Napfogyatkozás

•Hatodik rész•

•Joshua Adams•
Wendy halkan szuszogva alszik mellettem, én viszont órák óta csak a plafont bámulom. Elment az eszem? Megcsókoltam. Vagyis ő csókolt meg, de csak azért mert én kértem rá. És ez józanul már nem tűnik olyan jó ötletnek.

Ő a húgom. A picsába, mit műveltem? Teljesen hülye vagyok. Vajon mit fog szólni ha felébred? Undorodni fog tőlem? Vagy úgy tesz mintha meg sem történt volna? Megtette, mert erre kértem. Nem azért mert ő akarta, hanem azért mert én. Leállított amikor érezte, hogy tovább mentünk mint kellene, vagyis nem akarta. És én miért akartam? Hülye voltam, mindent tönkretettem. A kapcsolatunk a történtek után már nem lehet olyan mint volt. Nem akarom elveszíteni, ő az egyetlen ember az életemben aki számít. De hogyan viselkedjünk ezután csak testvérként? Hogyan legyek újra csak a bátyja? Azt hiszem képtelen lennék rá.

Abban a pillanatban mikor az ajka megérintett tudtam, hogy ez minden amire valaha is vágytam. Ő minden amire valaha is vágytam. Nem tehetek róla, egyszerűen így érzek. Mindennél jobban vágyok rá, de tudom, hogy ő nem így érez.

Nancy sosem tudott ilyen érzéseket kiváltani belőlem, ahogy senki más sem. És tudom, hogy rajta kívül senki sem lenne képes erre. Pont ő, akire sosem szabadna úgy néznem.

Miért csókolt meg? Miért nem menekült el? Szorosan ölelt magához, úgy mint aki el sem akar engedni. Nem undorodott tőlem. Érezte azt amit én, tudom. Mi van ha ő is érzi? Ha ő is úgy érez ahogy én?

Mégis mi lenne? Teljesen mindegy, hogy érzünk, nem változtat a tényen, hogy mi ketten sosem lehetünk együtt. Reménytelen. Nem is szabadna így éreznem. De mégis így érzek, és ez rohadtul fáj.

Mit kellene tennem? Mit kellene mondanom? Kérjek bocsánatot? Vagy tegyek úgy mint aki nem emlékszik a történtekre? Fogjam arra, hogy baszott részeg voltam? Fogalmam sincs. Rettegek tőle, hogy meg fog utálni, és többé látni sem akar. Csak ő van nekem, nélküle semminek nincs értelme.

Sosem fogok tudni csak a húgomként nézni rá. Azt hiszem eddig sem tudtam, de ezek után végképp képtelenség. Ahogy az is, hogy ő is akar engem. Miért akarna? Ő nem olyan elbaszott mint én. Ő sem fogja tudni kiverni a fejéből ezt az éjszakát, de amíg nekem életem legeslegszebb pillanata volt, lehet, hogy neki a legrosszabb. Semmi sem lesz már olyan mint volt. Valami megváltozik köztünk, és ennek a gondolatát is utálom.

Szeretem őt, a világon mindenkinél jobban, de most már biztos vagyok benne, hogy nem csak a húgomként. Persze úgyis, de.. még magamban sem merem kimondani. Ez a csók sok mindenre ráébresztett. Mindent megváltoztatott. Annyira fáj, hogy itt van mellettem mégsem érhetek hozzá. Fáj, hogy közel van hozzám, mégis úgy érzem, hogy nagyon távol. Talán így is kell lennie. Távolság kell. Távolság, hogy túlléphessünk azon ami történt. Talán ez csak egy fellángolás, ami hamarosan elmúlik.

Fogalmam sincs mennyi időm van még, amíg felébred, de muszáj gyorsan döntenem. Tudom, hogy mit kellene tennem, de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

- Szia. - suttogja halkan, még mindig mozdulatlanul. - Mióta vagy fent?

- Pár órája. - válaszolok hozzá hasonlóan halkan.

A hátára fordulva dörzsöli meg a szemeit, majd feljebb csúszva támasztja a hátát az ágytámlának. Istenem, annyira gyönyörű. Hosszú, vörös haja kócosan keretezi meseszép arcát, szürke ezüstös szemei pedig álmosan csillognak rám. Olyan mint egy igazi álom.

- Hogy vagy? - érdeklődik kedvesen, és próbálja leplezni a zavarát.

- Másnaposan. - húzom el a szám. - Hasogat a fejem.