Szerintem már mind hallottuk, hogy egy-egy karaktert Mary Sue-nak neveznek, bár az tagadhatatlan, hogy sok karakter esetében ez a megnevezés véleményem szerint hibás. De mi vagy inkább ki is pontosan az a Mary Sue és miért is baj, ha valaki egy ilyen típusú karaktert alkot?
A Mary Sue megnevezést bár legtöbbször női karakterre szokták használni, férfi karakterek esetében vagy a Gary Stu, Marty Stu vagy pedig szintén a Mary Sue megnevezést szokták használni. (Én ebben a fejezetben úgy veszem, hogy a Mary Sue megnevezés egyaránt utalhat egy férfi vagy női karakterre is.)
A legtöbben talán úgy írnák le a Mary Sue karaktert, hogy ő a tökéletes ember: szinte már túlságosan is erős, gyönyörű, kedves, okos, mindig igaza van, mindenben jó és mindenki szereti. Szerintem azonban egy kicsit mások azok a szempontok, amit egy írónak figyelembe kellene vennie, ha nem akar Mary Sue karaktert írni.
A következő lista inkább teljességében ír le egy Mary Sue-t, mint részletenként, szóval ha egy-két pont illik csak a karakteredre, attól még nem feltétlenül lesz Mary Sue.
1. Mindenki szereti, kivéve a nyilvánvalóan gonosz, negatív karakterek
Sokszor látom, hogy valaki úgy próbál megvédeni egy potenciális Mary Sue karaktert, hogy ő nem is tökéletes, mert a történetben vannak karakterek, akik nem kedvelik. Én erre viszont azt mondanám, hogy az még nem menti ki a karaktert, ha a gonosz vagy negatív karakterek nem kedvelik őt.
Mármint, a tény, hogy a náci utánzat vagy a mindenkit terrorizáló karakter nem kedveli a Mary Sue-nkat, az hogyan teszi őt kevésbé tökéletes karakterré? Mégis mennyit ér egy ilyen karakter véleménye? A szervkereskedő szektavezért nem kedvel, milyen nagy veszteség...
Azt azért még hozzátenném ehhez a ponthoz, hogy nem feltétlenül probléma, ha mindenki szereti a karaktert, ettől önmagában még nem lesz Mary Sue. Itt inkább azt nevezném meghatározónak, hogy van-e oka annak, hogy szeressék. Sokan azzal írnak le egy Mary Sue-t, hogy mindenki azonnal megkedveli, még úgy is, hogy akár szó szerint semmi nem tudnak róla, csak mert ő a Mary Sue.
Szerintem ezzel az egyik probléma, a mondjam vagy mutassam kérdése, hiszen jobb, ha az olvasóknak is van lehetősége megkedvelni a karaktert, mintha csak halljuk, hogy a többi szereplő mennyire kedveli és ezért nekünk is kedvelnünk kellene.
2. Semmiért sem kell (igazán) megdolgoznia
Képzeljük el a következő jelenetet: Mary Sue besétál egy kaszinóba, majd mikor a pókerasztalnál kérik, hogy csatlakozzon a játékhoz, közli, hogy még sosem pókerezett korábban, még a szabályokat sem ismeri. Nem baj, gyorsan elmagyarázzák neki az alapokat, majd mi történik? Mary Sue megnyeri a játékot! Ezzel nyilvánvalóan az a probléma, hogy ebben a történetben a főszereplőnknek nincs lehetősége tanulni, nőni és jobbá válni, mint amilyen a történet elején volt. Ez pedig egy unalmas történethez és unalmas karakterhez vezet.
Ugyanez a kategória, ha a főszereplő jó valamiben csak azért, mert a szülei is jók voltak benne, ezért a „vérében van". Sok minden van a véremben, de matematikai képletek biztos nem lebegnek benne, ezeket nekem kell megtanulnom.
Most nézzünk meg egy másik jelenetet: Mary Sue nagyon szeretne csatlakozni az iskolai focicsapathoz, azonban mivel nem tud focizni nem veszik be a csapatba. Mary Sue azonban ragaszkodik hozzá, hogy ő igenis csatlakozni akar, de elküldik. Hogy bizonyítsa rátermettségét. Mary Sue úgy dönt, hogy a következő héten lévő focimeccs előtt kihívja a focicsapat kapitányát egy-egy elleni meccsre. A következő egy hétben talál egy tanárt, aki segít neki, hogy ráérezzen a foci valódi lényegére, és mikor kihívja a csapatkapitányt, nyer ellene. Ez miért probléma? Mert nem hihető. Egyik olvasó sem fogja csak úgy elfogadni, hogy Mary Sue egy hét gyakorlás után legyőzi az esetlegesen kiskora óta folyamatosan edző csapatkapitányt. A nem hihető történetekkel pedig az a legnagyobb probléma, hogy "kiragadnak" a történetből, nem tudod úgy beleélni magad és ezáltal nem is lesznek annyira szórakoztatóak.
