Napfogyatkozás

•Huszonnegyedik rész•

•Joshua Adams•
Az elmúlt két hét borzasztóan telt. A szüleink még mindig nálunk csöveznek, ami kifejezetten idegtépő, de mégsem tud különösebben érdekelni. Wendy és köztem nem változott semmi. Alig szólunk egymáshoz pár szót. A munkahelyen sem, és otthon sem beszélgetünk túl sokat. Én azért nem próbálkozok mert félek, hogy tovább rontom amit már amúgy is elcsesztem. Ő pedig nyilvánvalóan nem akar beszélni velem.

Megértem, hogy időre van szüksége, és igyekszem is adni neki időt is és teret is de fogalmam sincs meddig fogom bírni. Nagyon nehéz. Borzasztóan nehéz esténként úgy feküdni mellette, hogy nem ölelhetem magamhoz, hogy nem érezhetem testét szorosan az enyémnek simulni. Szinte kínzás némán ülni mellette, mikor annyi mondani valóm lenne neki.

Ma péntek van, és hamarosan vége a műszakunknak is, aminek egyrészről örülök, mert idegesít a nyüzsgés körülöttem, másrészt pedig görcsben van a gyomrom az otthon töltött napok miatt. Lélekben próbálok felkészülni, hogy ez a hétvége is úgy fog telni mint az előző.

- Be kell ugranom a boltba, ha gondolod menj haza nyugodtan, majd megyek én is. - ajánlja, mikor kilépünk az ajtón.

- Elviszlek. - sandítok felé, és bízom benne, hogy nem fog ellenkezni.

- Oké. - vonja meg a vállát beleegyezően. Örülök, hogy eltölthetek vele egy kis időt, még akkor is ha nem beszélünk egymáshoz, csak némán járjuk körbe a boltot.

A kosarat tolva követem a sorok között, és figyelem milyen rutinosan pakol fel minden szükséges dolgot. Nem időzünk túl sokat, szerencsére a pénztárnál is elsők vagyunk.

A hazafele úton pár szót váltunk csak egymással, de azt is a munkával kapcsolatban. Nem bírom már ezt így tovább.

Az első jó hír a mai nap, sőt az utóbbi hetekben az, hogy a szüleink nincsenek itthon. Talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy megpróbáljak beszélni vele. Hajlandó lenne rá? Őszintén rettegek tőle, hogy mit válaszolna, de ez a bizonytalanság még rosszabb. Ez teljesen megőrjít.

Mit kellene mondanom? Már annyiszor bocsánatot kértem tőle, és könyörögtem neki, hogy bocsásson meg, nem hiszem, hogy változtatna bármin ha újra megtenném. Mély levegőt véve próbálom kizárni a kínzó gondolataimat, és visszatérni a valóságba.

Óvatosan Wendy mögé lépek, hogy segítsem neki felrakni a polcra a kávét, mert akárhogy is igyekszik, nem éri fel. Ahogy kiveszem a kezéből, és előre hajolok, hogy feltegyem, a testem egy pillanatra az övéhez simul. Olyan rég volt már, hogy ennyire közel voltunk egymáshoz. Hosszú másodpercek múlva sem húzódok el, hanem a kezemet leengedve finoman simítok a derekára, mire lassan szembefordul velem. Pont olyan kétségbeesetten pislog rám, mint ahogy én rá. Könyörgést látok a szemeiben, de fogalmam sincs, hogy miért könyörög. Azért, hogy engedjem el, vagy..

Szeretném hinni, hogy azért, amire én is annyira vágyok. Egy pillanatra sem engedve el a szemeit hajolok hozzá, nagyon lassan, hogy esélyt adjak neki tiltakozni, de semmi jelét nem adja, hogy távolabb akar kerülni tőlem.

Istenem, el sem akarom hinni, hogy ennyi idő után újra megérinthetem ajkait az enyémekkel. Gyengéden csókolom meg, és ezzel a csókkal próbálom neki elmondani, amit már annyiszor hangoztattam. Sajnálom, kérlek bocsáss meg. Szeretlek.

Amikor ajkai csatlakoznak az enyémekhez, kezdem kevésbé reménytelennek látni a helyzetet. Nem lökött el magától. És visszacsókol. Wendy visszacsókol. Ezen felbátorodva a másik kezemet is derekára vezetem, és óvatosan karolom át, ahogy mindig szoktam tenni. Tettemre csak egy halk sóhajt hallat, mire akaratlanul is közelebb mozdulok hozzá, de azonnal meg is bánom, mert azt hiszem ez villantotta meg a fejében a vészjelzőt.