A szobába belépve döbbent csend fogadott minket.
És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem lepődtem meg a döbbent arcokon, a megannyi kérdésektől izzó szempáron.
Elvégre most tértünk vissza a Titkok Kamrájából, tetőtől talpig mocskosan és véresen, megszaggatott talárral, és a karjaimban egy hevesen zokogó lánnyal, akit mindenki halottnak vélt.
Nyomorult kinézetünk piszok fedte bőrünkkel és vértől ragacsos végtagjainkkal úgy passzolt a patyolat tiszta, portalan polírozott bútorok, antik gyertyatartók és míves könyvespolcok közé, mint tiszta lepedő mellé egy használt sebészi kötés. Sártól hízott cipőink csúnya mocsok rögökkel hintették tele a sima, tiszta deszkalapokat, rápergetve az alagútnak tetemtől bűzös koszát, ahol pár perce araszoltunk saját vérünkbe öltöztetve.
Csimbókos hajunk ápolatlan kazalban omlott vállunkra, arcunkról az érzelmeket vaskos kosz maszk takarta el.
Rászáradt vér tapadt sápadt kezünkre, nyúzott tekintetünk nem lehetett épp tükröt gyönyörködtető látvány, és hát...
Ez összesítve még borzalmasabb összképet fest így kimondva, mint elgondolva...
Lesütöttem tekintetem, és még csak meg sem jegyeztem sebtében magamnak kik vannak jelen, olyannyira szégyelltem nincstelen, mocsárba nyakig merült kinézetem, hogy inkább a durva piszok álarcom mögött mélyebb színre vörösödtem, mint a kezemre száradt vér placsmagok.
Aztán valaki felsikoltott, ami a fojtogató csönd után valóságos hideg zuhanyként ért, így riadtan felkaptam a fejem, és akkorát ugrottam egy álltó helyemben, hogy a deszkák morcos recsegésbe kezdtek alattam.
- Ginny! - követte a sikolyt egy elfúvó kiáltás, ami csak az első szótagig volt teljesen érthető, utána csak találgatni véltem a zokogó horkantásokból, hogy mi lehetett a szívszorító vinnyogás mondanivalója.
Azonban amint könnyektől, és miegyébtől sűrűn pislogó pilláim összetapadt erdeje alól kivettem pontosan, ki is a sírásba torkollott sipítozás gazdája, azonnal megremegő ajkakkal éreztem hogy a szívem akkorát dobban, mintha egy hatalmas kong lenne, amit teli erőből csapnak közepén valami nagyon erős dologgal.
Habár a színes, bohókásan felénk totyogó alak sziluettjét homályos pacává mosták szemembe tóduló örömkönnyeim, így is abban az egy tizedmásodpercnyi röpke időben felfogtam kit látok.
Alacsony, pufók asszonyság, virág mintás kardigánt tekerve széles dereka köré, nagy vörös loknik verdesték könnyben úszó, kerekded orcáját, amin ékkőként ragyogtak aggodalmasan káprázó szemei, amit sűrű könnyzáport eresztett magából.
Barackszín ajkai remegtek, ahogy vaskos, puha bőrrel fedett keze is, amiket anyai szeretettel kitárva közeledett felénk.
Molly, aki eddig magába roskadva ült a kandalló előtt, rázkódó vállán Arthur eres kezével, most úgy pattant fel, mintha buggyos ruhája alatt egy darázs csípett volna beléje. Barna kertész bakancsával sután tipegett felénk, és égővörös hajkoronája rikító hullámokként úsztak kipirult, zokogó arca után.
A boldogság napsugarai minden koszos viharfelhőt elűztek a szívemből, ahogy drága nevelőszüleimet megpillantva felócsúdtam a döbbenetből.
Legszívesebben magára hagyott kiskutyaként fúrtam volna be magam ölelő karjaikba és örömtelien olvadoztam volna odaadó szívük dobogását hallgatva, ahogy megnyugvást lelve mellkasukra hajtom fejem. Semmire sem vágytam jobban e pillanatban, mint a mindennél drágább nevelőim szerető kezeik melengetésébe ringatni magam...
Ám tudtam, hogy nem borulhatok önző módon, magam sajnáltatva Mollyék nyakába, hiszen akinek itt most a legnagyobb támogatásra van szüksége, az Ginny.
Élete legkeservesebb óráit élte meg odalent, majdnem holtra fagyasztva, élettelenül kimúlva egy koszos kamra lucskos falai közt, elfeledve, kiterülve a koszos kövön, miközben minden utolsó lehelete és szívverése meg van számlálva, és minden egyes csepp életereje Voldemortba száll át...
És mindezt úgy, hogy egy ártatlan kisgyermek, aki még a légynek sem tudna ártani, és olyan szelíd és naiv lélek, mint egy újszülött őzgida.
Nem, nem. Itt bizony most Ginnynek kell egy gondoskodó anyai kéz és óvó apai oltalom gyönge lelkének támaszául, nem nekem.
Így hát hagytam, hogy a kezeim szépen lassan lecsússzanak a kislány válláról, majd megállapodva csontos kis karjain, finoman eltoltam magamtól, magam is meglepődve, hogy ennyire mélyen bújva a taláromba hogy kaphatott levegőt a szüntelen zokogásra...
A lány nem sokáig maradt támasz nélkül, ugyanis Molly és Arthur azonnal mellénk értek, és lányuk arcába fúrva gyötört orcájukat, szipogva húzták magukhoz őt. Három kipirosodott, kisírt arc temetkezett egyszerre húgom lángpiros hajzuhatagába.
Szomorkás mosolyba görbült szépen lassan a szám, ahogy az egymásba csimpaszkodó idilli, egymásra talált család összefonódó képét nézegettem.
Megilletődötten elcsíptem egy szemem sarkában fénylő könnycseppet és elmorzsoltam.
A világ legmeghatóbb látványa volt, ahogy az egymásra talált famíliám szíve eggyé válva dobban tovább, a lelkük közt lévő szoros kapocs pedig erősebb mint valaha.
Mohó gondolat csillant fel elmémben... hogy én is mennyire, szinte betegesen vágytam rá, hogy az örömteli csendélet egy darabkája lehessek... azonnal lekorholtam magam, a kézfejem még meg is rándult, majdnem pofon is csaptam magam a gondolatért.
Hogy lehetek ennyire önző?
Nem elég nekem az, hogy tizenkét éve feltétlen szeretetük mámoros tavában úszkálhatok minden nap, megadnak mindent, azt is amit nem érdemlek meg, feltétel nélkül elfogadnak, sajátjukként szeretnek... most meg azt akarom hogy szegény Ginny mellé még engem is had tutujgassanak már??
Hiszen Ginny eszméletlen, kíméletlem tortúrán ment keresztül, alig tizenegy évesen, és én arra ácsingózok hogy bárcsak én is ölelésükbe tartozhatnék?
Ilyenkor a szeretettől forró karok nem engem, hanem Ginnyt kell hogy cirógassák, nem kérhetem hogy a pitiáner kis önkényem miatt engem is bevonjanak a családi körbe, aminek nem is érdemlem meg hogy a tagja lehessek...
A szemem haragosan összeszűkült saját butaságom átkozása végett.
Már éppen hátráltam volna odébb, amikor hirtelen egy puha valami súlya fonta körbe a nyakam, majd egy pillanat alatt Molly rózsa és sütemény illatú ölelésében találtam magam, miközben ujjai gondoskodó köröket írtak le a hátamon.
Aztán a fejem valami keménynek koppant, mire káprázó szemekkel felszisszentem. Harry feje koccant nekem, akit szintén egy csontropogtató ölelésre zártak az asszony karjai. A piszkos, barna és bordós réteg alól büszkén ragyogott ki smaragdzöld szeme, miközben egy halvány mosollyal sokat mondó pillantást lövellt felém. Egyikünk sem bánta a szoros, szeretetteljes satukat.
Behunytam a szemem, és csak élveztem Molly otthonos illatát, és hogy egy pillanatra egy anyja karjában vigasztalt, ringatott ártatlan gyerek lehetek, akit egy hosszú nap után vigasz vár a puha ölelésben.
