Napfogyatkozás

•Első rész•

•Wendy Adams•
Sosem fogok leérettségizni. A töri tételt bámulva elment a maradék életkedvem is. Ki nem szarja le, hogy mi volt 637 évvel ezelőtt.

A telefonom csörgése könnyen kizökkent a kemény tanulásból.

- Nem tudok több évszámot megjegyezni. - morogja Will idegesen a telefonba, ami megmosolyogtat.

- A számból vetted ki a szavakat. Hányadik oldalnál tartasz? - teszem félre a gondosan összefűzött lapokat.

- Hatvanegy. És te? - jézusom.

- Én a másodiknál. - nevetek fel szánalmasan. Tuti meghúznak a vizsgán.

- Ne már, mit csináltál eddig? Wen, alig két hetünk van az érettségiig. Akarod, hogy átmenjek és együtt tanuljunk? Akkor kénytelen leszel a rohadt évszámokra koncentrálni. - William igazán komolyan veszi a vizsgákat. Színjeles tanuló. Igaz állandóan morog, de mindig bemagolja az anyagot. Én nem vagyok ennyire maximalista, megelégszem a kettessel is.

- Ne, nem tudok mással tanulni. Még annyira sem mint egyedül. - ha nagy nehezen rászánom magam a tanulásra, akkor mindenki hagyjon békén, csendet akarok. - Nyugi, majd lesz valami. - egyszer próbáltunk közösen tanulni, de, hogy őszinte legyek nagyon idegesített.

- Nem vehetsz mindent ennyire lazán. - néha elgondolkodok azon, hogy lehetünk mi együtt. Annyira különbözünk egymástól. Ő túl komoly, és görcsös. Mindent véresen komolyan vesz. Ezzel szemben én sokkal lazább és szabadabb vagyok, a majdcsak lesz valami elvet követem.

- Te meg nem vehetsz mindent ennyire komolyan. Lazíts már kicsit, még a végén agyvérzést kapsz. - forgatom a szemem, pedig tudom, hogy úgysem látja.

- Vicces vagy. Nekem fontos, hogy jó jegyet kapjak, mert szeretnék bekerülni egy jó egyetemre, és szeretnék egy jó állást, ahhoz viszont fontos, hogy ez jól sikerüljön. - megértem, és támogatom őt a jövőről szóló terveiben, hiszen az ő élete, ő tudja mit akar kezdeni vele. Viszont úgy érzem, ő nem érti, hogy én nem akarok egyetemre járni, és nem csak a jelesekből áll az életem.

- Tudom Will, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni is fog. Viszont nekem elég ha kettessel átmegyek. - oldalra pillantva látom, hogy Josh az ajtóban áll, és barátságtalanul bámul a telefonomra. Nem igazán kedveli a barátomat, és azt hiszem ez fordítva is így van. - Figyelj, most leteszem. Még olvasgatok aztán lefekszek, nagyon fáradt vagyok. - füllentek. - Jó éjt Will.

- Jól van édes. Aludj jól, majd holnap találkozunk. Szeretlek. - köszön el tőlem a megszokott módon.

- Én is. - motyogok vissza halkan, szinte reflex szerűen, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban így érzek. Kedvelem őt, tényleg, őszintén. Vonzónak is találom. Viszont ami a legjobban megfogott benne az a kitartása. Addig nem hagyott békén, míg el nem mentem vele randizni. Több mint fél évig ostromolt, én pedig végül belementem. Jól éreztem magam vele, kedves és vicces volt. - Ne mondj semmit.

- Miért vagy vele? - jön beljebb, majd hanyatt fekszik mellettem. - Nem értem.

- Nem is neked kell értened. - rázom meg a fejem.

- Nem is értem. De az már nagyobb baj, hogy te sem. - fordítja felém a fejét. - Mit tanulsz?

- Töri. Inkább csak a lapokat bámulom. Most jöttél haza? - helyezkedek én is úgy ahogy ő.

- Ja. - nyom el egy ásítást.

- Túlóra? - Josh rengeteget dolgozik, van hogy akár tizennyolc órát is bent tölt.

- Igen, kavarodás volt. Rohadt fáradt vagyok. Te mit csináltál ma? - fordul felém.

- Willnél voltam, hat körül jöttem meg. Azóta próbálok tanulni, de csak a második oldalig jutottam. - húzom el a szám.