Mostohajáték

Egyszerűbb napok

Július 15.

7:50

- Zece cercuri! – hangzott el hangosan románul, két nagy, erőteljes taps kíséretében. ,,Tíz kör!". A csapat fáradt nyögéssel jelezte, hogy kimerülőfélben voltak, pedig még csak bemelegítettek. Nyár középen a tomboló melegben könnyű fáradni.

- Megöl minket a nő – lihegett egyikük, Dominik.

- De ez a nő a szenvedélyünk – Bence heves mellkas emelkedéssel együtt válaszolt, hatalmas mosollyal arcán. Bal kezén megigazította a fekete tépőzáras csuklófogót. Nyolcan voltak csak a tizennyolc helyett, mindenki más nyaralt, vagy egyszerűen letojta, hogy nyáron is volt edzés, nem heti hatszor, csak háromszor.

- Hogy mondtad, Dollmayer? – kiáltott rá teátrálisan Beatrice, alias edző. Éles akcentusa volt, mély hanggal. Nem szeretett magyarul beszélni a tanítványaival, de a kényszer nagy úr volt néha napján. Bence nagyokat pislogott, megnyalta ajkait, válaszként kisgyermekes vigyort festett magára. – Beáll egymás mögé! – adta ki az utasítást. A nyolc fiatal beállt kérés szerint, két méteres távolságokban, köteleiket erősen markolták, hátuk mögött a bokájuknál lengtek. – És tessék! – hangzott el a rajt. A kötelek lendültek, ők pedig olyan egyszerűen, számba nem véve lépték át azt futás közben, mint ahogy mi megmozdítjuk a kisujjunkat.

...

Debóra magassarkú csizmája kopogott a nappali karamellszínű padlóján, miközben kávéjáért sietett a konyhába.

- Beleraktam a termoszodba, mert szokás szerint ma sem sikerült időben elkészülnöd – mosolygott Héda, s átnyújtotta édesanyjának a kávét. Debóra erőltetett nevetéssel kapott a fekete termosz után.

- Miért is sikerülne? – horkant fel. Megindult a bejárati ajtóhoz, de visszafordult. Héda összevont szemöldökkel tárta ki karjait, hogy ugyan már mi van. Debóra futtában arcon csókolta lányát, majd végleg távozott. Héda elvigyorodott. – Ne felejtsd el nézni az egyetemeket! – kiáltott fel még a küszöbön, majd becsapta maga után a nyílászárót, rohant kifele Egonhoz, aki várt rá az autóban. Megint.

- Hát hogyne! – sóhajtott fel grimaszolva. Épphogy leérettségizett, máris egyetemeken gondolkodott. Megreggelizett, majd végignézte azokat az egyetemeket, amiket kinézett magának, és jónak talált.
Bármennyire is szeretett volna csupán festésből megélni, tudta, hogy nem volt rá esély. Tarsolyában ott feküdt – nem is olyan mélyen – még a jóga instruktor irányzat. Viszont elsődleges helyen a könyvelés volt, hiszen abba tudott a legtöbbet segíteni családja, és ami a legbiztosabb volt a jövőre nézve. Ilyesmi gondolatokkal festett már vagy két órája, a földön görnyedve. Azt a vásznat festette, amit még az Aprócsapatról kezdett el nemrég. Már hármójukat is teljes pompában lefestett, amikor hangosan csapódott a bejárati ajtó. Nyugalmából kizökkenve ejtette ölébe az ecsetet. Realizálta, hogy mostohatestvére valószínűleg hazatért az edzésről. Pillanatokkal később egy megizzadt, lefáradt, de mégis roppant dühös Bencével találta szembe magát.

- Ezt nem hiszem el! – tárta szét karjait. Héda érdeklődve nézett fel rá.

- Igen? – biccentett fejével.

- Szerinted kivel fogok duplaköteles, páros duót ugrálni? – vonta föl szemöldökeit, szarkasztikus hang áradt torkából.

- Nem tudom? – nyalta meg ajkait a mostohahúg. Tényleg nem értette a helyzetet. Bence szerette a duókat, és a duplaköteles koreográfiákat is, de ha olyan emberrel tették össze az embert, akit nem szeretett, akkor lényegtelen volt az egész parádé.