Csak akkor döbbentem rá mennyire hiányzott, mikor fülem alatt megéreztem odaadó szívének izgatott dobbanását.
Szipogva hagytam hogy az érzelmek a mai map folyamán immár századjára hatalmasodjanak el rajtam, és hagytam hogy meleg könnyáradat árkokat vájjon a bőrömre tapadt sárba. Végre örömkönnyek zápora hullhatott alá meleg barna szemeimből, és nem siratás vagy feladás bús cseppjei.
Finoman elemeltem halántékom Molly szaporán járó mellkasáról, miközben nyakamat égette a nő forró lehelete, ahogy zokogva fúrta arcát hajamba, nem törődve a vizes, nyirkos és piszkos csomókkal. Úgy temette orcáját bele, mintha diszpárna és nem kosszal belepett csimbókok lennének...
Röstelkedve figyeltem a csúnya mocsok foltokat, ami harcmezőt járt taláromról ragadt át Molly kopott de csinos, magára szabott kis ruhájára.
Felemeltem kezem, majd ujjbegyem a fodros szoknya részhez illesztettem, és szabadkozva motyogva dörzsölni kezdtem egy nagyobb, otromba vérfoltot.
- B-bocsánat... - nyekeregtem elhaló hangon, miközben szüntelen vakargattam a makacs kis szennyet.
Molly szemében bársonyfényű könnyek gyűltek meg, amit egy újabb tüdőből felszakadó sírással pislogott ki belőlük. Nyúzott arcán gyémánt utat hintettek a sós cseppek.
- Rá se ránts aranyom... - hüppögött, majd lábujjhegyre pipiskedett, és hatalmas puszit nyomott a homlokomra. Aztán szaténnál is puhább tenyerét fejemre simította, majd ujjaival finoman letolta, és vállára fektette azt.
Kézségesen illesztettem államat keskeny vállának gödrébe, és belesimultam a gondoskodó anyai szeretet puha leplébe, miközben kicsit sem zavart, hogy Molly szándékának, miszerint a szobában jelenlévő összes gyereket egyszerre megölelni, áldozatául estem.
Nem érdekelt sem Harry vállamnak koccant halántéka, sem Ron bordáim közé fúrt könyöke, sem Ginny sípcsontomnak puffanó térde.
Boldog lüktetéssel reagált testem minden egyes érintésre amit barátomtól vagy a csalálodomtól kaptam.
Aztán óvatosan kinyitottam szemem, mintha az, hogy kirángatom magam a most nyugodt és feszült mentes semmibe ölelő sötétből, ha visszatérek a való világba, a karok hirtelen körülöttem semmivé foszlanak, s én újra rémálmaim újonnan felavatott székhelyén találom magam.
De szerencsére csak a katonásan rendezett iroda, az íróasztalra szoros, nagysági sorrendbe tolt könyvkupac, egy kis ezüstmérleg, mikrométer pontos oszlopba rendezett pergamenkötegek, és a mellette álló McGalagony, aki csak tátogni szokott, általában pengevékonyra szorított ajkai most habogva elnyíltak mint egy halnak, kezét szorosan mellkasára szorította, mintha ki akarna ugrani a szíve.
Aztán láttam, ahogy Fawkes arany csíkká mosódva elhúz a fejünk felett, szárnyának szele még jól hátra is fújta csapzott fufrumat.
Aztán az íróasztalnál összehúzta szárnyait, majd lábait kitárva kecsesen landolt valamin....
Egy égkék talárba bújt, csontos vállon, amit félig ősz szakál fedett el, ami ezüst függönyként lógott alá, felette pedig két szép zafírkék kristály tündökölt a fekete, finom motívumos gyertyatartóban lobogó lángjának fényében.
Annyira ledöbbentem, hogy majdnem orra estem, mikor Molly elengedett minket, és ha nem pattanok neki Ron hátának, és billenek vissza egyenes tartásba, pazarul leorrolom a fényes parkettát.
- Megmentettétek! Megmentettétek! De hát hogyan? Hogyan sikerült? - hatolt be tudatom sűrű burkába Molly önkívűli sipítozása, de csak távolról csörtetett be hozzám némi visszhangja a magas sopánkodásnak és sivításnak, mert én már rég holtraváltan elvesztem a jégkék szemek megnyugtató íriszeiben.
- Erre azt hiszem, valamennyien kíváncsiak lennénk... - szólt rekedten McGalagony, miközben hosszú ujjával egy alattomos könnycseppet csípett el ráncos bőrének sápadt redőiből. Zilált kontyából több tincs is kiszabadultan tekergett a nő kidagadó erektől érdes halántéka mellett, miközben hüledezve túrt minden másodpercben hajába.
Finoman hátra fordítottam fejem, szinte fizikai fájdalmat okozott tekintetem elszakítani Dumbledore szemeiről, és még mindig nem akartam felfogni hogy velünk van a szeretett igazgatónk.
Harry pázsitszín szemei elszántan fúródtak pillantásomba, s ez némi képpen elűzte a benne kavargó bizonytalanság blokkoló örvényét.
Kissé oszló feszültséggel biccentettem, de éreztem hogy kiver az izgatottság verejtéke. Talárom ujját arcomhoz érintettem és egy erőteljes suhintással megkíséreltem eltávolítani idedességem nyomát, ám az átázott ujj csak még nyirkosabbá tette bőröm.
Feladva leengedtem a karom, ami tépett rongyként zuttyant combomnak.
Aztán gondosan megvártam még Harry mellém ért, majd pár percig egymás kezét bátorítóan szorongatva haboztunk egy kicsit, de végül nagy nehezen oda ballagtunk a tanári asztalhoz.
Harry övébe nyúlt, majd egy rántással előszedte a rubintköves fegyvert.
A kard pengéjén undokul feketéllet a néhai szörnyeteg vére.
Aztán másik kezével kipiszkálta az ernyedt Teszlek Süveget is derékszíjából, majd egy gondos mozdulattal letette őket az asztalra. Ujjai gondoskodóan végig simították a nemes acélt, aminek nem vérrel borított részén számat húzva nézegettem szánalmas tükörképem.
Mint egy viharvert kóbor kutya. Így tudtam magam a legjobban jellemezni.
Aztán egymásra néztünk a fiúval, és egy emberként sóhajtottunk. Mellkasunk egyszerre emelkedett fel, majd préselte ki magából lesüppedve a levegőt.
Nehéz dolgot készültünk elregélni, de ugyanolyan könnyebb lesz majd a szívünk mint amilyen a róla való társalgás súlya, hisz megszabadítjuk magunkat a csarnokban történt borzalmak lelket gyötrő terhétől.
Elnyitottuk ajkainkat, és kánonban kezdtünk bele a mesébe, ami egy egész tanévet foglalt magába, az első fenyegetéssel megrondított estétől egészen addig a pillanatig, hogy koszosan, véresen, győzelmet aratva egy ősi szörny és annak fekete mágiát gyakorló gazdája felett lehuppantunk a mosdó vizeletes szennyvízben ázó csempéire.
Jó negyedóráig pergett nyelvünk, minden egyes szóval leemelve egy súlyos betonkockányi tömeget szívünkről. A jelenlévők tágra nyílt szemmel, némán hallgattak minket, es lesokkoltan konstatálták a velük megosztott lélekszorongató titkokat.
A Titkok Kamrájának mocskos titkait.
Meséltünk a titokzatos suttogásról, hogy hogyan jöttünk rá arra, hogy csak mi és miért csak ki halljuk, hogy hogyan fejtette meg Hermione a csövekben bújkáló Baziliskus titkát, beszámoltunk a menekülő pókokról, a Tiltott Rengetegben lakó Aragogról, akitől megtudtuk hol halt meg a hatalmas szörnyeteg utolsó áldozata, elmondtuk mi vezetett rá minket hogy rájöjjünk: ez az áldozat Hisztis Myrtle volt, és hogy milyen következtetésekből vontuk le, hogy a Kamra bejárata a mosdóban van...
Teljesen kiszáradt a szám a végére, de megérte.
Magam márcsak a gondolattól kimerültem, hogy vissza kellett pörgetnem röpke egy évnek a tartalmas pillanatait, amik a bizonyos gyilkos suttogás óta egyszer sem fordultak jóra.
