Jikook_az_eletem kérésére, remélem tetszik!💕
෴ ෴ ෴ ෴ ෴ ෴
-L-Lisa-san...
A fiú hangja enyhe meglepetésként ért téged. Leginkább azért nem lepődtél meg azon annyira, hogy valaki hozzád fordul egyik szünetben, mivel mindig ez szokott lenni. Ám még nem tudtad, hogy ez az eset teljesen különböző lesz, mint az eddigiek. Ugyanis az előzőek mind-mind olyan segélykérések voltak, minthogy "Elmagyarázod légyszí az anyagot?" "Van házid?".
-Igen, Kageyama-san?-Fordultál a fiú felé, akinek halvány pír éktelenkedett az arcán, ám számodra ez igen aranyossá varázsolta őt. A probléma csak az volt, hogy nem tudtad, miért is lett halványrózsaszín a képe, kb. fél másodperccel azután, hogy a szemeibe néztél. Bár nem mintha a te gyomrod nem liftezett volna egyet, mikor szemkontaktusba kerültetek.
-E...Eljönnél velem délután valahova?!-Kiáltotta, az egyetlen szerencséd az volt, amiért nem az egész osztályotok hallotta ezt, hogy mivel ebédszünet volt, az emberek nagy része már elment a nagyterembe, hogy ott ehessenek, némiképp nyugodtan.
-T-Tessék?!-Kerekedtek el a szemeid egy pillanat alatt, a visszakérdezésedtők pedig szegény fiúnak egy pillanat alatt elment az önbizalma, még az a pici is, amit a csapattársai tudtak heteken át tartó kemény győzködésekkel belé tömbi, hogy végre elhívjon valahova.
-M-Megértem, ha nem akarsz...-Vette halkabbra hangját, szemeivel immár a padlót vizslatta, te pedig a döbbenettől még mindig nem tudtál megszólalni. Aztán, mikor láttad, hogy az arca egyre komorabbá válik, észbe kaptál.
-D-De, akarok! Menjünk!-Dadogtál, a szemeid alatt vörösséggel, amit Kageyama is meglátott, s csak még zavartabbá vállt-Hova szeretnél?
-Menjünk o-oda, ahova t-te akarsz...-Motyogta, immáron egy kicsit nyugodtabban, majd halvány mosolyt ejtett meg feléd, amitől hirtelen azt hitted, megáll a szíved. Éppen csak látható volt, s csak néhány másodpercig volt fellelhető, neked mégis megmutatta.
Ezután a fiú visszaült a helyére, te pedig elvesztél a gondolataid örvényében, melyben -sajnos- nem csak pozitív kérdések villantak fel.
Miért pont én?
"Nem fog soha senki sem szeretni, ha valaki mégis elhívna, az biztos csak azért lesz, mert szánalmasnak tart!"
A padra hajtottad a fejedet, miközben egy volt osztálytàrsad eme mondata visszhangzott benned. Nem volt könnyű elfelejtened azt a rossz bánásmódot, amiben alsó-középben részesültél, s bár a külvilágnak azt mutattad, sikerült, belül mégis majd' felemésztett téged az a sok könyörtelenség, amiket a fejedhez vágtak.
Senki sem fog tudni szeretni engem.
Ez a mondat gyökeret vert gondolataidban, s minden órán ott volt, egy percre sem hagyott magadra. Végül, mikor Kageyama óvatosan megérintette a válladat, miután utolsó matekotokról is kicsengettek, mintha csak kibillentél volna az eddigi sötétségedből. Rà emelted a tekintetedet, így újból találkozhattál a mélykék szemeivel.
-O-Oh...Bocsánat.-Motyogtad alig hallhatóan, majd felálltál a helyedről-Mehetünk, ha gondolod.
-Ha-Hai.-Csupán ennyit mondott. Megvárta, amíg magadra veszed a táskádat, majd egymás mellett lépkedtetek, egészen az iskola bejáratáig-Szóval, hova akarsz menni?
