam magam. Összességében, az egész program távol állt tőlem. Én vagyok a parasztlány aki életét a tehénszarban könyökölve kezdte, de a mai napra teljesen elítéltem azt, aki a földről szedte fel a kaját és idegenek nyakába ordított. Nem csak a híresség változtatja meg a személyiséget, az is simán megteszi, ha az ember az új munkahelyében elveszíti a személyiségét, de egy szakítás is ugyanígy képes a változtatásra. Nálam a háromból kettő stimmelt, de híres egyenlőre nem vagyok.

-'Cause we can, feel somethings broken!

-Ma' heart!- ordította a mellettem álló Kia az ugráló tömeggel egyetemben, ezzel felkeltve a gondolataimból.

-Na? Mit szólsz?- pillantott felém, miközben mosolyogva ugrált.

-Egy kicsit hangos- ordítottam vissza, tekintve, hogy máshogy nem hallott volna.

-Ez nem valami akusztikus koncert! Mit vártál?- röhögött értetlenül.

-Azért azt elvárnám, hogy figyeljenek a hallásunkra! Ha én holnap nem hallom, hogy miről folynak a viták a koncertekkel kapcsolatban, akkor kinyírok valakit- néztem rá, kikerülve még pár ugráló tinilányt.

-Ha így folytatod, veszekedésre sem lesz hangod- ordított vissza, mire én, jelezve, hogy vettem a célzást, csak lazán bólintottam.

A tömegben állva, egy idő után már nem is feszengve figyeltem a tömeget, hanem jót szórakoztam saját magamon, tekintve, hogy csak álltam, összekulcsolt kezekkel és néztem ki a fejemből. A számokat hallgatva, szinte csak egynél volt éneklős kedvem, ami a Lie to me volt. A The Only Reason is szíven ütött, de ez a szám adta a K.O.-t. Hallgathattam én minden áldott nap 5sost a barátnőmnek hála, soha nem voltam oda a pop rock, pop punk számokért, de ez mindent vitt, mert igaz volt. Láttam őt mással, összenéztünk, de elnézett. Állandóan rá gondolok, pedig két éve szakítottunk. Azt kívánom bár ne is ismertem volna meg és remélem, hogy hazudott arra a kérdésre, hogy szeret. Lehet, hogy szeretett, de nem csak engem és itt lett vége, de akkor is fáj erre gondolni. Fáj tudni, hogy Steven továbblépett, én meg két év után is képes vagyok sírni ennek az emlékére, még egy boldog fesztivál kellős közepén is.

A könnyeimet letörölve, kicsit szipogva hallgattam az ezt követő dalt, miközben megszorítva a copfom, próbáltam visszatalálni önmagamhoz. A törött lányhoz, aki belül teljesen összeomlott, miután egy srác dobta. A lányhoz, akit csak a menetrend tart össze, mert a szíve üres és minden nap letörik belőle egy darab, míg semmissé nem válik. És miközben én semmivé válok, figyelhetem azt a lányt a közösségin. A lányt, aki éppen boldogan ugrál Steven mellett, a lányt, aki lejjebb lapozva felvált egy előző, és még vagy három, de a legalján még én voltam. Egy lány, aki mit sem sejt arról, hogy a menő és védelmező Steven mit művel, amikor éppen nem mellette van...

Valentine. Valami ilyet ordítozott a közönség, amikor a következő pillanatban felkaptam a fejem. Jó szám volt, de már megint elvesztették a szimpátiám, mert nekem csak az az egy szám számított, a többi csak üres szó az üres lelkemnek. Lehet, hogy marhajók ezek a szerelmes számok, én mégis csak azt az egy szakítósat szeretem, mert ez vagyok két éve! A lány, aki állandóan toppon van, miközben a padlón szenved.

-Nehogy elkezd már megint! Buli van!- kapta hirtelen felém a fejét Kia.

-Bocsi! Azt a Lie to me számot le kell mentenem, mert jó- töröltem le pár újabb könnycseppet.

-Nem hittem, hogy valaha ezt mondom, de eszem ágában sincs lementeni neked, ha ezek után víz alá küldöd Amerikát a sírással- nevetgélt.

