2.《Bűszke》

212 9 0
                                    

Egy kanapén tértem magamhoz, szörnyen egy kényelmetlen bútor volt ismerős fájdalom a derekamba nyílalt. Lassan tisztult a kép előttem azt hiszem ismét nagy szarba, keveredhettem, ha újra itt vagyok,

meg számolni sem tudom menyi alkalommal ébredtem itt fel Jeff irodájában.

Visszatértél? -nézet rám kissé szánalommal majd kényelembe helyezte magát a megszokott helyén a forgószékben. Jobbnak láttam, ha inkább nem kérdezek, semmit némán meg húztam magam, mint egy kis gyerek, aki büntetésben volt. Pedig már rég nem voltam gyerek. -Szerinted meddig tudod ezt csinálni? -kezdte el a szokásos lelki fröccsöt. Lesütöttem a szemem. -Nem tudom -súgtam. -Amíg én engedem Johnny -most elösször éreztem a hangjában, hogy talán elfogy a türelme, és fel adja évek óta küzd, és segíteni próbál de, én meg ellenállok, de ezt már igazán meg szoktam az életem során, hogy a végén mindenki meghal, vagy elhagy és lemond rólam.

Nézet maga elé némán tudtam, hogy rengeteg mindent akar mondani ismertem öt. Végül egy riasztás vetett véget a kínos csendnek. -Most mennem kell! -sietve hagyta el az irodát. -Még beszélünk! -tette hozzá és elment. Összeszedtem magam, és eltűntem onnan amilyen gyorsan, csak tudtam, rühelltem ezt a légkört az őrsön, ahogy végig bámultak a kollégái tudtam mennyire, utálnak, mert Jeff régóta védelmezet engem. Ők legszívesebben kinyírtak volna már ennyi balhé után. Az erős napfény vakított el, ahogy kiléptem az épületből, amire összehúztam a szemöldököm gyors fel, kaptam a napszemüvegem. És már csak a kellemes meleget élveztem az arcomon. -Jesszus ember veled meg mi a fene van? - vont kérdőre a drága haverom lazán az autónak támaszkodva - Ezt pont te kérdezed Tom mi a faszt keressek itt megint? - Azt hittem szereted ezt a helyet! -próbálta oldani a feszültséget. -Gyere el viszlek! -Azt mindjárt gondoltam miután elvették a jogsim te barom! -Tom nevetni kezdett akár csak én. Beültünk az autóba és már el is vegyültünk a többi járgány között. -Nem mondom jó kis buli volt az este de, te hoztad a formád mint mindig úgy rendesen ki ütötted magad és el tűntél a fenébe! -kezdte a szokásos be számolót -Igazán? -pillantottam rá miközben támasztottam a kezemmel az arcom nehogy leessen. Bámultam kifele az ablakon, kimerülten e közben a haverom csak pörgött és bele élte magát a mesélésbe szavai úgy hatottak rám mint valami altató szinte azonnal álomba zuhantam. Egy villám percnek éreztem ahogy az álomba zuhantam,pedig kábé egy órányi vezetéstől lakom a várostól.

-Johnny! -üvöltötte a nevem amire meg rezzentem hirtelen kinyitva a szemem -Mekkora seggfej vagy. -motyogtam magamban.

Kábán másztam ki az autóból aztán egyből meg pillantottam Livet aki a kedvenc helyén napozott a bejárat előtt. Csendben leültem mellé. -hangtalanul tolta felém a kávét és az aszpirint a tálcán. Ö is csak azért volt kedves velem mert ö volt az egyetlen lány a bandából amúgy nem kellet félteni, csípős nyelve volt helyre tett minket ha kellet bármikor, mindig őszinte volt ezt kedveltem benne a legjobban.

Közben csatlakozott a szomszéd fiú Mike is aki annyira laza volt,hogy majd szétesett.

