Hᴀɪᴋʏᴜᴜ!! Bᴏʏғʀɪᴇɴᴅ Sᴄᴇɴᴀʀɪᴏs [HUN] [Kᴇ́ʀᴇ́sᴇᴋ ᴢᴀ́ʀᴠᴀ]

-• Nishinoya x Reader-•

@Otaku-girl33 kérésére! Remélem tetszik!:)

෴ ෴ ෴ ෴ ෴ ෴

Az utolsó órámról is kicsengettek. A falra szerelt órák hangos csörömpöléssel jelezték mind a tanárok, mind a diákok számára, hogy a mai nap véget ért.

Egy kisebb sóhajjal dőltem hátra a székemben, mely így egy picikét megnyikordult -már jó pár hete mondogatom az osztályfőnöknek, hogy ki kellene cserélni-. A füzetemet és a tankönyvemet lazán bepakolom a [K/szín] színben pompázó táskámba, és halvány mosollyal az arcomon állok fel eddigi ülő helyemből, majd kapom hátamra a táskámat.

A többiek csendben figyelik minden lépésemet, ami egy kicsit- na jó, nagyon- frusztrálttá tesz engemet, legbelül pedig azért imádkozok, hogy csak most az egyszer ne szóljanak egy szót sem hozzám. Egész nap kibírták, csak nem fogják most elkezdeni, nem igaz?

-Oi, okoska!-De, úgy látszik mégis...

A kedves becenevemtől, illetve a jeges hangszíntől amit kapok kissé megugrok, de próbálok így is minél előbb a terem ajtajához érni.

-Oi, ki mondta, hogy elmehetsz?-Szólít meg újra ugyanaz az alak mint az előbb, ám ezúttal már beér engem, és zsebre vágott kezekkel hajol le hozzám, gúnyos vigyora kíséretében.

-M-mit szeretnél...?-Vékonnyá változott hangom az idegességtől, amely most hátrány számomra, tekintve hogy  a napokban rászántam magamat arra, hogy megpróbáljam megvédeni magamat velük szemben. De ez így, cérnavékony hanggal nem fog menni. Így, hogy ilyen hangon szólalok fel, illetve hogy ilyen kicsinyke vagyok egyáltalán nem jó pont, hogyha azt akarom, hogy komolyan vegyenek.

-Tudod te azt jól.-Nevet fel egy kisebb ideig.-Holnap reggel hat. A padomon legyen a matematika házi, és hogyha jót akarsz magadnak, akkor én a helyedben tennék még oda egy kis pénzt is.-Gúnyos mosolyra húzódik a szája, amitől nekem majdnem kiesik a szívem a helyéről, annyira elkezdek pánikba esni.

-M-már elégszer csesztettetek...-Kissé elkerekednek a szemei, amint azt hallja meg, amit nem akar, ám én akármennyire is rühellem most a hangomat, kieresztem.-H-hagyjatok végre végre békén. Tudod milyen érzés ez? Tudod, milyen, hogyha-

Hirtelen elkapja az ingemet, azon a részen mely legközelebb áll a nyakamhoz. Szinte érzem, hogy ahogyan megszorítja, kicsit a bőrömhöz is hozzáér, ereje miatt pedig kissé felszisszenek.

-ki mondta, hogy beszélhetsz, hm? Mit érdekelnek engem az idióta érzéseid? Itt-Mutat körbe a teremben- mindenki leszarja, hogy mi van veled. Te csak a mi kis kutyánk vagy, akinek mi parancsolunk, és aki nem ugat vissza. Szóval legyél jó kiskutya, és teljesítsd a parancsainkat.-Letesz, majd egyet lök is rajtam, aminek következtében majdnem hátra esek. Érzem, hogy az eddig visszatartott könnyeim egyre erősebben dörömbölve akarnak kitörni, de egy hatalmas nyeléssel mindet le bírom csillapítani, néhány másodperc erejéig.-Megértetted, kutya?

Nem válaszolok, és nem is akarok. De ha karnék, de tudnék amiatt a hirtelen előttem termő alak miatt, aki miatt nem tudok most gonosztevőm szemébe nézni.

Egy nálam talán két centivel magasabb fiú állt be elém, akinek így most nem látom az arcát, viszont elég ismerősnek hat az alakja. Mivel közel áll hozzám, így akaratlanul is be tudom szippantani az illatát, melytől a szívem egy hangyányit le tudott csillapodni.
Az ajkaim alig észrevehetően elnyílnak egymástól, ahogy a fiút tanulmányozom.

-Oi, mi lenne hogyha nem szekálnátok ezt a lányt? Csak mert ő okosabb mint ti, és mindenből jó jegye van még nem jelenti azt, hogy így kell beszélni vele!-A hangja is eléggé ismerős, de koránt sem annyira, hogy felismerjem. Legalábbis ez idáig.

-N-Nishinoya-senpai!-A gúnyolódó meglepődött hangja ellenére mérgesen tekint le, a nála kb. húsz centivel alacsonyabb, idősebb fiúra.-Te maradj ki ebből, semmi közöd ahhoz hogy mit csinálunk itt!

