Napfogyatkozás

•Kilencedik rész•

•Wendy Adams•
Holnap érettségizek. Hihetetlen. Eléggé be vagyok szarva mert hiába próbáltam készülni, valahogy mégsem sikerült annyira mint szerettem volna. Pedig az utóbbi napokat szinte csak erre fordítottam. Na jó, nem de akkor is elég sok időt töltöttem a füzet felett.

Nehezen tudtam koncentrálni annak a tudatában, hogy Josh itt van tőlem pár lépésre, és mégsem mehetek át hozzá. Már nem. Azt hiszem a történtek után már nem igazán van mit mondanunk egymásnak. Iszonyatosan sajnálom, hogy így alakult, mert akárhogy is van a világon mindenkinél jobban szeretem őt.

Nem beszéltünk, éppen csak pár szót ha véletlenül összefutottunk a folyosón vagy a konyhában, de egyébként kerüljük egymást. Ő haragszik rám, és én is haragszok rá.

Nem érzem, hogy bármi rosszat tettem volna. Ismerkedtem egy pasival, ez olyan nagy dolog? Egy kedves pasival. Christian azóta már többször is felhívott, egészen jól elbeszélgettünk. És ma estére megbeszéltünk egy találkozót is.

Miért is ne találkozhatnék vele? Josh a bátyám, akivel egy gyenge pillanatban elkövettünk egy hibát, amit ő el akar felejteni. Akkor miért borult ki ennyire azon, hogy én is megpróbáltam? Ő akar távolságot tartani. Ő lépett le amikor kínos volt a helyzet. Nem érdekelte, hogy nekem is ugyanolyan nehéz mint neki.

Nehezen ismerem be magamnak, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a csókunkra. Annyira más volt, mint bárki akit korábban csókoltam. Sokkal.. mélyebb, sokkal több érzés volt benne. Esténként, mikor egyedül feküdtem az ágyamban elképzeltem, hogy mellettem fekszik, és épp olyan szorosan húz magához ahogy akkor tette. Hiányzik, borzasztóan hiányzik. De mit tehetnék? Semmi sem lesz már olyan mint volt, az a csók mindent megváltoztatott, és nem a jó értelemben.

Meglep mikor halk kopogást hallok, tudom, hogy csak Josh lehet mert senki más nincs itthon. Nem tehetek róla, a szívem akaratlanul is hevesebben kezd verni.

- Gyere. - szólok gyengén, attól tartok talán meg sem hallotta. Vagy mégis, mert a kilincs egyből lenyomódik.

- Szia. - köszön halvány mosollyal az arcán.

- Szia. - viszonzom én is zavartan. Kínosan érzem magam.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy megy a tanulás. - álldogál továbbra is az ajtóban.

- Azt hiszem kész vagyok. A kettes talán összejön.

- És.. hogy vagy? - tesz egy lépést az ágyam fele.

- Jól. - bólintok, pedig egyáltalán nem vagyok jól. - És te?

- Én is. - vonja meg a vállát, de tudom, hogy kamuzik. - Gondoltam segíthetnék. - int a már csukott füzetem felé. - Már ha szeretnéd.

- Kösz, nem kell már nem tanulok. Több mindent már úgysem tudnék megjegyezni. - úgy beszélgetünk mint két idegen. Tudom, hogy ő is érzi. - És.. mi van Nancyvel? - kérdezek rá óvatosan. Mivel a szobámban voltam, nem hallottam miről beszéltek, de azt tudom, hogy Nancy dühös volt.

- Dobott. - adja az egyszerű választ. - Azt mondja jobbat érdemel nálam.

- Oh.. sajnálom, azt hiszem. - motyogok zavartan. Nem tűnik miatta különösebben szomorúnak. Talán inkább megkönnyebbült.

- Előbb utóbb úgyis ez lett volna a vége. - mosolyodik el halványan. - Arra gondoltam.. ha már úgysem tanulsz rendelhetnénk valami kaját, meg bedobhatnánk pár sört. - annyira édes ahogyan félve hagyják el a szavak a száját, és bár haragszom magamra amiért így gondolom, akkor is ez az igazság.

- Öhm.. programom van ma estére. - bár sokkal szívesebben lennék vele.

- Amber? - ráncolja a szemöldökét. Nem fogok neki hazudni, még akkor sem ha sejtem mi lesz a reakciója.