All right Los Angeles! |3|

33

-Mi a baj?- kunkorodott le a szám a mosolyból, miközben értetlenül próbáltam tanulmányozni Ashton tekintetét. Még nem nézett így rám. Soha nem tükröződött csalódottság, fájdalom és szemrehányás a tekintetéből, amikor rám nézett. Mindig büszke volt arra, hogy mellette állok. Szerencsésnek éreztem magam és a szerelmetes tekintetétől mindig jobban lettem, de most legszívesebben elástam volna magam szégyenemben. Pedig nem volt miért szégyellnem magam! A volt palim letámadott, most inkább egy ölelésre lenne szükségem és nem erre az érthetetlen közjátékra!

-Válaszolj őszintén- tartotta előre a kezét, mint ha valami veszett állat lennék, amitől félne.

-Mikor nem tettem ezt?- tártam szét a karom értetlenül, mert nagyon zavart ez az egész.

-Szereted?- hagyta figyelmen kívül a költői kérdésem.

-Mi van?- nevettem el magam szégyenemben.

-Szereted?- ismételte meg a kérdést határozottabban.

-Kit?- rökönyödtem meg még mindig széttárt karokkal.

-Szereted még Stevent?- pontosított, mire értetlenül leengedtem a kezem és a szememet forgatva néztem rá.

-Persze, marhára- válaszoltam ironikusan, de nem értékelte a poént.

-Kérlek, válaszolj komolyan- nézett rám, még mindig távolságtartón. Marhára komolyan fogok válaszolni, ha egy ilyen helyzet után úgy kezel, mint valami semmirekellőt.

-Persze! Az előbb meg is kérdeztem, hogy beállhatnék e harmadiknak valamelyik random ribijével. Tudod, én olyan marhára szeretem, hogy még ez sem érdekel, csak vele legyek- folytattam tovább a saját stílusomban.

-Kérlek vegyél már komolyan- szólt közbe.

-Szerinted mit csinálok egy éve?!?- akadtam ki.

-Abból amit az előbb láttam, nem tudom- vágta rá kapásból.

-És mond meg, te komolyan veszel? Gondoltál arra, hogy miért állok oda? Egyáltalán, mit hiszel, mit láttál?!?- soroltam a kérdéseket, mire látszólag egy pillanatra átgondolta a dolgokat, de már túlságosan benne voltunk ebben a veszekedés dologban ahhoz, hogy csak úgy kihátráljunk, leüljünk egy padra és nyugisan megdumáljuk a dolgot pár zsepi és ölelés kíséretében.

-Hogy mit láttam? Életem szerelmét, akinek még mindig egy idióta miatt fáj a szíve. A legfontosabb embert az életemben, akiért mindent megtennék, a sráccal, akit minden pillanatban meg akarnék ölni. A lányt, aki miatt szerencsésnek érzem magam, valakivel az oldalán, aki marhára nem én vagyok. Azt hittem, hogy olyan marhára segítettem. Úgy volt, hogy miattam túltetted magad ezen a seggfejen, mégsem hajoltál el. Még mindig odavagy érte és nem akarok én lenni a srác, akivel próbálod elfelejteni, mert akkor inkább a halálig várok a tökéletesemre. Te látszólag benne találtad meg, én viszont eddig azt hittem, hogy benned, de ezek után egyértelmű, hogy csak ugyanazt a játékot űzted velem, mint ő veled- vágta az arcomba, mire én teljesen lebénulva, csak egy pontot figyelve, összetörtem, miközben megfordult velem a világ és hirtelen tompábban hallottam a sátorban tomboló fesztiválozókat.

Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint Steven. Azt mondta, hogy csak játszadoztam vele, remélve, hogy ezzel elfelejtem azt a szemétládát, miközben szarrá csaltam. Konkrétan azt mondta, hogy ugyanolyan vagyok, mint a srác, aki a csillagokat is lehozta volna nekem és még vagy húsz lánynak! Összehasonlított az emberrel, aki miatt soha nem lehet szép a múltam és megfűszerezte a kijelentéssel, miszerint ugyanolyanok vagyunk! És ennek tetejében, konkrétan ugyanazt mondta, amit Steven. Hogy számomra az a szemétláda a tökéletes, pedig az a szemétláda csak egy szemétláda. Ezek után mit tegyek? Az ember, aki egy éve lelket öntött belém és bízott bennem, konkrétan a fejemhez vágta, hogy hálátlan vagyok és megcsalom, miközben a világ fájdalmával figyelt!

Ezek után nézzek a szemébe boldogan? Ezek után érezzem ugyanazt? Ezek után ne törjek még kisebb darabokra, mint amivel anno Ashton elé vetettek? Ezek után ne essen szét minden, amit a dobos a Lie to me koncert alatt tett össze bennem?