-Menjünk...Hm. Nekem egy kávézó tökéletesen megfelel.
Útközben nemigen beszélgettetek. Te leginkább azért, mert még mindig el voltál veszve a saját gondolataidban, Kageyama pedig nem tudta, milyen témát hozzon fel, hogy jobban megismerhessen téged. Mikor beértetek az említett kávézóba, egy elhagyatottabb részhez ültetek le, egymással szemben.
-Sz-Szóval...Milyen volt a napod?-Bökte ki végül a fiú, mire te felvontad a szemöldöködet.
-Kageyama, egy osztályba járunk.-Az az arc, amit akkor mutatott, akaratod ellenére is halvány mosolyra húzta a szádat.
-I-Igen, de...
Látszott rajta, hogy nemigen tudja, mihez kezdjen most, ezért inkábn te kérdeztél.
-Inkább mesélj te akkor. Milyen volt a tegnapi röplabda edzésed?
Kicsit meglepődött, de szinte azonnal elkezdte a csaknem tíz perces folyamatos beszédét, amely nem kicsit lepett meg téged. Mikor a végére ért, egy pincér jött ki hozzátok, hogy felvegye a rendeléseteket.
-Egy cappuccinot kérnék.
-Én pedig egy pohár tejet.
A pincérrel együtt picit elkerekedett szemekkel néztetek a fiúra, aki teljesen komolyan gondolta a dolgát. Végül a férfi megvonta a vállát, majd egy "nemsokára hozom!"-al el is tűnt a többi ember között.
-Lisa-san...Van valami baj?-Néz rád végül Kageyama, le sem veszi rólad a szemeit, amikben őszinte aggódást véllsz felfedezni, mégha ez elsőre senkinek sem tűnne fel.
-M-m.-Rázod meg a fejedet.
A fiú nem akarja erőltetni a dolgot. Egész addig néma csendben ültök, amíg ki nem hozzák nektek a rendeléseteket, mikor pedig elkezded inni a cappuccinodat, a szemeid akaratlanul is könnyessé válnak.
SOHA.
SENKI.
NEM.
FOG.
SZERETNI.
-Lisa-san!-Kageyama közelebb hajol hozzád, és végül úgy dönt, hogy a melletted levô székre ül-Látom, hogy nincs minden rendben. Mi a baj?
-Csak...Csak néhany dolog, amit a volt osztálytársaim vágtak a fejemhez. Nem tudok szabadulni tőlük.-Nevetsz fel kissé keserűen-De nem akarom elrontani a randinkat.
Az utolsó szavadra mindketten mélyen elvörösödtök, csak pár perc elteltével szólal meg Kageyama.:
-Hallani szeretném. P-persze csak ha el akarod mondani...
Végül csak bólintasz. Az asztalon felejtett kezeden hirtelen megérzed a fiúét, aki -bár ezt nem tudhattad- de abban a pillanatban majdnem felüvöltött, idegességében.
-Leginkább az jár a fejemben, hogy...Nos, senkinek sem fogok kelleni. Senki sem fog engem úgy szeretni. Érted?-Nézel fel a fiúra.
-Értem. De...De hisz már...V-Van valaki, aki így érez irántad.-A hirtelen paradicsomvörössé váló fejéről rögtön tudod, hogy kiről a beszél, a szíved pedig őrült tempóban kezd verni, a mellkasodban-Szó-Szóval nem volt igazuk...
-Kageyama...
-Hm?-Halványan elmosolyodsz, majd egy óvatos puszit lehelsz az arcàra, amitől szegény fiú csaknem lefagy, olyan hirtelen érte ez az egész.
-Köszönöm neked.-Suttogod, miközben picit jobban megszorítod időközben összekulcsolt kezeiteket-Én is...Hasonlóképpen érzek.
Kageyama csak egy puszit nyom a hajadba, mikor fel tudja fogni a szavaid jelentését. S tudtad, hogy a fiú szeretetével ki fogsz jutni a gödörből, amibe bele taszítottak.