Ám, most hogy a rejtély megoldódott, és az ellenség száz vagy több lábnyival alattunk egy vizes csarnokba foszladozva, elzárva végre múló emlék lett, hirtelen olyan megkönnyebbülés volt kiadni magamból ennek a borzalmas időtartamnak a részleteit, mintha egy hatalmas bélelt bőrkabátot vetnék le a sivatagban.
Sokkal könnyebbnek éreztem a szívem, és a lelkem fehér leplét sem csúfították szorongások fekete foltjai.
Jó, engem nyakig fedett a piszok, de hat tonnányi, nyakamba zúdított sár sem lehet nehezebb annál a lelki tehernél, amit most legördíthettem magamról.
Sóhajtva felnéztem Dumbledore arcába, aki kifejezéstelen arccal, ujjbegyeit egymással szemben össze érintve, egy mukkanás vagy arc rezdülés nélkül hallgatott minket.
Aztán McGalagonyra, aki sovány kezével könyves polcának oldalát szorongatta, ahogy szinte ájuldozott a szörnyű részletektől. Ajkai tátva, szemei olyan nagyra nyitva mint a lábasfedő.
Bele sem mertem gondolni, hogy a véres küzdelem, a tortúrával teli fináléhoz még el sem érkeztünk.
Csatakos hajzuhatagom mögé rejtve zavartan rágcsált ajkamat, eltöprengtem rajta, mit reagálna ha elmondanám hogy ketté harapott egy óriáskígyó.
Azért annyira nem voltam letargikus hangulatban hogy szívrohamot okozzak házvezető tanáromnak.
- Eddig világos... - nyögte pár percnyi homlok csapdosó habogás után vagy száz oktávval magasabb hangon a nő. - Kiderítették hogy hol van a bejárat - bólogatott, bomladozó kontya ezüst rongyként csapdosott ide-oda, gyűrött talárját tépkedte idegességében. Nagyon furcsa látvány volt a rendezett, illem bálvány tanárt ilyen ziláltnak látni. - hozzáteszem, közben megszegték a házirend szinte összes szabályát - ránk szegezte mutató ujját, de én csak kimerülten sóhajtottam egyet, kérkedve oldalra billentve a fejem. Tényleg ez most a legfontosabb? Mit is vártam McGalagonytól... - de hogy a csudába sikerült élve kijutniuk onnan?
Mélyen belebámultam a nő szürkés-zöld szempárjába, ami vadul káprázva várta a történet folytatását.
Finoman megnyaltam kicserepesedett ajkaim, majd száraz torkom kaparó fájdalmán egy rekedt köszörüléssel igyekeztem segíteni.
Hát, tanárnő, ha a vakszerencse nem elég kielégítő válasz, akkor magam sem tudom... - gondoltam fáradtan masszírozva halántékom.
Aztán mutató ujjamat felcsúsztatva homlokomon gyorsan kipöcköltem egy makacs, ázott hurokként a fejemre tekeredő tincset, majd fáradtan artikulálva csatlakoztam a sok beszédtől rekedt Harryhez, hogy elmondjuk a történet nagy lezárását, ami örökre mély sebet hagy majd bennünk, s hiába negatív érzelmektől mentes, patyolat tiszta szívem, a sötét emlékek úgy is hegeket hagynak bennem.
Keserű kimerültséggel regéltük el Fawkes hősies közbe lépését... Harry pedig egyedül megragadva a cselekmény szálat, elmondta hogyan kapta a kardot a Teszlek Süvegtől, amit elvileg a fejére húzott, a másik pillanatban meg a semmiből koppant a fejére az eszköz, aminek nem hogy híre-hamva nem volt, de jobb esetbe be sem fért volna a szűk, kopott, elnyűtt kis sipkába. Itt én is néma döbbenettel, és ölbe ejtett állal meresztettem rá gúvadó szemeimet.
Aztán szó esett az én önfeláldozásból lett balesetemről is... mikor felváltva motyogtunk a Baziliskus nem számított harapásáról, borzongva összehúztam magam, karomat szorosan össze fontam magam körül, és akaratlanul is meg-megcirógattam ujjbegyemmel azt a pontot, ahol a kígyó marások értek kutya képemben...
Több mindenki is heves reakcióval fogadta a történet ezen fejezetét...
McGalagony előszőr azon sápítozott, miért használom ilyen felelőtlenül az animágus képességem, hisz tizenöt év alatt így is a tűzzel játszok vele, aztán pedig sikkantva esett neki saját íróasztalának, amin tintás üveg borult fel, penna tollak repkedtek szét, és könyvek borultak le, és csattantak sercegő lapokkal a padlóra. Igen, pontosan ez volt az a rész, mikor Harry elmondta hogy kapott meg a kígyó, és hogy ez részben az ő hibája, mert nem figyelt oda, és ha én nem vonom el a Baziliskus figyelmét, már nem élne.
Ledöbbent szájtátással, majd meghatott szipogással nyugtáztam a könnyeit nyeldeső fiút, és legszívesebben zokogva a karjaiba omoltam volna, hogy ne merészelje magát okolni ezért...
Ám ekkor gondoskodó, puha terhek fonódtak mellkasom köré, majd hátra rántva kibillentettek egyensúlyomból, de a zuhanást hamar egy puha mellkas akadályozta meg, amiből orrot cirógató rózsa illat áradt.
Molly forró arcát éreztem meg vállamon, miközben meleg lehelete csiklandozta fülem tövét.
Átázott taláromon meg sem kottyant a gyöngyház fényű könnytócsa ami az asszony szeméből csorgott a ruhámra.
- Édes istenem... - hallottam elfúvó rimánkodását, miközben szipogó feje neki-neki koccant államnak, amin már csorogtak is lefelé saját könnyeim. - Édes istenem... - kántálta, miközben éreztem hogy finoman ringatni kezd, mintha egy anyuka lenne, aki elhagyta a bevásárló központban a gyerekét, és rosszabbnál rosszabb rémképek után megtalálja az édességes polcnál gondtalan kotorászni.
Felemeltem karom, majd tenyeremet a puha pamut kardigánba bújt kezére tettem, és fejem vörös, zabolázatlan fürtjeinek döntöttem, mélyen beszívva az otthonos illatát. Annyira megnyugtatott a közelsége, hogy meg is feledkeztem arról, miért zokog ennyire. Megfeledkeztem arról, hogy épp azon siránkozik hogy majdnem kiszenvedtem méreggel telefecskendezve egy lucskos kamra koszos padlóján...
Aztán mikor Molly hangosakat szipogva elhátrált tőlem, majd előhúzott száz zsebű köténykéjéből egy babarózsaszín vászon zsebkendőt, és nagyot trombitáljon bele, egy gyors, erőszakos mozdulattal könny patakoktól nedved arcomhoz nyúltam, és letöröltem a nagyját.
Persze mindhiába, az utánpótlás kézségesen megérkezett...
De annyi időm szerencsére még pont volt, hogy álmatag biccentéssel Harryre nézzek aki most leállt a történet meséléssel, és gondterhelt pillantást váltott velem.
Mindketten tudtuk a szörnyű buktatót...
Mindeddig nem említettük se Denem naplóját, sem Ginnyt, szerepüket, holott ha törekszünk a történet kerek egészének megosztására, akkor ezeket semmiképp sem hagyhatjuk ki, hisz a manipulatív kötet és a lány az, ahonnan ez az egész kalamajka fakadt...
Aztán mindketten egy fájdalmas fintorral meredtünk a vörös hajú lánykára, aki zokogva hajtotta fejét Arthur vállára, orcája piros mint a főtt homár, szeplőin szüntelen peregtek a könnyek, amik szinte óceánt áztattak a férfi bronzszínű zakójára.
Összeszorult a torkom.
Mi lesz ha kicsapják? - borzadtam el.
Hiszen Denem naplója tönkrement, így semmi sem bizonyítja hogy Ginny kényszer alatt cselekedett...
Tehetetlenül előre csaptam a fejem, mire sok adagnyi fufru libbent riadtan tágra nyílt szemeim elé. De meg így is tisztán ki tudtam venni a feketés takarásból Dumbledore tengerkék íriszeit.