A világ legnagyobb fájdalmát éreztem a tüdőmben, miközben nehezemre esett lélegezni és egyáltalán létezni, míg a fiú elítélő tekintetét is éreztem magamon. A srácét, aki összerakott, a srácét, aki szeretett, a srácért, akiért bármit megtettem volna. A srácét, aki összehasonlított a legnagyobb szörnnyel az életemben.

Hogy éljek ezek után normálisan? Hogyan létezzek úgy, mint előtte? Hogy merjek felidézni bármit a múltból, ha az életem csak egy rossz illúzió?!?

-Megkérdezem mégegyszer. Szereted?- hallottam meg Ashton keserű hangját.

-Igen- használtam az utolsó reményem. Az öniróniát. Konkrétan ennyi maradt nekem, saját magam kinevetése...

Ashton arca hirtelen komolyba és érzelemmentesbe váltott. Ismételten nem ismertem rá, miközben kiderült, hogy ő egyáltalán nem ismer, de kihasználva azt, hogy teljesen megnémult a nemvárt választól, folytattam.

-Ezt válaszolnám, ha semmibe venném a múltban történteket. Igennel válaszolnék, ha nem lennék normális és nem tudnék túllépni azon az idiótán. De miattad túlléptem, vagy nem? Azt mondanám, hogy szeretem Stevent, ha egy hálátlan nulla lennék, aki csak kihasznált, hogy féltékenyé tegye a volt barátját. Megjegyzem, ez sikerült volna, ha ezt akartam volna. De a válaszom az, hogy nem. Amikor megláttam smárolni a lánnyal, ennek az érzésnek vége lett, a pecsét pedig rákerült az ítéletre abban a percben, amikor megöleltél a kulisszák mögött- fejeztem be érzelemmentes arccal, mire Ashton kivirult. Látszólag, sikerült megértetnem vele az egyértelműt...

-Basszus! Ne hozd rám többször a frászt- lépett felém boldogan, de most én hátráltam és továbbra is tartottam a komoly arcot. Lehet, hogy anno összerakta a szívem, de az előbb ölt meg valamit bennem.

-Tudod, a bizalom nagyon fura dolog és pótolhatatlan- folytattam a monológom úgy, hogy csak én tudtam mire akarok kilyukadni. De húztam az időt, mert én sem akartam ennek végetvetni...

-Igen, tudom, de ezt most miért mondod?- állt meg értetlenül, továbbra is mosolygós szemekkel.

-A bizalom csak egyszer adatik meg minden személynek, akivel összefutunk és egy repedést követően, már megszűnik létezni. Egy kicsi karcolás és már nem lesz sima. Ezt én is pontosan tudom, mert akkor, amikor megláttam Stevent az utcán, akartam adni egy második esélyt, de nem voltam rá képes. Olyan szinten nem voltam rá képes, hogy az előbb a bárnál is ellöktem. Erősebb volt, így lefogta a kezem, de végül találtam módot a szabadulásra, mert az mindig van. Nem adtam magam át az érzésnek, mert marhára nem érzek semmit iránta. Nem azért maradtam ott, mert titkon akartam a csókot. És... fenébe a vádaskodással, nem fogom azt mondani, hogy azért maradtam, mert nem segített senki. Marhára nem kell az emberek segítsége, legutóbb is hibáztam, amikor valakire támaszkodtam- fejezte be, miközben hitetlenül felhorkantam.

-Mire célzol?- könyörgött a folytatásért.

-Arra, hogy nem jutott eszedbe, hogy én ezt nem akarom- néztem rá könnyes szemmel.

-Baszki- motyogta ijedten, de késő volt, addigra összeszedtem magam és már nem tudtam gyengének tűnni előtte.

-Bizalom... az a dolog, ami a te részedről megkarcolódott irántam- közöltem érzelemmentes hangon és már mentem volna el, amikor utánam kapott.

-Csak egy pillanatnyi megingás! Ely! Tudod, hogy nagyon nem csípem a tagot és ezért borultam ki! Nem kételkedem benned! Csak felidegesített az, amit láttam! De a bizalom megvan, csak elvakított a düh! Kérlek, ne menj el, mert szükségem van rád! Szükségem van arra, hogy mellettem legyél- fogott a két vállamnál, de nem volt visszaút.

-Igazad van. Ha kételkedtél egy pillanatra, akkor nem változott a bizalom, egyszerűen nem is létezett- mondtam semleges arccal, majd kihasználva, hogy a döbbenettől minden ereje elhagyta, sarkon fordultam és otthagytam Ashton Fletcher Irwint... egy életre.