19. 《Elmúlás》

71 5 0
                                    

Másfél hete voltam házas ember, valaki férje, társa szerelme. Még nem fogtam fel igazán olyan gyorsan történt, de életem legjobb döntése volt. Most először éreztem, hogy helyesen cselekedtem, bár mindig is fejjel mentem a falnak és hirtelen tettem meg a lépéseket bármiben, de ez volt az első ahol egy percig sem éreztem bűntudatott csak is boldogságot és szabadságot, bár a teljes szabadságért még várt rám egy harc. Én tudtam mind azt, amit a többiek még nem rajtam múlott minden, fel kellene áldoznom magamat Lindának a zenakar érdekében nem tudom,hogy képes vagyok e rá, vagy ez a helyes döntés, kezdtem igen összezavarodni.

- Tudod, miért dugtam, meg mert a munkám része vagy mi a faszom! - ahogy rám néztek mindhárman egyszerre azzal a szánalmas sajnálkozó tekintettel csak még inkább ideges lettem. Nem tudom miért de, úgy tettem mintha minden a legnagyobb rendben lett volna a stúdióban voltunk mindenki a szokásos helyén a szokásos hangszerek, hangmérnökök.

- Zenéltünk robot üzemmódban, mindenki jelen volt lélektelen testben, mert a gondolatok egészen máshol jártak. Vannak dolgok, amire nem lehet felkészülni kellő képen, hiába mondtam el nekik, mi várhat ránk Lindát innentől kezdve elveszítettük és már nem tudtuk kicsoda többé. De azt is nagyon jól tudtam, hogy nem jó az ellenségének lenni de most már mindegy volt.

- Szinte egyszerre hagytuk abba a hangszerek játszását, amikor megláttuk Lindát belépni a stúdióba. Az elmúlt párnapban annyira ki volt ütve, hogy hiába mentem be a korházba soha nem volt magánál, ráadásul kiderült, hogy pontosan mi volt az anyag amit végül én adtam be neki, szerencsére semmi köze nem volt a heroinhoz inkább csak nagyon erős, altató volt benne és nyugtató.

- Mint mindig áradt belőle a büszkeség, a gőg és most már a gonoszság is kiült az arcára.

- Hallani nem halottuk amikor beszélt, de valószínűleg el küldte a hangmérnököket egy kis szünetre, persze engedelmeskedtek azonnal és elhagyták a stúdiót. Belépett hozzánk majd becsukta az ajtót maga mögött és leült egy székre. -Szét osztanád, ezt kérlek -nyújtotta Liv felé a papírokat amik a kezében voltak. Egymásra néztünk és tudtuk, hogy ez csak a kezdett ez rosszat jelent a lehető legrosszabbat. Néma csend vett körbe minket ahogy mindenki a papírt tartotta maga előtt és olvasott. -Szóval leadtam egy interjút kora reggel, pontosan arról, hogy mi történt a zenekarral, hogy bomlott fel ilyesmi addig nem adják le a nyilvánosságnak, amíg nem sikerül megegyeznünk csak egy telefon hívás és már megy is. De még mielőtt ez megtörténne fel ajánlók egy utolsó lehetőséget, hogy Johnny meg menthesse a zenekart.

- Bármit tesztek,vagy mondotok nekem, nem tudtok ártani, mert védett vagyok. Gazdag, és befolyásos embereket ismerek ti, pedig nekem köszönhetitek, hogy léteztek.

- Várjunk csak. -vágott közbe Tom rá néztem és meg ráztam a fejem, ezzel azt tudattam felé, hogy ne folytassa. -Hallgatlak - fordultam Linda felé és határozottan a szemébe, néztem. -Helyes, - elégedetten vigyorgott a kígyó -Ez nem titok, hogy Johnny igen jól ismeri a börtön falait belülről szóval neki elég csak egy kis malőr, és már mehet is vissza, de én vagyok olyan jó lelkű, hogy fel ajánlom azt, hogy mindent el felejtek, hogyha Johnny elválik a feleségétől és úgy élünk, mintha meg sem történt volna ez a kis balesett. -szeme csillogott az örömtől eszméleten volt ez a nő teljes nyugodtsággal vázolta fel a dolgokat egyáltalán nem esett nehezére játszani az emberek életével.

- -És ha nem? -összekulcsoltam a kezem magam előtt és azt hiszem gondolatban már ezerszer megfojtottam közben. -Johnny te mehetsz a börtönbe és akár a többiek is, követhetnek, mivel ez egy szép nagy drogos banda úgy, ahogyan van az egész és a legjobb az egészben, hogy bizonyítékom is van, amit bármikor felhasználhatok.

A remény útja ✔BefejezettWhere stories live. Discover now