Mostohajáték

Aprócsapat

Brassó, Románia
Június 16.

Hédának jól esett kiszállni az autóból annyi autókázás után, főleg a két ikerrel a hátsóülésen. Bencével egymást váltva vezettek, egyikük mindig hátul középen az ikrekkel. De száz szónak is egy a vége, hazaértek. Vagyis haza-haza. Otthonból otthonba mentek.

- Jaj, ezek a szépséges csodák! – kapta fel Debóra az egyik kislányt, amint Héda kivette őt a gyerekülésből. – Hát szia! – vigyorgott Médára. – Hát szia!

- Már olyan bicepszem van, amennyit cipelem őket – vonta föl szemöldökeit Héda egy sóhajtással. – Alma! – kiabált be a házba, várva, hogy kiérjen húga. Megigazította Lédát, aki a csípőjén ült. Alma pillanatok alatt kint teremt, és Héda azonnal a kezébe is adta unokahúgát neki. Alma ugyanúgy, ugyanazzal a hangszínnel köszönt a kislánynak, mint édesanyja.

- Minek hoztunk haza ennyi szart? – emelte ki a bőröndöt Bence a csomagtartóból.

- Kérdezd a két lányodat – vette ki az anyósülés lábrészéről a nagy válltáskát. Miután bepakoltak, Debóra és Alma már rég a kicsikkel játszottak.

- Apa? – nézett körbe Bence.

- Kiment a reptérre Melindáért – Debóra anélkül válaszolt, hogy eltekintett volna unokájáról, aki nevetve csapta össze kezeit. – Milyen gyorsan fejlődnek!

- Eszméletlen okosak egyébként – ült le Héda a kanapéra, lábait keresztbe tette.

- Az én lányaim – horkant fel Bence a konyhában, aki figyelte az ebédet az édesanyja helyett.

- Igen, az enyémek – bólogatott Héda.

- Ja, Isten éltessen kislányom! – sikkantott Debóra percek múlva, ahogy leesett neki, hogy egyébként miért mentek haza a gyerekek. Héda elismerően biccentett, aztán elnevette magát és megpuszilta édesanyját.

- Ja, tényleg, az ma van – nevetgélt Alma.

- Annyira jók vagytok – ismerte el családja képességét Bence összepréselt ajkakkal.

- Senki sem kérdezett – Alma és Debóra egyszerre intették le, mire Hédából tört ki a legnagyobb nevetés és térdeit csapkodva dőlt előre.

Csendes félóra után berontottak az ajtón, amin semmi meglepő nem volt, csak a kisimult arcú, harminckét foggal vigyorgó Melinda. Melinda majd' szétpattant az izgalomtól, szemei csakúgy csillogtak. Zöld napszemüvegét feltolta fejére, Héda pedig megjegyezte magának, hogy a borászlány haja mennyivel hosszabb volt az átlagnál.

- Neked frufrud van? – ejtette ki a fakanalat a kezéből Bence.

Ja, és frufruja volt.

- Lépcsős frufru, nem ugyanaz – emelte kezeit maga elé. – Szia neked is. Tehát! – mosolya visszatért, tenyereit összecsapta. – Nem baj, ha nem egyedül jöttem? – pillantott végig a családon.

- Nem értem – pislogott nagyokat Debóra.

- Reméltük, hogy nem egyedül jöttél – jegyezte meg Héda.

- Még körülbelül nyolc embernek jönnie kell – számolta össze Bence.

- Nem ártana – húzta száját Alma.

- Erre én se számítottam, amikor megláttam a reptéren – érkezett meg az előszobából Egon, aki végigpuszilta két nagyobbik gyerekét, meg unokáit köszönésképp.

- De... – nyalta meg gyorsan ajkát Melinda. – Oké – legyintett. – Ruben!

- Na, álljál meg! – pattant fel Héda, amint meghallotta az idegen nevet.