-Nem hagyhatom a sorsára egy kouhai-omat sem!-Jelenti ki magabiztosan, majd egy hirtelen mozdulattal ujjait a csuklóm köré fonja, és sebes léptekkel kirohan velem az osztályteremből, elérve ezzel hogy félre nyeljem a levegőt, és futás közben szinte fulldokolni kezdjek.

-N-Nishinoya, várjh...-Kapkodom a levegőt, mire a -nagyrészt- fekete hajú fiú megáll, és először értetlenül, majd utána aggódó arckifejezéssel bámul engem.

-A-AH [VEZETÉKNÉV]-SAN! JÓL VAGY?!-Folyamatosan figyel engem, azokkal a furcsán csillogó szemeivel, ami miatt a szívem újból őrült tempót kezd verni, de ezúttal fogalma sincsen, miért. Mindenesetre, kérdésére bólintok egyet.-B-bocsi, de úgy láttam jónak hogyha eltűnünk onnan.

-Semmi baj...-Mosolyodok el halványan.

-Tudod, meg kellene tanulnod visszaszólni ilyenkor!-Jelenti ki, majd csípőre teszi a kezeit.-Vagy valami önvédelmi tanfolyamot elkezdeni, mert tudod, lesz olyan időszak amikor nem tudlak majd így megmenteni, bármennyire is akarom, hogy ne így legyen...

-Mi?-Motyogom, a szívem pedig immár a torkomban dobog.

-A-ah, semmi!-Látom, hogy a fiú arcán halvány pír jelenik meg, s elkezdi össze-vissza kalimpálni a kezeit, de csak néhány rövid pillanat erejéig.-M-mindenesetre ha legközelebb is lesz ilyen, akkor szólj valakinek, például az osztályfőnöködnek, mert ez így nem mehet így. Nem bírnám elviselni azt, hogyha egyetlen kouhai-om is szenvedne!-Teszi drámaian homlokához egyik kezét, amivel sikeresen megnevettet.

-Látom, mindent megteszel, hogy a kouhai-aid jól meglegyenek az iskolában, Nishinoya-senpai.-Kuncogok még mindig, ami miatt a fiú arcára újból pír keletkezik.

-I-IGEN, főleg ha rólad van szó...-Motyogja el a végét, szavaival sikeresen eléri, hogy majdnem elájuljak zavaromban.

-É-értem..Örülök, hogy ennyire gondomat viseled a suliban.-Tűrök a fülem mögé egy tincset, mely eddig rakoncátlanul hullott be folyamatosan a szemem elé. Az arcom szinte lángol, Nishinoya tekintete pedig csak olaj a tűzre...

-[N-Név]-san, mi lenne hogyha nem csak a suliban lenne ez?

Értetlenül oldalra helyezem a fejemet.-M-Mire gondolsz?

-H-hogyha mi lenne, ha nem csak  a suliban viselném a gondodat.-Jelenti ki, fülig vörös arccal, ám,de vigyorogva, amitől nekem is boldog mosoly kúszik az arcomra.-T-tudod szívesen megismernélek közelebbről...M-Már e-egy ideje tart ez...

-É-Értem!-Dadogom-Nos, én is szívesen megismernélek.-Bólintok, miközben a szívem majd' kiesik a helyéről.

Nishinoya arca teljesen felderül, és a következő pillanatban valami olyat tesz, amitől majdnem elájulok. 

Közelebb ugrik hozzám, és egy óvatos puszit nyom az arcomra. Miután eltávolodik, csak nézünk egymás szemeibe, szótlanul.

-Köszönöm a mait..-Motyogom.

-Bármikor!-Vigyorodik el még jobban.-Esetleg nem bánod, ha hazakísérlek?

-N-Nem...Dehogyis...Menjünk.

S azzal elindultunk. Csak mi ketten, s bár az első néhány perc picit kínos volt a csend miatt, a hátralevő időt azzal használtuk ki, hogy egymásról kérdezgettünk. Megígértem Noya-nak, hogy megtanulok valami trükköt, amivel meg tudom védeni magamat, ugyanis elmondása szerint amikor a mai napon meglátta, hogy it csinálnak velem majdnem nekiment a srácnak. Ezen csak elkuncogtam magamat, ugyanis nem tudtam annyira komolyan venni őt először, de a tekintete, mely azt sugallta hogy komolyan gondolta meggyőzött engem.

Annyiszor nevetünk, ahányszor nem szégyelltük, szinte az egész utca- hanem az egész város- tőlünk zengett. S attól kezdve pedig nem volt megállás. Ezen a napon valami barátságnál bensőségesebb kapcsolatot kezdtem el ápolni ezzel a fiúval, akinek segítségével kis idő múlva megtaláltam a teljes önmagamat. Aki, ha nem lett volna talán ténylegesen sosem kezdem el edzeni magamat, hogy megvédjem magam.

Ez a fiú megvédett engem, és ez a fiú egyből el is lopta a szívemet. Utóbbira azonban csak hetekkel később jöttem rá.