Szívritmus csapda - Chanbaek

17 - Kő-papír-olló

- Már nem félek.

Természetesen hazudtam, kibaszottul rettegtem, azonban az ölelése lenyugtatott, és most először nem volt rám akkora hatással a vihar, mint az utóbbi pár évben. Felülkerekedtem a bátortalanságon, és én is átöleltem őt, az érzések közben magasztos keringőre hívtak, és így csodálatos módon belecsöppentem a leggyönyörűbb táncba.

- HOGY MICSODA? - Jongdae telefonon keresztül ordibált, a hangszíne már csaknem a maximálisat súrolta.

- Ne kiabálj már, még meghallja! - suttogva próbáltam közölni vele, hogy Chanyeol valahol a helyiségben tartózkodott.

- Lefogadom, hogy most éppen a vécében bujkálsz.

- Telitalálat. Még be is zárkóztam.

- Haver, ha ezek után nem lesz legalább egy csók, akkor komolyan bele kell avatkoznom - válaszolta a lehető legkomolyabban, ami tőle telt. - De mégis hogy történt? Csak úgy bevágta, hogy kedvel téged?

- Hát, igazából... Félálomban voltam, és úgy mondta. Ő azt hitte, hogy alszom.

- Mekkora szerencsétlenek vagytok mindketten. Ma mentek valahova?

- A plázába, de csak később, még dél sincs - válaszoltam a kérdésére, mire ő gondolkodóan hümmögött  a vonal túlsó végén.

- Induljatok el most.

- Mi? Jongdae, itt vagy? - és mire kérdőre vonhattam volna, ő termeszétesen bontotta a vonalat.

A plázába érve úgy éreztem, hogy túlságosan elhamarkodottan döntöttem. A lézengő embertömeg, ami körülvett minket megakadályozta a levegővételeimet, sosem szerettem a túlzsúfolt helyeket, de Chanyeolnak köszönhetően sokkal tűrhetőbb volt ez az egész. Én egy szabad asztal után kerestem, amíg ő megvette a turmixokat. Magának egy mangósat rendelt, nekem pedig egy áfonyásat. Régen is mindig azt itta, és míg én ki szerettem volna próbálni az összes ízt, addig ő ragaszkodott a mangóshoz.

- Na végre, hogy ideértetek.

Hirtelen kaptam a hang irányába a fejem, amitől először megrémültem, majd nyugodtan konstatáltam, hogy csak Jongdae űzött tréfát belőlem.

- Szia, Jongdae - Chanyeol meglepett mosollyal telepedett le közénk, majd lerakta a tálcát.

A legjobb barátom zsibbadt némaságot hozott az eddig felhőtlennek ígérkező nem hivatalos randinkra, a nyomasztó hallgatás úgy szállt közénk, mint valami nehéz köd. A zavart csendet Chanyeol törte meg turmixszürcsöléssel, ami mélységesen meglepett, hiszen ő mindig hangsúlyozta a tetteivel, hogy egy igazi férfi, ez pedig nem tartozott a legférfiasabb tevékenységek közé, főleg nem a nevetségesen aranyos tekintetével.

- Chanyeol, ez most egy randi, ugye? - egy éles pillanatban kérdezte Jongdae, Chanyeol pedig majdnem megfulladt a kellemetlen kérdés hallatán.

- Normális vagy?! - kérdeztem felháborodottan, Jongdae csak nemtörődöm stílusban rántotta meg vállait. Egyszer ki fogom nyírni... 

- Most miért? Ez csak egy szimpla kérdés, amit amúgy sem neked tettem fel.

- Te idióta! Nincs jogod más magánéletéhez, még ha a legjobb barátom is vagy - haragosan kémleltem őt, Jongdae pedig úgy kerülte a tekintetemet, mintha valami halálos mérget szórnék rá.

- Jól van, jól van, bocsánat - védekezésképpen felemelte a kezeit, Chanyeol ebben a pillanatban szedte össze a darabkáira hullott nyugodtságát, kettős érzelmek kavalkádjával nézett a szemembe.