All right Los Angeles! |3|

12

Cloe pov:

Soha életemben nem találtam még olyan érdekesnek a pizzafeltéteket, mint ezen a szép hétfői napon... Míg a tekintetem kitanulmányozta az olvadt sajt minden molekuláját, fejben egy teljesen másik dimenzióban voltam. Egy dimenzióban, ami magával sodorta az összes fájdalmamat az elmúlt évekből. Egy dimenzióban, ahol titkon még mindig szeretem Stevent. Egy dimenzióban, ami valójában csak az elmém eldugott része volt. Nem valami teljesen új kerített maga köré, csak a múlt. Kinyílt az a bizonyos doboz, amibe beletuszkoltam az összes érzelmem és sokkal gyorsabban támadt le az a sok különböző érzelem, mint ahogy anno megszoktam.

Az emlékek egyszerre támadtak le. Ott álltam Texas kisvárosában, a sráccal kézenfogva. Ott táncoltam az érettségi ballagáson, miközben magam körül tudtam biztonságot nyújtó kezeit. Ott pakoltam a dobozokat a kocsiba, amivel végleg leléptünk Los Angelesbe lakni. Steven nagynénjének könyvesboltjában árultam, miközben a barátom a mellettem lévő kasszánál pakolt. Ott álltam a pláza mögötti parton a világ legtökéletesebb pasijával. De mindezek mellett, ott álltam az utcán, és üveges tekintettel figyeltem, ahogy életem szerelme a túloldalon smárol egy másik lánnyal. De ez mind csak a múlt. Jelen pillanatban ott ültem a kedvenc pizzázómban egyedül és ismételten összetört a szívem. Még mindig nagyon szerettem, de már nem mentem volna vissza semmi áron. Anno én dobtam, amint végignéztem a jelenetet és ezt azóta sem bántam meg. Nem voltam mérges a döntésem miatt és elhamarkodottnak sem találtam, egyszerűen csak fájt. És ez a fájdalom minden egyes alkalommal bekerít amint eszembe jutott a srác.

Na! Ezek után egyértelmű, hogy mit hozott ki belőlem a csók! Mindenek előtt, nem is ismertem a srácot! Annyit tudtam róla, hogy egy híres bandában dobol és én ezzel a kevés tudással nem akartam ilyen kapcsolatot a taggal, arról nem is beszélve, hogy egyértelműen nem tettem túl magam Stevenen, meg úgy soha nem is fogom! A srác sem tudott valami sok mindent rólam, a nagy közvetlenség nálam mindig bukta, így teljesen összezavart az ami történt.

-Leülhetek?- szólalt meg egy bizonytalan hang. Ahogy felpillantottam, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az nem lehet, hogy idáig követett! Ki ez? Valami pszichopata aki meg akar ölni? Hagyjon már békén és vegye tudomásul, hogy én ezt marhára nem akarom!

-Ja- vontam meg a vállam, teljesen megcáfolva minden gondolatom, mire Ashton helyet foglalt velem szemben.

-Figyelj! Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de mindenek előtt sajnálom. Nem tudok rólad semmit, azt se tudom, hogy van e barátod, csak egyszerűen...- kezdte, majd vett egy nagy levegőt- Egyszerűen örültem annak, hogy van valaki, akivel tudok őszintén beszélgetni, de a népszerűség miatt elfelejtettem, hogy van aki nem ismer. Elfelejtettem, hogy van aki nem rajong értem betegesen és ezzel bele sem gondoltam, hogy mennyire váratlanul érhetett ez az egész egy ismeretlentől. Félre ne érts! Imádom, hogy közömbös vagy a híres pofámmal, csak én vagyok idióta és elfelejtettem, hogy az ember nem csak a netről ismeri meg a másikat. Te nem azt látod bennem, amit az internet. Csak az a baj, hogy nem adtam meg a lehetőséget, hogy láss is bennem valamit- magyarázott megbánással az arcán.

-Ja, többek között- bólintottam, még mindig fél lábbal az elmémben.

-Csak többek között?- húzta fel a szemöldököm.

-Nem csak azért jöttem el olyan gyorsan, mert nem is ismerlek- erősítettem meg az állítást.

-A fiúk miatt is? Elijesztettek?- fürkészett.

-Nem- néztem a szemébe értetlenül.

-Akkor?- próbálta kiszedni belőlem.

-Még mindig nem tudom, hogy ki vagy, bocsi- húztam el a számat.