3. A többi karakter elveszti a képességeit mellette
A legegyszerűbben úgy tudom ezt a pontot elmagyarázni, ha képzeletben egy Harry Potter fanfictiont írunk. Ebben az elképzelt fanfictionben az eredeti triót (Harry-Ron-Hermione) egészítjük ki egy negyedik baráttal, Mary Sue-val. Tegyük fel, hogy ebben a fanfictionben felmerül egy tanuláshoz kapcsolódó kérdés. Az eddig okos, tanulásban jeleskedő Hermione hirtelen "elveszti" ezt a tudását , hogy teret adjon a Mary Sue-nak, aki így meg tudja csillogtatni az eszét. (Mivel fantasy történetről van szó, ezért hozzáteszem, hogy azt, hogy Hermione elveszti a tudását, egyszerűen csak úgy értem, hogy mondjuk nem tud megválaszolni egy olyan kérdést, amit a képességei és a történet korábbi menete alapján tudnia kellene, ennek pedig egyedül csak az az oka, hogy Mary Sue lehessen az "okos".) Ezzel csak az a probléma, hogy a többi karakter így elveszti a saját identitását annak érdekében, hogy Mary Sue ügyesebbnek, okosabbnak, vagy kompetensebbnek tűnjön.
A probléma elkerülésére egyébként teljesen jó megoldás, ha olyan karaktereket írsz, akik különbözőek. Pl.: Hermione inkább az a jó tanuló okos típus (ami angolul a booksmart, fogalmam sincs, hogy ezt hogy lehetne magyarban egy szóval leírni), Harry inkább az, aki a probléma megoldó (street smart), Ron pedig az, aki a legtöbb tudással rendelkezik a varázsvilágról. Mary Sue pedig jeleskedhet a fegyverek terén vagy lehet varázslényekkel suttogó...
Másrészt viszont, attól még nem lesz kevésbé okos egy karakter, hogy a történetben van másik okos karakter is. Pl.: A Harry Potterben a történet vége felé Ron is csatlakozik a kviddics csapathoz, amiben ő is egész jó (ha jól emlékszem). Ettől viszont Harry nem lesz kevésbé jó játékos, hiszen akár mindketten lehetnek jó sportolók, ez nem rontja le az egyéni képességeiket.
4. A cselekmény mindig igazat ad neki
Ezt a pontot is talán célszerűbb egy példán keresztül kifejteni. Nézzük az első esetet: egy detektív a megérzésére hallgatva az áldozat felesége után kezd el nyomozni. Eleinte senki nem hisz neki, mert a feleség ártatlannak tűnik, ő azonban nem tágít, mert érzi, hogy a feleség igenis bűnös, és betanultnak érzi a mondandóját. Végül megtalálja a gyilkos fegyvert a feleség ujjlenyomataival, aki ezután beismeri a gyilkosságot. Mi ezzel a probléma? Semmi! Egy intuitív karaktert fest le, aki egyben hihetetlenül makacs is.
Most nézzük meg a második esetet: egy detektív kimegy egy lehetséges elkövető házához. Az illetőt pénzhamisítással gyanúsítják, de ezen a ponton még nem biztos, hogy ő volt az, aki a hamis pénzt nyomtatta. Mielőtt bemennének a házba, a detektívnek támad egy megérzése: a ház egy csapda és bomba van benne. Erre igazából nincs semmi bizonyítéka, de így is biztos a dolgában. A társa nem hisz neki és bemegy a házba, ahol ténylegesen bomba van, ami fel is robban. A detektív mérges lesz a társára, mert az nem hitt neki és emiatt megsemmisül a bizonyíték. Mi a baj ezzel? Remélem, hogy a két szituációból látszik, hogy nem az intuíciók helyességével van a probléma, hanem azzal, hogy ez pontosan hogyan is jelenik meg a történetben. A második szituációban a főszereplőnek csak azért van igaza, mert ő a főszereplő, és a társának egyértelműen nem lehet igaza, csupán azért, mert ő nem a Mary Sue karakter.
Míg az első esetben a főszereplőt kétlő személynek legalább részben igaza van, hiszen egy megérzésre nem lehet vádat felépíteni, míg a második esetben a főszereplőt kétlő személy egyértelműen téved, csak mert ellent mer mondani a Mary Sue-nak.
