Meghívó

109 18 96
                                    


A szépszemű fáradtan sóhajtozott az asztala fölött. Sok munka volt a Valentinoval. Papírok, tervek hegyei maga körül. Kopogtak. Felnézett. A stúdiószobája fehéren tündökölt. Mintha fehér köd borította volna be az egész helyiséget. Nagyokat pislogott, vajon mi történhetett.

- Szia, Bence – szólt halkan az ajtófélfának dőlve. Bence székestől fordult felé.

- Lina? – lehelte maga elé. A kishölgy elmosolyodott. Karjait kitárta. Bence szinte rohant felé, majd szoros ölelésbe húzta barátját. Adelina megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Itt vagyok – motyogott lágyan neki. Bence könnyes szemekkel tolta el magától, kezeit orcáira simította. Ajka remegett. – Minden rendben, itt vagyok. – Bólintott. Újra magához húzta a szépfiút, hogy bebizonyítsa. Bence lelke megnyugodott, és örömtáncot járt. A két keze között fogta haverináját. Hosszú másodpercek után Adelina belé karolt, s kitárta az ajtót. Vezetni kezdte Bencét. – Menjünk – Bence meglepetten forgatta körbe fejét a saját szülőházában. Mindent fehérség borított. Minden fehér volt. Az ajtók a falak, a csiszolt falépcső annyira fehéren virított, mintha felhőkön lépdeltek volna. Adelina kinyitotta az erkélyajtót, kiléptek a teraszra. A fű, és utak helyén konkrétan fehér vattacukrok voltak. Az ég koszosfehér volt, kellemes szellő fújt. Sehol egy autó, sehol egy ember, sehol senki. Csak ők ketten voltak.
Adelina elengedte a fiút, két tenyereit rásimította a fehér korlátra, vízkék szemei meredtek előre a fehér ködbe.
Bence lassan pillantott végig rajta. Szőkés-barna hullámos haja szépen simult hátára, arca hihetetlenül békésen tündökölt. Fehér ruháját a földön húzta maga után. Egy letisztult selyemruha. Hosszú ujjú, de nem feszült a testére. Bő volt.

- Álomszép vagy – simította meg derekát. Adelina vékony ajkai mosolyra húzódtak. Pillantása Bencére szegült.

- Ezt teszi az emberrel a Menny.

Bence pislogott egyet a meglepettségtől, és az asztallappal találta szembe magát. Kétségbeesett lihegésekkel kapta föl fejét az asztalról, ahol elpilledt. Arcát kezei közé temette, ahogy könyökölt az asztalon. Szemeit szorosan összeszorította, amiből könnyei csordultak ki. Utált álmodni.
Nagyot nyelt, de a sírás sajnos nem maradt abba, hiába törölgette kipirult arcát. Mellkasa rendellenesen emelkedett, hiába próbálta magát lenyugtatni, kimerülten szepegett.

- Baszki, Lina! – csapta le öklét az asztalra erőtlenül. Fejét hátra döntötte a széktámlának, és várta, hogy lenyugodjon.

Adelina halálának első hónapjában napi szinten megesett a sírás miatta. Mindannyiuknál. Miután megtörtént a temetés, Noel beült Debóra autójába, és elzokogta magát. Melinda egyszer must forgatás közben megízesítette a következő hordónyi bort a könnyeivel. Hédának festés közben jött a sírhatnékja, gyötrelmében nekihajította a vastag ecsetet a vászonnak, ami megbillent, és arccal a padlónak esett. Meg még ilyesmi aranyosságok.
A megemlékezés óta öt nap telt el. Debóra és Egon letörten jöttek vissza a temetőből, és azt is elmesélték, hogy ott volt Irina és Matei. Héda gúnyosan horkant fel, mondván nekik is volt részük megtekinteni Irina műsorát.

- Bátyus? – Héda lágyan kopogott az ajtófélfán. Bence kinyitotta szemeit, nagyokat szipogott. Húga felé fordult a forgós székkel.

- Igen? – törölte meg egyik szemét. A mostohalány fájdalmas mosolyra húzta száját, és apóra tárt karokkal indult felé. Bence tökéletesen tudta, hogy Héda miért ment be hozzá a szobába. Héda oldalasan az ölébe férkőzött, és átkarolták egymást. Olyankor mindig egy nagy ölelés volt a legjobb a számukra.

- Már vagy öt perce rítál, szóval amikor már majdnem elbőgtem magam amiatt, hogy te bőgsz, gondoltam átjövök – sóhajtott a kisebbik.

MostohajátékOn viuen les histories. Descobreix ara