Szívritmus csapda - Chanbaek

2 - Sarokba szorítottam, ahogy Ő is engem

- Ezzel még nincs vége, Törpe. Emlékezz arra, amit mondtam! - rám mutatott a lehetetlenül hosszú ujjával, végül higgadtan kisétált.

Nem is tudtam volna palástolni a haragot, ami a hatalma alá kerített. Legszívesebben porrá zúztam volna a helyiséget, amíg a világ nem tükrözte volna a bennem lévő ingergazdag káoszt, de vissza kellett fognom magam. Hiszen Chanyeolnak igaza volt. A bátyám miatt is aggódtam, de tudtam, hogy ő erős és mindent legyőz. Chanyeol szavai olyannyira megsebezték a szívem, hogy bűntudatom lett. Otthon nagyobb szükség van rád - súgta egy idegesítő hang, amit az elmém egy töredéke akadálymentesen leküzdött, de valami azt sugallta, hogy ne hagyjam teljesen annyiban. Viszont nem fogok behódolni apám akaratának, nem fogom átvenni a céget és nem fogok az ő parancsai szerint élni. Pontosan ezért jöttem el - hogy szabad legyek, hogy azt csinálhassam, amihez igazán értek. Ha visszamennék, az egyenlő lenne a csúfos vereséggel. De sok dolog történt azóta, megváltoztam, és ez a Byun Baekhyun nem adja fel. Úgy gondolom, hogy néha okosabb együtt úszni az árral és azt tenni, amit a pillanat sugall.

Reggel ugyanúgy keltem, mint minden átlagos napomon - merevedéssel, késésben a munkából. Nem akartam a megszokottnál is többet késni, ezért amint felöltöztem el is indultam, hogy ne szidjon le annyira Junmyeon. De ha szerencsém lesz, akkor Jongin valami ürügyet kreálva megint kivágja magát a munka alól. A lakásom és a munkahely közt lévő távolság mindössze negyed óra volt, ezért nem volt szükségem semmilyen közlekedési járműre, különben is szerettem sétálni. A lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, de mivel alapjáraton is lassú voltam, nem tudtam olyan ütemes tempóban menni, hogy még ne késsek legalább húsz percet - annak ellenére is, hogy mindössze tizenöt percnyi séta választ el a munkahelyemtől. Annyi potenciális tényező volt, ami az én boldogságomat szolgálta, mint például a vibráló nap, az aranyos kiskutyák és mindig, ebben az időpontban egy hegedűs, akinek imádtam hallgatni a melódiáit - részben emiatt késtem a munkából. Amikor csak tehettem, akár pár percre is, de meghallgattam. A vonó lassan a finoman hangolt húrokhoz ért. A vontatott, misztikus dallam betöltötte a város nyomasztó hangzavarát. Nyilvánvalóan senkinek sem ért fel egy csodával a dallamok tökéletes harmóniája, csak nekem. Egy darabig boldog tudatlanságban, szemeimet lehunyva élveztem a vonó és a húrok könnyed találkozását, ami szinte cirógatta a lelkem.

A hegedűművész sírni kezdett, nem törődve a sajnálkozó, vagy éppen megvető tekintetekkel, akik éppen arra pillantottak. Hosszan sóhajtottam, majd ténylegesen elindultam a munkahelyemre. Amint beértem, már lelkiekben készültem a halálomra, de ehelyett Jongdae ugrott kirobbanó örömmel a nyakamba, és játékosan beleboxolt a vállamba.

- Mi lenne, ha egyszer időben kelnél fel és együtt kezdenénk a munkát?

- Tudod, hogy ez lehetetlen. Egy szép napon állati öregnek fogsz kinézni, ha továbbra is így fogsz dolgozni. De hol van Volde... vagyis Junmyeon?

- Szerintem ő már nem Junmyeon... Ember, komolyan mondom, hogy megszállta őt valami. Ma láttam mosolyogni! - komolyan jelentette ki, ugyanakkor megbújt mögötte egy melegszívű mosoly, amin én is csak vigyorogni tudtam.

- Lehet, hogy valami csajjal volt az este - az öltözőnk felé sétáltam, hogy legalább a munkahelyi ruhát - azt az undorító olajzöld kötényt- magamra vegyem, és ne kapjak még ezért is szidást a főnöktől.

- Valami régi barátjával találkozott, aki nagyon közel állt hozzá, csak a gimi után elköltözött. Azóta is beszélgetnek - morcosan ideadta a kötényt, én pedig egy sokat sejtető mosollyal magamra kötöttem.

- Hé, de sokat tudsz a főnök múltjáról - ránéztem, mire ő gondolkodóba esett.

- Mert... nos, ő mondta reggel, igen. Mellesleg, meséltem már neked Hyorinról? Mindig mondta, hogy bejövök neki, ezt tegnap este is bebizonyította - úgy éreztem, hogy kezdi magát zavarban érezni, ezért könnyedén elterelte a témát.