5. Nem tanul semmit, mert nincs tanulnia
Léteznek olyan történetek, ahol az a tanulság, hogy a főszereplő igazából xy képességeknek már a birtokában van, csak elég magabiztosságot kell gyűjtenie ahhoz, hogy higgyen is magában. Ez akkor nem probléma, ha a történetből egyértelműen kitűnik, hogy a főszereplő magabiztosságának hiánya konfliktust jelentett a történet folyamán.
De mondjuk a főszereplő mentős szeretne lenni. Én nem értek ehhez, nem vagyok mentős, de biztosan le kell tenni ehhez legalább egy vizsgát. De mi történik a Mary Sue-nkkal? Neki nincs szüksége ehhez semmilyen tanulásra vagy készülésre, hiszen ő már ennek a tudásnak a birtokában van. Nem kell a tankönyvek felett görnyednie, hanem helyette nyugodtan foglalkozhat a szerelmi háromszögével, hiszen még így is simán átmegy.
Ezzel nyilvánvalóan az a probléma, hogy nem lehet drukkolni egy olyan karakternek vagy félteni egy olyan karaktert, aki úgyis mindent tud, aki úgyis mindenhez ért, aki úgyis minden szituációból könnyedén kivágja magát.
Ugyanez a kategória, ha azért nem kell elsajátítania egy képességet, mert a szülei/családja révén ez már a "vérében van".
(Természetesen ez arra is igaz, ha nem úgy kell valamit megtanulnia, mintha egy vizsgára készülne, hanem ha valamilyen absztrakt dolgot kell megtanulnia, pl.: legyen bátrabb, álljon ki magáért...)
6. A világ alkalmazkodik hozzá (és nem ő a világhoz)
Ha jól emlékszem, a Harry Potterben egy egyszerű szituáció állt fenn: a kviddicscsapat tagjait, az adott ház diákjaiból választják ki. Ez a diák legtöbbször valahol a második-hetedik évfolyamban van, elsősöket nem igazán szoktak választani. Ez egyébként teljesen érthető: az idősebb gyerekek nagyobbak, erősebbek és képzettebbek is az elsősöknél. Harry azonban annyira ügyes, hogy már elsősként is a csapat tagja lehet. Ez önmagában nem probléma.
Most azonban nézzünk meg egy másik lehetőséget: mondjuk a Roxfort házirendje kiegészül egy új szabállyal: az elsősöknek a tanulásra kell koncentrálniuk, nem lehetnek a kviddicscsapat tagjai. De mi történik a Mary Sue-val? Ő annyira jó, hogy ő kivételes a szabály ellenére is a csapat tagja lehet.
Nézzünk ugyanerre a helyzetre egy másik példát. Egy elképzelt varázsvilágban (ami ebben a példában nem a Harry Potter varázsvilága lesz) van egy komoly limitje a mágiának: állatokra egyáltalán nem hat, csak emberekre, tárgyakra vagy növényekre... A Mary Sue azonban kivételt jelent, az ő mágiája hat az állatokra is, ennek azonban nincsen semmilyen magyarázata, sőt a történet nem is foglalkozik túl sokat a kérdéssel. (U.i.: A hasonló történetekben, ahol van egy személy, aki valamilyen szempontból kivételt jelent a szabály alól, ez mindig központi szerepet kap a cselekményben, sőt a magyarázat megtalálása is komoly súlyt kap.)
Ezzel megint az a probléma, hogy egy ilyen szereplőt nem lehet félteni, hiszen ha túl nagy bajba kerül, akkor egyszerűen csak megszűnnek hatni rá a világ szabályai, így pedig nincs olyan helyzet, ami akár csak egy kicsit is veszélyt jelenthetne rá nézve.
7. A tetteinek nincs negatív következménye vagy nem elég súlyosak a tettéhez mérten
Mind a jó szándékú, mind a rossz szándékú tettek vonhatnak maguk után negatív következményeket, csakúgy, mint a hibák és akár a jónak minősíthető tettek is vonhatnak maguk után negatív következményeket.
Nézzünk erre is egy példát: Anna egyest kapott matekból, amit nem mer elmondani a szüleinek, mivel az egyes miatt a szülei valószínűleg matektanárhoz küldenék, hogy ne bukjon meg matekból, ehhez viszont Annának semmi kedve nincsen, a szabadidejét szívesebben töltené képregény olvasással. Mary Sue a barátnője háta mögött szól a szülőknek, amivel valószínűleg sikerül elérnie, hogy Anna ne bukjon meg matekból, Anna viszont mérges, amiért a barátnője a háta mögött beszélt a szüleivel egy ilyen fontos dologról. Egy jó történetben, ez konfliktust jelentene, és Mary Sue belátná, hogy akkor is, ha jót akart és jól sült el, amit csinált, megbántotta a barátnőjét. Mary Sue-t azonban nem ilyen fából faragták: ő egész végig kitart az igaza mellett, és Anna pedig kénytelen lesz belátni, hogy Mary Sue-nak mindenben igaza volt, emiatt pedig nemcsak, hogy nincs is oka dühösnek lenni, téved, amiért dühös Mary Sue-ra.
