A remény útja ✔Befejezett

4.《Idő》

Homokóra ezzel tudnám jellemezni az időt, amit ide bent tölt az ember.

Lassan pergő homokszemek félelmetes, hogy menyire el tudtam veszíteni az idő érzékemet.

Mindenek ellenére, sikerült némi anyaghoz jutnom itt is teljesen más az ember abszolút átértékeli a szabadság érzését. Igaz a mondás mindent akkor értékelünk, igazán amikor elveszítjük azt.

Hello haver hogy vagy? -kérdezte aggódva Dick akinek mindig az volt első amit meg tett amikor bejött  hozzám alaposan végig mérte arcom minden egyes pontját.

- Jól vagyok öregharcos minden rendben. -rá mosolyogtam ami nem volt könnyű mert azért nyolc év alatt az ember megváltozik egy börtönben. Bár elvesztettem a szabadságom de visszakaptam a legjobb barátomat aki fáradhatatlanul bejött hozzám mindennap és próbált lelket önteni belém.

- Nálad van? -kérdeztem határozottan  a papírokat rendezte.

- Mi van Johnny?

- Basszus a gitáromat elhoztad?

- Igen nálam van nyugi. -erre én felsóhajtottam megkönnyebbülve. Az évek beigazolták ,hogy most már biztos Jeff végleg kiszállt az életemből de én mindennap gondoltam rá és volt egy olyan érzésem hogy ide bent valaki figyel és vigyázz rám lehet csak egy álom vagy egy illúzió de így éreztem.

- Van egy jó hírem. -közben az a-négyes lapot átcsúsztatta az üveg alatt, amit én komolyan próbáltam, értelmezni el is olvastam de, nem értettem mit akar ezzel.

Fel néztem idegesen rá.

-Mivan mi a fene ez? - meg emeltem kissé a hangom -persze az egyik őr egyből oda lépett. Fel tettem a kezem -Abba hagytam!

- Szóval? -néztem vissza rá feszülten.

- Sikerült el intéznem érted, nem kell le töltened a büntetésed. -mondta lelkesen. Sokat pislogtam -Hogy micsoda? -könnyezni kezdtem én magam sem értettem ezt az érzelmi kitörést de azért tizenöt és nyolc év közt, óriási különbség van még akkor is érzékeltem ezt, ha már végkép időzavarba kerültem.

 - Most átölelnélek! -hosszan behunytam a szemem próbáltam visszafojtani az érzésemet nem volt könnyű úgy éreztem ebben a pillanatban szétesek.

- Nem sokára haver. -boldogan mosolygót a szeméből tisztán látszott az őszinte öröm.

- Nem rég beszéltem velük. -mondtam és egy pillanatra elbambúltam.

- Hárman neki vágtak és elindultak Long Beach-re szerencsét próbálni .- nehezemre esett ezt ki mondani fájt, hogy a banda akit egykor én hoztam össze nem csak hogy nélkülem zenélt de teljesen működött az egész és elmentek itt hagytak.

-Semmi jogom nincs arra hogy haragudjak rájuk hiszen cserbenhagytam őket. -néztem magam elé szomorúan.

- Nyugi most már minden rendben lesz szabad leszel Johnny. -erre én elmosolyodtam visszatérve a jelen pillanatban és örültem le írhatatlanul.

- Két hétbe telt amíg  elintézte,hogy hivatalosan szabadlábra helyezzenek nekem örök valóságnak tűnt a várakozás, úgy éreztem soha nem jön el.

- Vége Johnny nincs tovább segítek neked ,hogy ne szenvedj felszabadítalak te rohadt kis dög! -úgy éreztem a falak összenyomnak nem volt kiút elszántan közelített felém Bennington én erősen kapkodtam a levegő után a szívem kalapált a végtagjaim lebénultak képtelen voltam meg mozdulni.

- Johnny ébredj! - megrémülve ébredtem fel körbe néztem fogalmam, se volt hol vagyok, aztán rá néztem Dickre aki aggódva figyelt -Itt vagy nálam biztonságban emlékszel? -nyeltem egy nagyon -Azt hiszem. -kissé megszédültem, ahogy fel keltem az ágyból elindultam a konyha felé.