Ösztönösen, segítség kérő arccal mustráltam az igazgató arcát.
Ő azonban halványan elmosolyodott, a tűz fénye vidám táncot lejtett félhold alakú szemüvegének lencséjén, ami mögött noku aggodalommal ragyogtak szemei.
- Engem az érdekel a legjobban - szólalt meg szelíden, miközben barátságosan széttárta kérges kezeit. - hogy miként tudta Voldemort megigézni Ginnyt, mikor szavahihető forrásból úgy tudom, hogy jelenleg az albániai erdőkben bújkál. - ha nem mozgott volna lágy beszéde közben egy kicsit fehér szakálla, el sem hittem volna hogy ő beszél.
A szívem nagyot dobbant, mikor átjárta a minden gondot elsöprő, túláradó, diadalittas megkönnyebbülés.
Dumbledore tudja hogy nem Ginny hibája. Ő tudja hogy a lány egy pillanatig sem tehet róla.
Ginnyt nem csapják ki.
Büszke, felhőtlen vigyorba görbültek ajkam sarkai, miközben húgom ártatlanságának tanúját néztem.
- Mi-mi-micsoda...? - hebegett Arthur, arcszíne a jellegzetes Weasley-fiú színbe váltott, ha valakit hatalmas sokk ér: bőre hamuszín és zöld között ingadozott. Tenyerét szorosabbra fogta kerek hasán pihent lánya feje körül, és szorosabban ölelte magához. - Tudodki? Me-megigézte Ginnyt? De hát Ginny nem... - nyöszörögte, miközben Molly, mint egy anyatigris szelte át a szobát, és rávetette magát kislányára, majd a szobát újabb elfúvó vinnyogás töltötte be, miközben a nő kétrét görnyedve kulcsolta karjait lány rázkódó válla köré, és számtalan csókkal halmozta el húgom könnyben úszó orcáját. - ...Ginny sosem... Vagy talán igen? - emelte fel remegő karját Arthur, majd holtravált tátogással idegesen belemarkolt maradék hajába, ami verítéktől fényes feje búbján pelyhedzett.
Sápadt, pánikszerű habogását látva már is sokkal többnek tűntek az ősz hajszálai, és sokkal nagyobbnak a szeme alatt sötétellő karikák.
- A napló volt az oka! - siettem a magyarázattal, és olyan vádlón szegeztem mutató ujjam a roncsá perzselt könyvecskére, mintha egy bíróságon ítélkeznék.
Ellenszenves vicsorral néztem, ahogy Harry az asztal felé nyúl, majd ujjai közé csípi a könyvecske egy épen maradt borítólapját (annyira tönkre vágta a méreg, hogy nem lehetett tudni hol az eleje és a hátulja), megemeli, és Dumbledore orra alá tartja a szánalmas fityegő, tropára perzselt lapokat.
- Denem írta, tizenhat éves korában. - nézett mélyen az igazgató szemébe, miközben az eres kezével a bajkeverő ereklye felé nyúlt.
Az öreg férfi bölcsen ráncolva homlokát bólintott, majd átvette a fiútól a naplót, és másik kezével szakállát lapítgatva vizsgálni kezdte a rászáradt tintától és víztől hullámos lapokkal és felrojtosodott borítóval rendelkező darabot. Szeme fürgén cirkált a könyv minden egyes kis részlete között.
- Zseniális... - mormogta elismerően pár percnyi vizsgálgatás elteltével, majd az oszladó lapokról réveteg rá függesztette tekintetét a szoba falán vidám ropogással pattogó fáklya tüzére, és lerakta maga elé Denem néhai emlékiratát. - Hiába, ő volt minden idők legtehetségesebb roxforti diákja.
Én ezen szavak hallatán csak kellemetlenkedő horkantással malmozni kezdtem ujjaimmal.
A kis dicséret egy pillanatra sem ragadtatott el. Elenyészőnek nyilvánítottam ezt a nem kis dicséretet is.
Voldemort ifjú korában felőlem egész Nagy-Britanniát megmenthette volna, én akkor sem fogom egy szikrányival is kevésbé gyűlölni.
Képtelen vagyok az iránta érzett haragos lángjaimat csillapítani.
De nem is nagyon akarom... legyen ez a bennem tomboló legéltetőbb tűz!
Dumbledore jégkék szemei pajkosan rám villantak, és én nekem menten olyan piros árnyalatot vett fel az arcom, mint egy jól beérett paradicsomnak.
Az igazgató tekintete azonban tovább siklott rólam, megállapodva az összezavartan pislogó, értetlenül-döbbenten maga elé meredő, gúvadt szemű Weasley házaspáron, úgy téve mintha nem hallotta volna bosszankodó fortyogásom.
Játékosan káprázó szemei láttán azt is eltudtam képzelni, hogy a gondolataimat is hallotta.
Legszívesebben szégyenemben a kamránál is mélyebbre süllyedtem vissza... meg lehet halni öngyulladásban? Mert ha ilyen rohamosan nő az arcbőröm melege, én azonnal megteszem.
- Igen kevesen tudják, hogy Voldemort nagyurat egykor Tom Denemnek hívták. - nevelő szüleim összepréselt ajkakkal összerándultak a név hallatán. Ölelő karjaik mintha attól félnének Denem bármikor felbukkanhat, olyan szorosan fonódtak Ginny köré, hogyha a lány lángvörös feje búbján nem csillan meg a parázspiros fény, azt hinném el is veszett a nagy kezek szeretet fűtötte satuiban. - Ötven éve én magam is tanítottam őt itt, a Roxfortban. Miután elvégezte az iskolát, nyoma veszett... beutazta a nagyvilágot... elmélyült a Sötét Tudományban, összeállt a mágusvilág söpredékeivel - szememet forgatva gondoltam arra, hogy ő is egy mihaszna söpredék volt, már azelőtt hogy Voldemortnak hívatta magát... haragszom a Hagridos-beköpős ügy miatt? Magyarázat kész is van... - s oly sok veszélyes, ördöngös átváltozáson ment keresztül, hogy mikor újra felbukkant, immár Voldemort nagyúrként, alig lehetett ráismerni. Az emberek többségének meg sem fordult a fejében, hogy Voldemort azonos lehet azzal az okos és szép arcú fiúval, aki hajdan iskolaelső volt a Roxfortban.
- De hát Ginnynek - sírt fel elfúvó nyekergéssel Molly, zokogástól torz arcára nézve a szívem milliónyi szilánkra hasadt szét, és egy újabb kósza könny buggyant ki eleve kipirosodott szememből. - A mi Ginnynknek mi köze volt hozzá?
Ekkor az említett lány kidugta fejét apja alkarjáról ahol eddig pityeregve pihentette, majd rimánkodva anyjához fordult.
- A naplója! - fakadt ki, ismét bús cseppekben kitörve, nedves arcát dörzsölve. - Egész évben írtam a naplójába, és ő mindig válaszolt nekem...
Arthur szomorú botránkozása most csalódott sopánkodásba csapott át, kézfejével homlokon sózva saját magát, lányára rivallt.
- Ginny! - ripakodott a megszeppenten hüppögő kicsire Arthur, hüledezve hadonászva, mintha fejét szúnyogok lepnék el. Lánya rémülten összerezzent kitörő apját látva. - Hát mindvégig a falnak beszéltem!? Hányszor mondtam neked, hogy ne bízz meg semmiben ami gondolkodik, de nem látni hol tartja az eszét? Miért nem mutattad meg azt a naplót nekem vagy anyádnak? Egy ilyen gyanús tárgyat... amin a vak is látja hogy tele van fekete mágiával! - szigortól csepedző szidalma nem épp ebben a pillanatban volt a leg helytállóbb, hiszen alig fél órája kapta vissza a halottnak hitt lányt... aki szörnyű haláltusán ment keresztül, egy lelketlen fekete mágus terhét rótták gyönge kis szívére, ami egész évben tudatát szétcincálva kísértette...
Az újra zokogva megrogyó lány láttán önkéntelenük is kinyíltak ajkaim, a húgom védelmére kelve.