Összeállt a banda a másnaposok találkozója könnyű zenét választottuk ébredeztünk és józanodtunk a próbán a garázsomban ami egyben az otthonom is volt. Estére mindenki összeszedte magát mintha semmit se történt volna megszokott helyünkön a 8 Wolf klubban menő rock zenésznek éreztük magunkat. Az egyik kedvenc nótámat adtuk elő 'November Rain" A gitárom volt az egyetlen hang a fejemben ami mindig tiszta volt és ami visszahozott a legsötétebb helyről is. Ez volt az életünk négyen alkottunk egyet minden este zenéltünk amatőr módjára. De mindenki imádta amit csinált ettől volt minden olyan egységes. -Egészségetekre! -koccintottunk egymással senki sem volt már szomjas igazán, persze rá segítettek a bogyók is a jó hangulatra. Jó ízűen nevettünk Tom szokásos bohóckodásán. -Te gitáros! -szólított meg valaki oda lentről elkomolyodva néztem le rá. -Ja Hello mit akarsz, van itt kettő gitáros is -kacsintottam Mike ra közben. - Na mi van soha se szakadnak szét a húrjaid? -rám fagyott a mosoly egy pillantra majd meredten néztem előre. Nem hittem el, amit hallottam. Ez a mondat visszhangzott a fejemben a testemet el áraszotta a forróság és a düh egyszerre. Gyötrelmes emlék tört fel bennem, hogy ha akkor nem menekülök el agyon vertek volna. Mindig a nyomomban voltak ö és a csapata és most itt állt előttem és nem félt,sőt azt hitte még vicces is talán fogalma sem volt kivel kezdett ki. Azt hitte ugyan az a kisgyerek vagyok mint akkor tiz évvel ezelőtt. Egy mozdulattal leugrottam a magas színpadról az adrenalintól nem éreztem ahogy földet ért a lábam. -de Bátor gyerek vagy! Léptem felé határozottan ö csak vigyorgott azzal az ellenszenves fejével. - Szétszakadsz te mindjárt kis köcsög! -és amire válaszolt volna én egy mozdulattal bevágtam nagy erővel az arcába, azonnal kibuggyant vér a száján, a következő ütésemtől az orra is vérzett. -Ne Johnny! -ordított Liv a hátam mögött. De egyáltalán nem érdekelt nem reagáltam csak öt láttam ezt a seggfejet aki ott állt előttem szédelegve. Mike és Tom próbált be avatkozni le fogtak, visszatartottak -rájuk néztem.

-Engedjetek el! - üvöltettem velük - nem voltam önmagam jól ismertek már, ha bele avatkoznak őket, se kímélem. Így jobb, ha szót fogadnak és hagynak. Ahogy elengedtek, már kaptam is az ütést a szemembe. Ez csak még jobban fokozta a bosszúmat nem estem kétségbe fél szemmel is, adtam neki rendesen nem kíméltem. Az évek alatt annyira sok balhém volt már, hogy egyáltalán nem számított kivel állok le verekedni. Nem féltem semmitől és senkitől.

-Hagyd abba! -könyörgött de nem érdekelt, már a földön vertem öt mint valami gép nem tudtam le állni csak ütöttem és ütöttem nem reagált elájult de ez sem érdekelt. Liv húzott hátra felé a ruhámba kapaszkodva -Úristen Johnny! -üvöltötte. De nem bírt semmit tenni velem. Majd egy erősebb határozott mozdulattal valaki le fogott és fel emelt a földről. -Még nem fejeztem be! -ordítottam és küzdöttem a szorítás ellen. -Dehogy is nem! -válaszolt egyből felismertem Jeff hangját. Ziháltam, remegni kezdtem ettől a mérhetetlen dühtől, ami tombolt bennem ennyi év után kitört belőlem és kínzott. -Megöllek! -kiabáltam képtelen voltam kijózanodni és fel fogni azt amit tettem, Jeff taszigált kifelé. Remegő kézzel rá gyújtottam az utolsó száll cigarettámra. -Tudod, ugye tudod ki volt ez?! -dadogtam - Jeff feszülten figyelt -Nem számit ki volt ez Johnny! -meg szorította erősen a vállamat. -Tök mindegy, ha most nem léptem volna közbe halálra, vered ezt az embert! -Mélyet bele szívtam a cigibe -Ez nem mehet így tovább érted. -nyeltem egy nagyot rossz érzés kerített a hatalmába úgy éreztem,hogy Jeff eltávolodik tőlem. -Neked külső segítség kell én nem vagyok elég! -ráztam a fejem kétségbeesve - Nem, nem kell jó leszek ígérem nem halt meg, még él- mutattam a kezemmel a klub irányába. -Ez igazán megnyugtató. -vágta rá idegesen. -Nem tudod a tetteidnek a súlyát felelőtlen vagy! -mutatott rám -Tudod mi az a felellőség, akkor vagy igazi férfi, ha vállalod a tetteid következményeit. -bólogattam egyetértve. -Mit akarsz ezzel mondani? -Szerintem magadtól is rá jöttél, hogy mi következik, van benne rutinod bőven milyen az, amikor tárgyalásra kell menni és eddig meg úsztad, mert ott voltam de most nem leszek! Hosszan behunytam a szemem fájt, amit mondott láttam, ahogy, küzd magával alig bírta el nyomni a jóságot, ami benne volt de meg akart leckéztetni. -Haragudtam rá, csalódtam, de sokáig engedte, hogy játsszak a saját szabályaim szerint, közben a mentő hangos szirénája nyomta el a gondolataimat. Úgy éreztem el kell meneküljek újra. -lassú léptekkel hátráltam miközben néztünk egymás szemébe - Most mennem kell! -Jeff hosszan behunyta szemét. -Viszlát! -mondtam.

A remény útja ✔BefejezettΌπου ζουν οι ιστορίες. Ανακάλυψε τώρα