Napfogyatkozás

•Ötödik rész•

•Wendy Adams•
- Már egy ideje nem hagy nyugodni valami. - szólal meg a hosszúra nyúlt hallgatásunk után. Óvatosan meghúzva a kezem, vezet egy közeli padhoz.

Olyan romantikus ilyenkor a parkban sétálni. Itt nem világítanak a lámpák, csak a hold fénye, és csillagok adnak egy kis világosságot.

- Micsoda? - kérdezem kíváncsian.

- Igazából kettőnkről szeretnék beszélni. - kezd bele, mire összeráncolom a szemöldökömet. - Hamarosan egyetemre megyek, szóval mondhatni elköltözök. Nem fogunk gyakran találkozni. Engem lefoglal majd a tanulás, téged pedig a munka.

- Igen, biztos kevesebb időnk lesz egymásra. - értek egyet vele, és várom mire is akar kilyukadni.

- Mi lesz velünk Wendy? - teszi fel a kérdést amire fogalmam sincs mit kellene mondanom. - Szerinted működni fog a távkapcsolat?

- Nem tudom Will. Őszintén fogalmam sincs. Nem nagyon gondoltam még erre.

- Persze, hogy nem. Soha nem gondolkodsz tovább a holnapnál. - húzza el a száját. - Az elején tetszett ez az éljünk a mának és ne gondoljunk a holnapra dolog, de most.. most már kicsit többre vágynék. Sosem beszélünk kettőnkről. Hova tart a kapcsolatunk? Van jövőnk együtt? - az ilyesmi nem az én asztalom, ötletem sincs mit kellene mondanom.

- Ebben nem vagyok jó. - kezdek bele, húzva az időt, hátha sikerül összeszedni a gondolataimat. - Nem gondolok a jövőre, mert feleslegesnek tartom. Semmi sem fog úgy alakulni ahogy tervezzük. Nem tudhatod mi lesz holnap, egy hét vagy egy év múlva. Én szeretek a mának élni, mert nem tudhatom mi lesz holnap. Nem tudom, hogy van-e jövőnk együtt Will, fogalmam sincs. Mi ketten nagyon mások vagyunk, számomra idegen a te életed, ahogy neked is az enyém. Teljesen mások a céljaink. Vagyis ha őszinte akarok lenni nekem nincs is célom, nem tudom mit akarok kezdeni az életemmel. Csak csinálom amit kell és közben próbálom élvezni amit lehet. - beszélek össze vissza.

- Nem mondom, hogy ez rossz felfogás, de én nem tudok azonosulni ezzel. - rázza meg a fejét. - Fontos vagy nekem Wendy, komolyan, és nem akarlak elveszíteni. De nem fogok lemondani az álmaimról miattad.

- Kértelek én ilyesmire? Nem, soha. Eszembe sem jutna ilyesmit kérni tőled, mert tudom, hogy mennyit jelent ez neked. Azt hittem ennyire már megismertél. - őszintén rosszul esik, hogy azt hiszi ezt akarnám.

- Nem azt mondtam, hogy erre kértél. Csak szeretném ha őszinték lennénk. Szeretném ha támogatnál. - válaszol nyugodtan.

- Én támogatlak Will, azt hiszem eddig is támogattalak. Viszont ha már őszinték vagyunk, nem érzem úgy, hogy ez fordítva meglenne.

- Nem támogatom az ötletet, hogy nem akarsz tovább tanulni, és egy gyárban fogsz dolgozni, de ez a te döntésed, nem az enyém. De ha te ezt akarod akkor rendben, elfogadom.

- Elfogadod? - akadok fenn ezen a szón.

- Igen. - motyogja értetlenül. - De eltértünk a témától.

- Mit szeretnél tőlem hallani?

- Nem tudom Wendy, mond meg te. Nehéz téged kiismerni. Pedig igyekszem, de úgy érzem nem jutok semmire. Nem mutatsz túl sok érzelmet, ez pedig nagyon megnehezíti azt, hogy tudjam mire gondolsz. - mondja ki végre, hogy mi bántja.

- Sajnálom, próbálkozok tényleg. De én ilyen vagyok, megszoktam, hogy ilyennek kell lennem. - nyílok meg egy kicsit. - Néha elfelejtem, hogy mások nem látnak belém. Mármint én általában tudom mit érzek, és nem gondolok bele, hogy mások ezt nem látják.