- Arthur kérlek... - cincogtam rekedten, halkan, de figyelemfelkeltően szólítva nevelőapám, mire megannyi elkerekedett szempár fúródott belém nyílvessző módjára. - Ginny... - néztem rá sírásba torzult arccal, számat olyan erősen harapva belülről, ahogy csak lehet, hogy mondanivalómba ne zavarhasson bele egy zokogógörcs. - ... csak egy gyerek még! Mégis honnan kellett volna egy fekete mágiától elszigetelt, naiv szívű gyereknek azon törni a fejét, hogy milyen veszélyeket rejthet egy sima könyvecske, amit mégha heccből is kipróbál, barátságosan viselkedik...? Valljuk be... szerintem te sem gondoltad volna hogy egy ártatlan kis csecsebecsébe Voldemort lelke darabkája van elrejtve, és hogy fogtad volna fel a veszélyt, ha észrevehetetlenül furakszik be a gondolataidba? Észrevétlenül manipulál? - hadartam, számban érezve a beléje folyó könnyek sós ízét. - És... - tettem hozzá aggodalmasan pislogva a húgomra, akinek válla úgy rázkódott a sírástól, mintha áramot vezettek volna csöpp testébe. - ...szerintem amúgy sem most kéne ezt áttárgyalni... - biccentettem sokat mondóan húzva számat a kislány felé, aki lassan a végkimerülésbe sírdogálta magát, talán a padlóra is roskadt volna, ha Molly nem öleli magához, kötényével szorosan itatva fel Ginny arcáról a könnyeket, amik szüntelen záporoztak tovább.
Arthur vonásai megenyhültek, és bánatosan, röstellve lesütött szemeiből és heves bólogatásából arra következtettem hogy igazat ad nekem. Amit egy hálás, halkan elmotyogott köszönömmel díjaztam.
- Tényleg nem tudtam... - szipogott bele Molly kardigánjába Ginny. - Az egyik könyvben találtam, amit anya vett nekem. Azt hittem, hogy valaki benne felejtette... - látszott rajta, hogy szegény még magyarázkodna tovább, ám elfúvó makogásának egy deszkán csikorgó szék lábának hangja vetett véget.
Mindannyian kérdőn kaptuk fejünket az asztal mögül felálló igazgatóra, aki jelentőségteljesen magasodott a jelenlévők fölé, halványkék talárjában.
Feje lassan fordult egyik pontról a másikra, gondosan végig pásztázva szemével mindannyiunkat, akik megszeppent némasággal várták a következő fejleményeket.
- Egyet értek Flower bölcs szavaival. - biccentett felém, vékony szakálla lengén csapdosta beesett mellkasát. Aztán légies léptekkel megkerülte az íróasztalt, olyan könnyed mozgással, mintha nem is lépne, hanem lebegne a föld felett. - Legjobb lesz, ha Weasley kisasszony most rögtön felmegy a gyengélkedőbe. - mosolygott erélyesen az anyja kardigánjába bújt lány felé. - Szörnyű tortúrán ment keresztül. A büntetéstől ezúttal eltekintünk. Voldemort nála bölcsebb és tapasztaltabb varázslóknak is könnyedén túljárt az eszén. - hálás pillantást lövelltem Dumbledore felé.
Az igazgató lehajtva fejét viszonozta elismerő biccentésem, majd átsiklott a szobán, vádlija nyomában ott siklott a selymes talárja, gyöngéd hullámzással, mint valami tavaszi szellő fuvallata.
Csontos ujjait a kilincsre kulcsolta, majd lenyomta, és egy finom lökéssel kitárta az ajtót.
- Jó sok pihenés, és esetleg egy nagy bögre, illatos forró csokoládé... Az engem mindig felvidít. - tette hozzá, majd bátorítóan Ginnyre kacsintott. - Madam Pomfrey még ébren van. Most adagolja a mandragóraszirupot. Ha nem csalódom, a Baziliskus áldozatai hamarosan felébrednek. - mondta tájékoztatóul.
Éreztem hogy a szívem hatalmasat dobban a bordáim alatt.
Olyan örömet fecskendeztek belém az igazgató szavai, hogy azt hittem menten részegen összeesek ennyi boldogság mámortól.
Viszont látni Hermionét? Újra Vadóc selyempuha szőrébe túrni...?
Nem is lehetne jobb lezárása egy ilyen bonyodalmas napnak...
- Hermione magához tér! - újongott magánkívűl Ron, én pedig hatalmas vigyort eresztettem meg, és piszkálódva megborzoltam a haját, mikor láttam, hogy az érzéketlen kis lókötőnek most ugyanúgy örömkönnyektől fátyolosak íriszei.
- Senki nem szenvedett maradandó sérülést - erősítette meg Dumbledore, majd kuncogva nézte, ahogy Ron örömujjongásnak szánt vakkantással átkarol engem és Harryt.
Molly odanyújtotta tenyerét az arcomhoz, majd ott megragadva oda rántott magához, és cuppanós puszit lehelt orrom hegyére, fittyet hányva az orcám minden szegletét befedő piszokkal és vérrel.
- Nem akarnál velünk jönni drágám? Szörnyen festesz és... ma majdnem... - itt elcsuklott hangja, és könnyekben kitörve az enyémnek döntötte homlokát.
- Flower kisasszonyt ígérem nemsokára leküldöm, de még szeretnék vele gyorsan egy-két szót váltani. - vetette közbe Dumbledore, gyermekies pajkossággal a szíve felé karcolva egy keresztet.
- Nem érne rá később? - alkudozott remegő szájsarkakkal Molly.
- Molly... - nyomtam gyorsan egy csókot az asszony szatén puha bőrére. - Minden rendben lesz. Mindjárt megyek én is. Csak... - itt mélyen a nő anyai szeretettől ragyogó íriszeibe bámultam, némán kifejezni a csokoládészín szemeimben kavargó érzelmekkel, hogy most tényleg fontos és halaszthatatlan számomra az igazgató mondanivalója.
Molly nehézkesen bár, de bólintott, majd utoljára végig cirógatta arcomat puha ujjbegyeivel, amiket aztán szinte fizikai fájdalom volt, mikor elemelte őket onnan.
Aggodalmasan rágcsálva ajkamat, néztem ahogy Molly keblére öleli szipogó lányát, majd sután kibicegnek a szobából. Arthur támolyogva követte őket, mert még mindig nem tért magához a megrökönyödésből.
Mikor a letört házaspár és a megviselt lány csoszogása elhalt a folyosón, Dumbledore továbbra is kitárva hagyta az ajtót, miközben tekintetét lassan ráemelte kollégájára.
- Tudja Minerva - szólt nagy komolyan a férfi, mire meghökkenten vizsgálgatni kezdtem kosztól feketéllő körmeimet. Minerva? Annyira furcsa hallani ezt a kellemes nevet, nekem az igazgató helyettes mindig is McGalagony professzor asszony volt. Kellemetlenül fészkelődtem a szokatlan közvetlenség kereszttüzében. - szerintem ez az este megér egy kiadós lakomát. Megtenné hogy riadóztatja a konyha legénységét? - beszéd közben a fehér szakáll ütemesen libegett, mint függöny, amit az ablakon beszökő huzat fuvallata borzol meg.
A lakodalom hallatán hangos korgás tört fel gyomromból, mire elvörösödve hasamra tapasztottam kezem.
- Hogyne - felelte felszegett állal McGalagony, és az ajtó felé indult. - Felteszem addig ön elintézi Pottert, Blacket és Weasleyt.
- Úgy van! - biccentett Dumbledore.
A tanárnő sebesen kiviharzott az ajtón, bíborszínű talárja vörös zászlóként csattogott sarkában.
Az igazgató az ajtóra tette tenyerét, majd finoman a keretébe lökte azt.
Én riadtan Harryre, majd Ronra pislogtam, és szemükben ugyanazt a jeges rémületet véltem felfedezni, mint ami az enyémben örvénylett.
Aztán egy emberként kaptuk a fejünket holtraváltan Dumbledorra. Az arcunkból kifutott a vér, és fehérebbek voltunk mint a friss vakolat.
