Napfogyatkozás

•Huszonhatodik rész•

•Joshua Adams•
- Oké, most már minden tiszta. - igazítja meg a párnákat Wendy a kanapén. - Szerinted jó lesz így?

- Minden ragyog édes, nyugi. - nyomok puszit a hajába.

Egész nap takarítottunk. Ma jön a tulaj megnézni, hogy mindent rendben hagyunk-e magunk után a lakásban. Ma töltjük itt az utolsó éjszakánkat.

Nagyjából egy hete döntöttük el, hogy tényleg elköltözünk. Azóta sikerült találnunk egy lakást Párizsban. Szép a környék, ahogy a lakás is. Kettőnknek tökéletes. Még mindig annyira hihetetlennek tűnik, hogy holnap elrepülünk innen, és új életet kezdünk a világ egyik legszebb városában.

Mindketten felmondtunk, tegnap volt az utolsó napunk. A mai napot pedig azzal töltöttük, hogy összepakoljunk a holminkat, és rendet tegyünk.

Meglátogattuk a szüleinket is, de csak azért, hogy közöljük velük a terveinket. Wendy erősködött, hogy erről mindenképp tudniuk kell, bár nem kellett sokat győzködnie, mert egyet értettem vele. Akárhogy is vagyunk, akármilyen is a kapcsolatunk úgy gondoltuk tudniuk kell róla. Elmondtuk, hogy melyik városba költözünk, de a címünket nem adtuk meg. Úgysem érdekelné őket, és azt sem akarjuk, hogy meglátogassanak.

- Amber később átugrik elköszönni. - közli velem Wendy fel sem nézve a telefonjából.

- Egyébként mit szólt a költözéshez? - kíváncsiskodok, miközben helyet foglalok mellette.

- Josh, ne gyűrd össze a párnákat, most igazítottam meg. - szid le mikor nekidőlök az egyiknek. - Szomorú volt, de ettől függetlenül velünk örül.

- És a másik dologhoz mit szólsz? - kérdezek rá arra ami igazából érdekel.

- Nem kicsit lepődött meg. Először nem akarta elhinni. De azt mondta mindenben támogat. Amber nagyon fog hiányozni. Igazi barátnő. - mosolyodik el. - Egy kicsit rosszul érzem magam amiért hazudok neki.

Wendy úgy gondolta az lesz a legjobb ha a legjobb barátnőjének is elmondja, hogy együtt vagyunk. Persze csak azután, hogy igazából nem is vagyunk testvérek. És azért költözünk el, mert új életet akarunk kezdeni valahol, ahol nem ismernek minket.

Csináltattunk egy tesztet, ami megmutatja majd, hogy tényleg hazudtunk-e, vagy tudtunkon kívül is igazat mondtunk. Ha őszinte akarok lenni egy kicsit aggaszt az eredmény. Nem tudom, hogy minek örülnék jobban. Egyrészről ha kiderülne, hogy tényleg nem vagyunk testvérek örülnék, mert akkor sokkal szabadabban lehetnénk együtt. Arra gondolok, hogy akkor egy nap feleségül vehetném, és akár gyerekeink is lehetnének. Másrészről viszont.. nem is tudom. A tudat, hogy Wendy nem csak a szerelmem, hanem a húgom is egy olyan kötelék ami egymáshoz láncol minket. Persze jó értelemben. És nem akarom, hogy ez a kötelék megszakadjon. Kusza gondolatok, magam sem értem igazán. De abban biztos vagyok, hogy akármi is lesz az eredmény, az érzéseimen nem változtathat. És tudom, hogy az én vörös hajú szépségem is így érez.

- Még nem biztos, hogy hazudtál neki. - hívom fel a figyelmét rá, hogy még nem tudunk biztosan semmit.

Fogalmam sincs honnan jött ez a gondolat, de ahogy a szüleinket ismerem, náluk semmi sem kizárt. Simán el tudom képzelni, hogy ebben is hazudtak nekünk.

- Igen, még nem biztos. - teszi le a telefont a kezéből. - De nem is számít igazán, csak mi ketten tudjuk az igazat. Meg a szüleink, de ők úgysem foglakoznak ezzel. Párizsban pedig senki nem ismer minket, szóval nem kell titkolóznunk.

Mielőtt válaszolhatnék, egy halk kopogás jelzi, hogy a tulaj megérkezett. Egy óvatos puszit adok gyönyörű arcára mielőtt kinyitnám az ajtót.