-Neked könnyű! Bármikor hazamehetsz Ausztráliába! Én viszont akkor elveszítem még az otthonomat is- próbáltam poénkodni.

-De így legalább te vagy Miss All America- idézett már megint a kedvenc bandájától, akik nem mellesleg éppen a színpadon ordították ki a lelküket is.

-Ne idézgess nekem, inkább ordítsd azt, amit éppen dumálnak a színpadon- biccentettem a banda felé, mire izgatottan visszafordult, én viszont megelégelve az ordítást, kicsit hátrébb sétáltam és leültem egy padra, aminek a végén egy lány ült, rázkódó vállakkal.

-El sem tudom hinni- motyogta és nekem akkor esett le, hogy a csaj sír. A padon ülve, egy idő után kezdtem kényelmetlenül érezni magam, így egy nagy levegő után felé fordultam. Ezt nagyon meg fogom bánni!

-Jól vagy?- simítottam meg a vállát, mire felkapta a fejét. A kiscsaj nem volt jó passzban, konkrétan az egész arca vörös volt, a sminkjét pedig elnyelte az eredetileg fehér rajongói póló.

-El sem tudom hinni, hogy itt vagyok! Ott van Luke Robert Hemmings a csodálatos hangjával!!! Calum Thomas Hood valami elképesztő! Úgy szeretnék vele összejönni, mert nincs senkije és most látom élőben, szóval itt az esély, hogy rájöjjön én vagyok a tökéletes! Michael Gordon Clifford valami észbontóan énekelte a The Only Reasont! Ashton Fletcher Irwin pedig csak egyszerűen elképesztő! Imádom! Ő a kedvencem, csak az a baj, hogy ő sokkal idősebb nálam!- sorolta egy lélegzetvétellel, én meg csak megszeppenten néztem magam elé.

-És akkor miért is sírsz?- kérdeztem meg félénken.

-Mert nem tudom elhinni, hogy komolyan itt vagyok- sírt tovább, mire adtam neki egy zsepit.

-Mi ebben a nagy szám?- húztam fel a szemöldököm.

-Hogy itt vannak előttem! És végre tudom, hogy léteznek! Mindent megadnék azért, hogy a kezemben tartsak valamit, amit ma eldobnak- motyogta szipogva, én meg szorgosan jegyzeteltem a fejemben.

-Hát, akkor miért nem elöl állsz?- kérdeztem meg még mindig értetlenül.

-Mert olyan sírógörcsöm lett, hogy hátra kellett jönnöm- pityergett tovább.

-Akkor menj vissza, ha lenyugodtál- pillantottam körbe értetlenül.

-De nem tudok, mert szörnyen szeretem őket- visított.

-Egészségedre- paskoltam meg a vállát, majd inkább visszasétáltam Kiához, de őt teljesen elnyelte a tömeg.

-Köszönjük L.A.! Ti vagytok a legjobbak!- ordított így utoljára a mikrofonba az énekes, majd meghajolva, a másik hárommal kiegészülve elhagyták a színpadot.

A tömegben állva, felvettem egy biztos pozíciót és a szemem csak úgy cikázott a tagok között, de nem találtam a legjobb barátnőmet. Vagy nyolcan löktek fel, mire kiürült a tér, de tényleg nem láttam senkit, így lecsekkolva a koncert utáni állapotot az ellenség helyszínén, végül én is elindultam a kijárat felé, miközben tárcsáztam a számot.

-Hallo?- szólt bele a legjobb barátnőm.

-Hát te?- szóltam bele értetlenül.

-Azt hittem eljöttél, szóval elindultam nélküled- hallottam meg a hanyag hangját.

-Ó, hát oké, most már minden világos, otthon találkozunk! Szép utat!- tettem le nem kevés szarkazmussal és felháborodottsággal a hangomban, majd vissza se fordulva, megindultam a buszmegálló felé, de semmi sem jött, így öt perc múlva eldöntöttem, hogy inkább hazakocogok. Király nap a király életemben!