Mégis hogy értette McGalagony hogy el kell intézni minket? Ugye nem... ugye csak nem fogunk büntetést kapni? Az ezért elég övön aluli lenne... jó éjszaka tilosban jártunk a folyosón... HŰHA! Mindezt AZÉRT hogy megszabadítsuk az iskolát egy ÁTOKVERTE SZÖRNYETEGTŐL ÉS VOLDEMORTTÓL, MAJD ÉLVE KIHOZZUK A HÚGUNKAT?
Nem tűnne túl igazságos eljárásnak...
Gondoltam kétségek hullámai közt vergődve, miközben levert a rémület jeges verítéke.
- Ha jól emlékszem - fürkészte átható tekintettel az arcunkat Dumbledore, én pedig akaratlanul is lesütöttem a szemem, és nagyokat nyeldesve kerültem a lélekbe látó kék szempárt, amiről egyre jobban elhiszem a kis anekdotát, hogy úgy képes olvasni bennem, mint egy nyitott könyvben. - a legutóbb azt ígértem, hogyha még egyszer kihágáson kaplak benneteket, búcsút veszünk egymástól. - mutatott a két a fiúra.
Először értetlenül habogva néztem rájuk, de aztán feltételeztem hogy ez a Fúriafüzes eset egyik utóhallása.
Ám ez nem nyugtatott meg, sőt...
Pánikszerűen remegni kezdtem, miközben arcomon folyamatosan csorgott le a hideg veríték.
Nem leszek nyugodtabb a tudattól ha "csak" a barátaimat rúgják ki innen...
Szemem sarkában láttam, hogy Ronnak leesik az álla a döbbenettől, egészen a torkáig be lehetett látni.
- Ami azt mutatja, néha a legjobbaknak is meg kell szegniük a szavukat - folytatta mosolyogva az igazgató, kék szemei úgy ragyogtak mint a napsütötte óceán habjai. - Mindhárman megkapjátok az "Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat, és lássuk csak... - hümmögött, miközben éreztem hogy olyan boldogság járja át minden porcikámat, hogy úgy éreztem mintha ragyognék, akár az aranyló Nap. - fejenként kétszáz ponttal gazdagítjátok a Griffendélt.
Széles mosoly terült szét az arcomon, annyira széles, hogy szinte már fájt, és minden fogam kilátszott ajkaim közül, miközben Harryn állapodott meg a tekintetem, aki szinte az én fiúi tükörképem volt: széles mosolya majdnemhogy füléig húzódott, zöld szeme a legfényesebb smaragdnál is káprázóbban ragyogott fel, és áradt belőle a tömény öröm, keveredve az enyémmel tömény vidámság aurával megtöltve a szobát.
Aztán pillantásom tova siklott Ronra, aki még mindig tátogott mint egy hal, döbbent nyöszörgést hallatva, és arca olyan színben pompázott, mint Lockhart Bálint napi rózsacsokrétái.
Felkuncogtam, majd felemeltem karom, és a vörös hajú bambász állára téve finoman becsuktam a száját.
Mikor kezem lesiklott szeplőtől tarka bőréről, újra Dumbledore kedves arcára néztem, ám a hirtelen jött öröm hamar ürömmé vetkőzte le magát.
Eszembe jutott valaki, aki sok hónap után először tér vissza, akit lent a gyengélkedőben élesztgetnek most valami büdös sziruppal, akit galád mód kihűlt márvány szoborrá változtatott egy kegyetlen szörnyeteg...
Hermione... aki hiába feküdt tudatlan jégtömbként egy fehér rácsos ágyon, megmerevedett végtagokkal mialatt mi Denemmel és a Baziliskussal viaskodtunk... ha ő nincs, soha nem jövünk rá mit és hol keressünk, mivel állunk szemben...
Ha ő nincs, az a förtelmes bestia talán még e pillanatban is áldozatait szedné...
Ez a rádöbbenés túl mélyre fúrta magát agyamban ahhoz, némi lelkiismeretbe bújtatva, hogy csak legyintve tudomást se vegyek róla.
Ezért elszánt arccal elnyitottam ajkaim, és menten a lány agyafúrt megfejtésének dicséretébe kezdtem.
- Elnézést... - billentettem oldalra a fejem, s hiába cincogtam lehelet halkan, Dumbledore abban a pillanatban rám szegezte ékkő íriszeit, amitől kicsit elöntötte nyakamat a zavar pírja, de gyorsan összegereblyéztem gondolataim, és beszélni kezdtem. - Hermione... - suttogtam elismerő tisztelettel a nevét... - Igazgató úr, ha Hermione nincs, talán sose jöttünk volna rá mivel állunk szemben és hol találjuk mik a titkai és gyengeségei... - soroltam szórakozottan bökdösve ujjaimmat a másik kézfejemen sorakozókat, számolva azon dolgok listájának tételeit, amiért köszönet és dícséret jár Hermionénak. - Ő jött rá hogy a szörny egy Baziliskus, és ha nem rohan még aznap a könyvtárba, ahol támadás érte, talán még most is tanácstalanul vaktában találgatnánk mi folyik itt és mi teszi. Ezért... - nyeltem nagyot elszántan. - Úgy gondolom, ő is ugyanúgy megérdemelné a díjat és a pontokat. De legalább a kitüntetést. De persze... - néztem mélyen, és elszántan az igazgató szemébe, igyekezve olyan érzékien játszani a csokoládészín íriszeimmel, hogy legalább nekem is jusson egy kis tekintélyes komolyság. - lehet ebben nem ért velem egyet mindenki, úgyhogy ha ön is közéjük tartozik professzor úr, akkor felajánlom a saját díjamat a barátnőmnek. - böktem mellkasomra egy pillanatig sem sajnálva a lánytól a neki felajánlott címet.
A fiúk megütközve, földig leesett állal (Ron) és elismerő bólogatással (Harry) nyugtázták a szavaimat.
Szemem sarkában hálás pillantást lövelltem felé, majd ítéletre várva az igazgató tekintetét fürkésztem, reakció után kutatva.
Először csak kínkeserves, lassú, idegtépő szemezés történt, de kisvártatva olyan ragyogó mosoly terült szét Dumbledore arcán, hogy ajka körül serkenő szakálla egybe vált szinte ősz ezüst hajával, ami fülét lefedve lengedezett az idős férfi derekáig.
- Flower Black... - artikulálta szórakozottan a nevem, mire feszülten kihúztam magam, ítéletét várva. - ritka önzetlen és jó lélek vagy. Egy igazi kincs akárcsak... - itt elakadt, és zavart motyogással habogni kezdett összefolyt szavakat, amiből annyit fogtam fel, hogy "ebből igazán nem lesz nagy baj ha megtudja... ". - akárcsak édesanyád. - fejezte be, mire éreztem hogy meghűl bennem a vér. - Nagyon hasonlítasz rá, tudod? Ő is ilyen áldozat kész angyal volt... - meredt réveteg nosztalgiával a fáklya pompás kis lángjába a férfi, én pedig olyan sebesen kapkodtam a levegőt, hogy Denem köteleinek hatása futóféreg harapás sem volt ahhoz a megrökönyödött ziháláshoz képest.
Hol a látásom homályosodott el forró könnyek miatt, hol pedig tombolt bennem a ledöbbenés...
Megemlített édesanyám annyira lesokkolt, hogy mikor Dumbledore újra beszélni kezdett, aligha tudtam felfogni mit mond... szavai hatalmas, döbbenet burkot vontak fejem köré, ami csak tompítva engedett át mindent...
- Természetesen intézkedem az ügyben... - visszhangoztak elködösült elmém elmélkedés füstjével fedett csarnokában.
Meleg érzés áradt szét a szívemben, ami majdnem egy új boldogság szikrát hintett el bennem, de sajnos ez a szikra hamarabb kialudt, minthogy ujjongani kezdtem volna.
Anya... de furcsa így mondani...
Szóval Anya lehet diák korában hasonlóan nagy becsület érzettel rendelkezett, meg kedves volt, és igazságot szolgáltatott a barátainak... bla bla bla...
De... miért...?
Miért kéne tisztelettel adóznom egy olyan nő emlékének, aki egy hidegvérű gyilkosba szeretett bele önszántából?
Lehet ő felőlem akármilyen mintagyerek, nem hunyhatok szemet afelett hogy egy emberölőnek fogadott hűséget...
