A Vadonjáró Tanítványa : A Fantom [BEFEJEZETT]

37. fejezet

Miután Halték elmentek, Horác és Will szedelőzködni kezdtek. Visszatették a maradék kötszert, ingeket és gyógyszereket a lovak nyeregtáskáiba, majd a többi csomagot is szétosztották. A két ezüstleveles vadonjáró holmijait Orion hátára csatolták. Azért raktak rá többet, mert úgysem ült rajta senki, és még így is kevesebb súlyt kellett cipelnie, mint Rántónak és Rugdalnak.

Will csomót kötött Orion kantárszárára, majd átdobta a ló nyakán, hogy ne lógjon le. Nem volt szükség arra, hogy a fiú fogja a szárat, miközben mennek, a fekete vadonjáróló úgyis követni fogja majd őket.

- Mehetünk? - kérdezte Will barátjától, miközben felült Rántóra.

Horác még állított egyet a kengyelen, majd ő is felpattant lovára, és intett, hogy indulhatnak.

Nem mentek nagyon gyorsan, egyrészt azért, mert nem kellett annyira sietniük, másrészt azért, hogy ne tévesszék el a visszafelé vezető utat.

Nehéz volt a sötétben kivenni a tereptárgyakat, és az sem segített, hogy mindkettőjük figyelme kezdett egyre jobban lankadni. Hullafáradtak voltak. Egy nagyon mozgalmas éjszakát tudtak maguk mögött.

***

Halt egyre gyorsabb tempóra ösztökélte Abelard-t. Nem volt vesztegetni való idejük. Evy egyre csak gyengült, alig bírt ébren maradni.

- Ne aludj el, mindjárt ott vagyunk! - mondta barátjának.

A lány nem felelt, nem volt elég ereje ahhoz, hogy megszólaljon, inkább arra fordította az energiáját, hogy ébren tartsa magát. Ám ez percről percre egyre nehezebbnek bizonyult.

A szél is feltámadt, és hideg fuvallatai elérték a Fantomot, aki remegni kezdett. Halt tudta, hogy ha a szél hamarosan nem csillapodik, akkor Evening kihül, és akkor már semmi esélye nem lesz annak, hogy megérje a napkeltét.

Rőthegy vadonjárója lekapta magáról a köpenyét, és amennyire tudta, betakarta vele a társát.

- "Ez megteszi egy darabig" - gondolta magában, és közben abban reménykedett, hogy nemsokára elérik az erdő szélét.

Legnagyobb szerencséjükre hamar kiértek az erdő sötétjéből. Csak percek kérdése volt, hogy megérkeznek.

Abelard felvágtatott a doboldalon, és csak akkor fékezett le, mikor a kapuhoz ért. A két őr épp kérdőre akarták vonni a jövevényeket, hogy mi dolguk van ilyen későn a bárónál, mikor Halt lepattant a nyeregből Evyvel a karjában. Azonnal felismerték a lányt, és nagy meglepettségükben nem tudtak szóhoz jutni.

- Mit bámulnak, mint borjú az új kapura! - förmedt rájuk eréjesen Halt. - Engedjenek be!

A két őr azonnal észbe kaptak, és kapkodva kinyitották a kaput.

Sir Alaric az irodájában ült, a környező településekről szóló jelentéseket olvasgatta, mikor halk patazajra lett figyelmes. Először nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, sokszor előfordult már, hogy egy-egy ló megszökött az istállóból.

Már épp készült ismét belemerülni a munkába, mikor kiabálást hallott. Azonnal felismerte a hangot. Felpattant az íróasztala mellől, és az ablakhoz rohant. Látta, hogy kinyitják a kaput, és egy alacsony alak fut be rajta. De nem volt egyedül. Valakit cipelt a karjában. És a báró őt is felismerte.

- Édes Istenem... - suttogta Alaric rémülten, majd kiviharzott az irodájából.

Úgy futott le a lépcsőkőn és át a folyosókon az Ötödik Torony bejárata felé, mintha szörnyek üldözték volna. Majdnem kitépte a bejárati ajtókat a falból, akkor lendülettel nyitotta ki, pont mikor Halt odaért.