Mostohajáték

Polsovits família

- Hogy vagy? – pillantott rá a kanapéról az édesanyja.

- Anya, mindennap megkérdezed, hogy vagyok – rázta meg fejét Hortenzia. – Megvagyok – bólintott biztos szemekkel. Elkezdett turkálni a konyhaszekrényben evőeszközért és társaiért. Lassan befejezte a reggelikészítést.

- Lányok! – állt fel a bútorról az édesanya, Karolina. – Ideje reggelizni! – indult el a hosszú folyosón, hogy kirángassa reggelizni többi gyermekét.

Hortenziának négy leánytestvére volt. Édesapjuk, Menyhárt két kezét tette össze, hogy élje túl az életet hat nő mellett, feleségével együttvéve. Hortenzia maga volt a második legidősebb, tizenkilenc esztendejével.

- Mirtill, Mirtill, Mirtill! – sipákolt jajvészelve Hortenzia, amikor meglátta a lányt kigurulni a nappaliba. Gurulni. Egy gördeszkán.

- Mirtill! – süvöltötte zabosan az édesanya. – Még szeretnélek élve látni! – hallatszódott a folyosóról a konyha-nappaliba. A konyha-nappalit egy óriás ajtó választotta el a folyosótól, ami a szobákon vezetett végig. – A nappaliban nincs gördeszka!

Mirtill nemrég lett tizenhét éves, és lázadt. Semleges értelemben. Lapockájáig érő, természetesen egyenes vörös hajának a végét szőke átmenetre festette, amivel nem volt baj. Azzal már igen, hogy éjszaka kiszökött a házból, a három utcányira arrébb levő barátjához, amit nappal is csinálhatott volna.

- Jobb reggelt – cammogott ki az asztalhoz a sokadik lány, aztán nyűglődve ledobta magát a helyére. – Mirtill, vidd már innen a hülye deszkádat! – rivallt rá dühösen a semmiből nővérére, aki a nappali közepén próbált trükköket végrehajtani. – Az előbb majdnem levitted a lábamat! – panaszkodott magas hangján.

- Nadett, ne legyél hisztis – pakolta le a tányérokat az asztalra Hortenzia. – Mi bajod van? – pillantott vissza rá, amíg visszament a konyhapultokhoz. – Ennyire nem akarsz táborba menni?

Bernadett tizenkét éves volt, a hisztis korszakot élte. Minden is jó volt, meg semmi se. Az ő hajában már inkább a barna dominált, mint a vörös, de láthatóan családban maradt. Egyébként nagyon aranyos lányka volt, a kis pufók testével. Ja, ifjúsági táborba készült, és nem akart menni.

- Ki megy táborba? – jelent meg végszóra a legidősebb. Indulásra készen volt, csinos, színes ruha volt rajta. Leheletnyi sminket pakolt szépséges arcára, erősen vörös haját pedig magas lófarokba kötötte.

- Megállj, kisasszony! – lökdöste be a helyiségbe édesanyjuk. A másik kezét a legkisebb Polsovits lány szorította. – Addig sehova se mész, amig meg nem reggeliztetek együtt! – mutatott nyomatékosan az asztalra.

- De Anya! – csettintett szájával Ráhel, lábával dobbantott egyet.

- Hiszti-nap! – jelentette be Hortenzia vigyorogva.

- Te meg se szólalj! – mutatott rá Mirtill. – Ki költözött haza? – tette csípőre kezeit.

- Mirtill! – szólt rá Bernadett. – Ne legyél ilyen!

Karolina, az édesanya az asztalhoz terelgette az apró, nyolcéves kislányt, Zselykét, aki szinte még félálomban volt. Mirtillre szúrósan nézett rá, aki letette a gördeszkát, és megértette, hogy békén kellett hagynia nővérét és a megingott kapcsolatát, majd sikeresen leült az asztalhoz.

- Gyerünk! – intett asztalhoz mindenkit az anya.

- Csináltam rántottát – tette le a nagy, teli serpenyőt Hortenzia az asztal közepére.