Csalódottan elkomorultam, a lelkemben szirmokat bontó virág egy pillanat alatt hervadt semmivé.
De aztán... megnyugvást lelve egy sóhajjal elengedtem mindent ami a csőrömet piszkálta.
Mollyék mellett én nem fogom feleslegesen marcangolni magam két gusztustalan ember miatt, akikkel csak a vérem köt össze, minden más köteléket vagy elvágok, vagy nincs, vagy eltérő erkölcsi meglátásaink szaggatnak szét... A Weasley család az én valódi boldogságom... nem fogok egy rothadt lelkű bagázson siránkozni.
Az ilyen galád, lelketlen, Voldemort talpát nyaló görcsök nekem nem érnek, és soha nem is fognak ennyit érni...
Gondolatban büszke kardobással küldtem messzire minden édes szüleimmel kapcsolatos aggályt.
Aztán Dumbledore mély, dallamos kuncogása félbe szakította lelki monológomat.
- No de van itt valaki, aki feltűnően hallgat a veszélyes kalandban játszott szerepéről. - tette hozzá eres kezét kacagó ajka elé téve az igazgató. - Mi ez a nagy szerénység Gilderoy?
Szememet forgatva megvetően horkantam. Nagyon groteszk, szinte fájdalmas Lockhartot és a szerényt egy mondatban hallani.
Haragosan prüszkölve sarkon perdültem, és kárörvendően karba tettem a karom mellkasom előtt.
A tanár zilált csomókban végtagjaira tekeredett talárban, koszos hajjal (a világ legszokatlanabb dolga a mindig bedauerolt hajú, arany puha fürtős férfit ilyen frizurával látni), miközben hátul derekán összekulcsolt kezekkel hintázgatott sarkán, arcára ráfagyva a bamba félmosolya.
Mikor az igazgató megszólította, bizonytalanul felénk kukucskált válla felett, hogy vajon kihez beszélt a professzor. Majdnem megtapsoltam, mikor magától rájött hogy egyikünkre sem hangzott el eddig a Gilderoy név, ezért kizárásos alapon ő lehet...
Hát eszem megáll, piros pontot neki...
- Dumbledore professzor... - vakargatta meg kínosan feszengve füle tövét Ron. - odalent a Titkok Kamrájában, történt egy kis baleset Lockhart professzorral... - hadarta.
- Professzor vagyok? - ámuldozott Lockhart. - Jóságos ég! Szánalmas egy tanár lehettem... - pöckölgette zavart grimasszal a homlokát.
- Az nem kifejezés... - dünnyögtem az orrom alatt, mire Harry és Ron paripa mód horkantva a tenyerükbe fojtottak egy kacajt.
- Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el... - magyarázta fojtott hangon Ron, ugyanis szája sarkát kíméletlenül rángatta a megjegyzésem okozta, enyomni próbált nevetése.
- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét Dumbledore, ezüst bajsza alatt mosoly bújkált miközben szemei pajkosan rám hunyorogtak a pici kis félhold lencsék mögül. Rákvörösre pirultam a tudattól, hogy az igazgató nagyon is hallotta cinikus becsmérlésem. - A saját vermébe esett, kedves Gilderoy? - kérdezte szórákozottan tekerve mutató ujja köré egy ősz tincsét, amin nem lehetett megállapítani a haja vagy a szakálla tartozéka, annyira egybe folyt a szögegyenesre fésült arcszőrzete és lobonca.
Én megütközve, barlang bejárat méretűre tátva szám meredtem az igazgatóra.
Magam sem tudtam megállapítani, min lepődtem meg abban a pillanatban jobban.
Azon hogy Dumbledore is ugyanolyan viccesnek tartja az amnéziás professzor baklövését, vagy az, hogy egyértelmű célzással vezetett rá, hogy tudta milyen pénzből keresi a kenyerét Lockhart, milyen aljas módszerekkel gazdag(odott)szik meg ez a pancser.
- A vermembe? - hökkent meg Lockhart, arcán most az őszinte idiotizmus, az igazi énje sugárzott, nem a magát eladni akaró művigyor a címlapfotósnak. - Nincs nekem semmiféle vermem.- legyintett vihogva. - A gyerekeknek viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak.
A szoba a homlokom csattant tenyeremtől volt hangos ezek után, miközben egy szánalkozó nyögéssel tenyerembe temettem arcom.
Már nem igazán számított Dumbledore észre veszi-e a gesztust, hiszen nyilvánvalóan ő is nevetségesnek tartja a férfi bénaságát.
Aztán az igazgató Ron felé fordult.
- Felkísérnéd Lockhart professzort a gyengélkedőbe? - veregette meg a szeplős széles vállát. - Szeretnék váltani néhány szót Harryvel és Flowerrel... - bökött ránk kurta mutató ujjával, mire görcsbe rándult a gyomrom, magam se tudva miért, hiszen a büntetést egyértelműen elengedték... talán csak a témától óckodok, amiről most szó fog esni.
Hisz egy ilyen történtek után kinek van még csevegni arról a fekete mágusról, vérszomjas kedvencéről, meg minden ilyen idegeket borzoló dologról...?
Lockhart eközben meg sem várta a választ, jámboran kibandukolt az irodából, kissé nehézkesen bicegve, hisz végtagjait egy szoros köpeny fogta közre. Persze annyi ész morzsa már nem szorult bele, hogy kibogozza azt, inkább nevetségesen kibotladozott.
Ron még egy utolsó kíváncsi pillantást lövellt az igazgató, majd felénk, majd felemelve karját és Harry és az én vállamra csapva bátorítóan megszorította azt. A baráti gesztus többet ért minden szónál.
Aztán ő is magunkra hagyott minket.
Az ajtó kattanása halk neszt csapott a teremben.
Dumbledore ezután lába alatt ropogó deszkák hangjának kíséretében a kandallóhoz sétált, majd egy szövevényes inda mintával ellátott, kék színnel domináló karosszékre mutatott, aztán átszegezte mutató ujját egy fűzöld színű rövid kis díványra.
- Parancsoljatok, foglaljatok helyet! - biccentett a puha kárpittal bevont szofák felé.
Harry elgondolkodva odacammogott, majd belesüppedt a karosszékbe, ami finoman ringani kezdett alatta.
Én pedig a zöld ülőgarnitúrára ültem le, olyan lassan hogy a combom már szinte zsibbadt a hosszú rogyasztástól.
Olyan kínkeservesen hosszú percekre nyúlt el az idő amialatt én lehelyeztem hátsó fertájom a bársonnyal bevont padra... mintha a villamos székembe csücsentettem volna. Valami érthetetlen okból fakadt a szorongásom, amit én magam sem értettem.
Dumbledore leült velünk szembe, én pedig azonnal zavartan húzva számat kezdtem takargatni talárom ujjával az arcom, amit átható szemével fürkészett.
- Mindenekelőtt - fogott bele. - szeretnék köszönetet mondani nektek - kilestem az ujjaim közti résekből, egyenesen az igazgatóra, akinek szeme derűsen csillogott. A feszültségem némiképp oldódott, de továbbra is kerültem a lelkembe látó íriszeket. Komolyan, mintha azon a miliméternyi résen is pont bele látna a szemembe... - A jelek szerint odalent a Kamrában tanúságot tettetek az irántam való megingadhatatlan hűségetekről. Ugyanis csak ez szólíthatta hozzátok Fawkes-ot.
Az igazgató ezután gyengéd mozdulattal végig simította lágyan turbékoló főnixe kecses nyakát, ami időközben odatotyogott az asztal pereméhez, majd onnan gazdája térdére szállt.
Harryvel mi ezalatt zavartan összemosolyogtunk; feszélyezett minket a szokatlan dícséret.
Dumbledore ezután sóhajtott, mire ezüst szakálla egy pillanatra odébb lendült ajkai elől, majd sokkal derűtlenebb, komolyabb hangon folytatta.
- Szóval megismerkedtetek Tom Denemmel... - ingatta a fejét, szakálla fényes ezüst hullámokban lengett állán, mellkasát cirógatva. - Gondolom nagyon kíváncsi volt rád... - nézett mélyen, diplomatikusan lényegre törően Harryre, aki erre zavart fészkelődésbe kezdett, a szofa huzata csak úgy sercegett alatta.
