A remény útja ✔Befejezett

23.《Valóság》

Nem tudom, hogy keveredtem haza, nem emlékeztem az útra, igen furcsa érzés volt nem használtam semmit, nem ittam alkoholt és még is az elmém képes volt ki zárni dolgokat. Rengeteget tanultam az elmúlt fél évben az agyműködésről, a lelki dolgokról. Ezek a dolgok soha sem érdekeltek de most még is óriási hasznát vettem segített megérteni sok mindent.

Csak azt sajnáltam, hogy a sok tudomány ellenére az emberiségnek még nem sikerült könyvet írnia arról, hogy miként értsük meg egymást, mert senki fejébe nem láthatunk bele ha ezt meg tehetnénk mennyivel könnyebb lehetne az élet. Sokkal őszintébb lenne mindenki, a másikkal.

Csak néztem ki a fejemből és nem hittem el, ami velem most történt olyan valóságos volt az életem, az egyedüllét. Körül néztem a lakásba és csend volt egyedül voltam ez meg rémített. Nem tudtam ki az, aki képes lenne bármilyen jó tanácsot is adni ebben a helyzetben erősen próbáltam arra a személyre gondolni, aki lehet az, aki segíthetne rajtam de, senki nem volt, aki hasonló helyzetben lett volna, mint én még csak meg sem közelítette.

Nem volt jobb ötletem, annál hogy az ágyban feküdjek és pihenjek, de csak járt az agyam, hogy hogyan tovább. Miként harcolhatnék a feleségemért azzal az emberrel, akinek az életemet köszönhettem. Főleg így felnőtt fejjel értettem meg igazán mit is tett értem ez az ember, amire egy élet is kevés volt, hogy viszonozzam a segítségét. Órák óta csak vergődtem az ágyban, forgolódtam, hiányzott nagyon a feleségem.

Kulcszörgés, ajtózár. Ezek a hangok zökkentettek ki a félálomból ezért felültem az ágyon. Figyeltem. -Johnny! -szólított meg a sötétben, és amire válaszolni tudtam volna bármit is már a karjaimban volt a feleségem, akinek az arcát a hold fénye világította meg.

- Annyira sajnálom nem is, tudod mennyire. -közben lágy csókokkal halmozta el az arcom minden egyes kis részét, amitől jó hangulatot sikerült varázsolnia.

- Minden rendben jól vagy? -megállítottam őt lágyan végig simítottam az arcát.

- Igen mondtam neked, hogy nem érdekel semmi, téged választottalak és kész semmi se számít. -Ne mond ezt -súgtam -Nem érdekel az apám! -folytatta egyre magabiztosabb volt, ahogy beszélt. -hosszan megcsókoltam a forró ajkát, amit készségesen viszonzót, sőt alig hagyta, hogy elszakadjak tőle.

- Várj. -nevettem -Szóval tudtál vele beszélni vagy még is, hogy kerülsz ide mi történt? -Nem akarok róla beszélni, eljöttem és kész! -mondta nagyon határozottan majd vadul megcsókolt erősen bele markolt a ruhámba. Nagy szenvedéllyel viszonoztam a csókot. Tovább haladtam lefelé a nyakán mohón csókoltam ahol csak értem nem tudtam be telni vele, soha. Majd vetkőztetni kezdtem de csak nem hagyott nyugodni a dolog megálltam. -Most mi van? -szolt gyenge hangon. -Te elszöktél otthonról? -És ha igen akkor mi van? -elmosolyodtam, imádtam őt mindennél jobban.

Örültem, hogy meg tette szerelemben és háborúban nincs határ nem igaz valahogy így mondják mindent szabad.

Csak az számított, hogy az ajka az enyémen van, hozzám tartozott.

Teljesen feloldottam a hosszú szenvedélyes csókunkban, megszabadítottam az összes ruhájától, a karjaimban tartottam őt és a lehető leggyengédebben tettem magamévá. A szám közel volt a füléhez éppen a lehető legjobb helyen. - Az enyém vagy - súgtam, ezzel fokozva a gyönyört, ami köztünk volt.

Hangosan fel sóhajtott reszketett a karjaimban. - nagyon szeretlek Johnny - egy fura hangot adott ki magából, amitől egy pillanatra megálltam és bele néztem a szemébe, egy könnycsepp folyt le az arcán. - Nyugodj meg- bele fúrtam az ujjam a hajába -Ne sírj, ugyan azt érzem, amit te nem tudok nélküled élni. -lágyan meg csókoltam egész éjszaka az enyém volt újra és újra.