Ha nem elég súlyosan a következmények: Beának pénzre van szüksége, ezért Mary Sue belemegy, hogy segít neki a cégtől, ahol dolgoznak, ellopni 100.000 Ft-ot. Bár a főnök/tulajdonos elég rossz ember, nagyobb pénzösszeget ellopni, bűncselekmény. Azonban Mary Sue-t védi a cselekmény, ezért őt csak egy kisebb megrovásban részesítik akár még úgy is, hogy a pénzt nem tudják visszaadni.
Egy ilyen karakterrel nehéz azonosulni, de a sikereinek örülni is meglehetősen bonyolult.
8. Sosem veszít igazán.
Képzeljük el a következő jelenetet: a fény és a sötétség erői összecsapnak, és mivel a történetnek még csak a közepén járunk, ideje, hogy a jók veszítsenek, hiszen itt még nem érhet véget a történet. Szóval a jók, vagyis Mary Sue, veszít. Vagy mégsem? Ha jobban megnézzük, Mary Sue egy vesztes csatán van túl, de nincsenek nagyobb sérülései, amik veszélyt jelentenének rá vagy a küldetése sikerére, ha a gonoszok erőfölényben is vannak, akkor sem igazán, a jók csapata nem esett szét, és bár lehet, hogy egy kicsit elkeseredettek, egy gyors buzdító beszéd már meg is oldja a problémát.
Egy ilyen karakter történetébe nehéz beleélni magunkat, aggódni miatta, hiszen ha papíron veszít is, valójában akkor sem igazán éri hátrány.
9. Nincsenek valódi hibái
Vannak olyan könyvek, amik így kezdődnek: a főszereplőnek amnéziája van, nem emlékszik semmire. Ez nem negatív tulajdonság, ahogy az sem, hogy a főszereplő nem tudja, hogy kik a szülei.
Néha az írók próbálkoznak olyanokkal is, hogy egy karakternek papíron van valami hibája, de fontos megjegyezni, hogy egy negatív tulajdonság akkor negatív tulajdonság, ha a történetben e tulajdonság miatt valamilyen hátrány éri a főszereplőt. Szóval, ha csak Clara megemlíti, hogy Mary Sue mennyire forrófejű, ami mennyire nagy bajba sodorja őt mindig az nem elég, szükséges az is, hogy lássuk, ahogy ez a negatív tulajdonság negatív következményekkel jár (a negatív következmény lehet, hogy ne a főszereplőre, hanem valaki másra legyen negatív hatással, de ez mindenképpen valaki pozitív szereplő legyen, hogy a történet/főszereplő szempontjából negatív következménynek számíthasson).
Tökéletes emberek nem léteznek, így nyilvánvalóan hiba egy ilyen karaktert írni.
Néhány példa szélsőségesnek tűnhet, de szerintem a Mary Sue is egy szélsőséges karakter, ezért én sok esetben nem értek egyet azzal, ha valaki Mary Sue-nak titulál egy karaktert csak azért, mert szép, ügyes, okos, erkölcsös és sokan szeretik. Ehhez szerintem egy kicsit több kell.
Ezek csak rövid példák, egy esetleges szövegkörnyezet nyilván változtathat a dolgokon mind pozitív, mind negatív irányba.
Záró gondolatként pedig még hozzáteszem, hogy az nem feltétlen probléma, ha egy karakter azt a döntést akarja meghozni minden helyzetben, ami a legjobb, legerkölcsösebb választás, azonban ebben az esetben is lehet pl.: a jó döntéssel valaki mást bánt, akit nem akart; túl naív, ami bajba sodorja... Vagyis lényeg, hogy a karakter ne legyen minden szempontból tökéletes.
Így a végére pedig az lenne a kérdésem, hogy érdekelnek ezek az össze-vissza bedobált témák is, vagy szívesebben olvasnátok olyasmit, ami kicsit szorosabban kapcsolódik a könyvíráshoz?
Mivel van néhány új olvasónk is, felteszem nektek is a kérdést: van olyan téma, amiről szívesen olvasnátok?
Inkább a cselekményről, világépítésről vagy a karakterekről olvasnátok?