Megértően megemeltem a karom, majd finoman megpaskoltam Harryét, aki erre kissé elmosolyodott, és merev válla is engedett picit.
Aztán szemöldökét ráncolva felkapta a fejét, dús fekete hajának szele hátra libbentette az enyémet.
- Dumbledore professzor... - szólította meg az igazgatót, nyelve hegyén egy számára láthatóan nagyon fontos kérdéssel. Nagy levegőt vett, majd kibökte szíve terhét. - Denem azt mondta hasonlítok rá. Érdekes hasonlóságokról beszélt... - a végére egy bizonytalan makogás lett a kérdésből, a fiú pedig szemét gondosan lesütve mustrálta ujjait, amik zavarában szüntelen a mocskos, szakadt talárjának szakadásának rojtos cérnáival játszadozott.
- Valóban? - Dumbledore tűnődve fürkészte Harryt ezüst szemöldökének bozontos íve alól. - És neked mi a véleményed erről? - tudakolta finoman, oldalra és lejjebb billentve fejét, hogy óvó támogatással elkaphassa a fiú tekintetét.
- Az, hogy nem vagyok olyan mint ő! - olyan hirtelen és hevesen reagált a fiú, hogy még magam is riadtan összerándultam a székemen. A fiú a túlfűtött bizonyításvágy miatt a székéből is kipattant, és szikrákat hányó szemekkel meredt Dumbledorra, mintha ő tehetne erről. Aztán konstatálta, hogy kissé túl fűtött benne a haragja, ezért bűnbánóan de lemondó komorsággal szemében vissza zuhant a székbe, ami a hanyag és hirtelen ugrástól nyekeregve billegett a fiú alatt. - Hiszen én griffendéles vagyok, én...
Elharapta a mondatot, egy újjal a szájába is, és gondterhelten összefonta ölbe ejtett kezének ujjait.
Végtelenül sajnálva szomorkásan fürkésztem arcát, amin most a lelkét nyomó gond árnyéka játszadozott gonosz lepellel vonva be barátom orcáját. - Professzor úr... - szólalt meg aztán kétségbe esésbe torkollott vinnyogással kisvártatva. - a Teszlek Süveg azt mondta hogy... - simította ujjait halántékára, majd körkörös mozdulattal masszírozni kezdte azt, lecsihadásra bírni elpattant idegeinek kedélyeit. - hogy a Mardekárban sokra vihetném. Nem rég pedig meg mindenki azt hitte, hogy én vagyok Mardekár utódja, mert.... párszaszájú vagyok... - döbbenten kaptam rá a fejem, amibe nyakam is kíméletlenül belereccsent.
Ezeket én nem is tudtam soha...
Hogy Harryt eredetileg a Mardekárba szánta az idő nyúzta sipka... és hogy azt mondta neki ott sokra vihetné...
Furcsa, nagyon furcsa.
Harrynél ízig-vérig griffendélesebbet el sem tudnék képzelni...
- Azért vagy párszaszájú - felelte higgadtan Dumbledore, szöges ellentétjeként az érzelmek orkánjába keveredett fiúnak. - mert Voldemort nagyúr, aki Mardekár Malazár utolsó élő leszármazottja, maga is beszél a kígyók nyelvén. Minden jel arra mutat, - itt egy sóhajnyi hatás szünet következett - hogy azon az estén, mikor a sebhelyedet szerezted, Voldemort képességei részben átszálltak rád. - Dumbledore a plafonra szegezte mutató ujját. - Persze nem azért mert ő így akarta... - hunyorgott komoran.
Harryvel mindketten rémülten meredtünk a professzorra.
- Voldemort belém helyezte lényének egy részét? - nyelt hatalmasat Harry, elborzadva ízlelgetve a szavakat, amik kimondva tényleg szörnyen és morbidan hangzottak.
Meg is borzongtam, és együtt érzően ingattam a fejem a szénfekete hajtincsei alól félve pislogó felé.
- Bizony úgy tűnik. - bólogatott az igazgató.
- Szóval tényleg a Mardekárban lenne a helyem... - suttogta holdszínűre sápadva Harry, miközben ajkai lemondóan lekonyultak. A szívem megszakadt érte, ugyanakkor kongott bennem a méltatlankodás érzése. Tátott szájjal meredtem magam elé, jó hogy a nyálam nem csordult ki... Nem értettem és nem voltam képes felfogni, vagy egyáltalán elképzelni azt hogy milyen lenne Harry mardekárosként... annyira beleillik a vörös oroszlánok közé, mintha egyenesen abba a házba teremtették volna. Bátor, hősies, jólelkű, egészségesen szeleburdi... Képtelen vagyok elhinni hogy egy olyan legendás, ízig-vérig varázslattal átitatott sapka, mint a Süveg, aminek minden cérnája a Roxfort igazságos mágiájával bír, képes lenne Harryt beosztani a zöld férgek közé... - A Teszlek Süveg megérezte bennem Mardekár hatalmát és...
- És a Griffendélbe küldött - jelentette ki nyomatékosan Dumbledore, mire fürkészve rá kaptam tekintetem. Az igazgató tekintete ragyogott, mint a csillagoktól sziporkázó égbolt. - Figyelj rám Harry! - bökött hosszú mutató ujjával a fiú két szeme közti irányba, mire a fiú megszeppenten fókuszált az orrnyergére szegezett kézre, szemei elkerekedve fixírozták a professzor derűs arcát. - Te történetesen sok olyan tulajdonsággal rendelkezel, amelyet Mardekár Malazár csak a tanítványai legjavában fedezett fel. Osztályrészedül jutott az ő ritka képessége, a párszaszó... meg a találékonyság... az eltökéltség... no és a házirend szembeni kritikus hozzáállás... és ezzel nem vagy teljesen egyedül...- tette hozzá bujkáló mosollyal ősz lepel fedte ajkain, miközben alig észrevehetően rám kacsintott. Zavartan elpirultam, majd rákvörös, forró bőrömet lapogatva ujjammal, szégyellve köhincséltem. Kétségbeesetten számoltam térdemen pihentetett ujjaimat óvatosan felemelve, hogy hány kihágásunkról tudhat eddig... még hozzá sem véve azt amit tavaly műveltünk... - A Teszlek Süveg mégis a Griffendélbe osztott be téged. Te is tudod hogy miért. Gondolkozz! - parancsolt mutató ujját begördítve majd homlokát fejtörést színlelve kocogtatva a professzor.
Én pedig csak megkukulva a letaglózó információktól, habogva kapkodtam köztük a fejem.
- Csak azért küldött a Griffendélbe - motyogta leverten Harry, csalódottan mocskos, felszakadt orrú cipőjét tanulmányozva. - mert azt mondtam neki, nem akarok mardekáros lenni.
Kínosan feszengtem, csapzott talárom jobb csücske már teljesen meg is száradt, ahogy ahhoz nyúlva zavartan morzsolgatni kezdtem.
Nem is tudtam.... nem is tudtam hogy Harryt nem teljesen önszántából rakta a Süveg a Griffendélbe.
Dumbledore arcára vándoroltattam íriszeimet.
Ő azonban szélesen mosolygott, ragyogó arcának tükre, pajkosan csillogó szemei és ajkai felett felfelé ívelő szakálla szöges ellentéte volt Harry riadt grimaszának.
- Pontosan - bólintott az igazgató, a heves mozdulattól pedig görbe orrának tövéről kissé lecsúszott félhold alakú szemüvege, így zafírkék szemei még láthatóbban sugárzottak a számomra érthetetlen vidámságtól. - Ebben különbözöl Tom Denemtől. - jelentette ki, miközben rütykös mutató ujját Harry mellkasára szegezte. - A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, kik vagyunk valójában. - Harryvel mindketten, mozdulatlanul némán meredtünk a professzorra.
Habár Dumbledore szavai mély bölcsesség leplei voltak, én még sem megnyugodva ízlelgettem őket, hanem az előző mondatainál leragadva rágódtam.
Ha Harryben, Voldemort legősibb ellenségében, a varázsló társadalom jó oldalának képviselőjében, jelképében van annyi sötét erő, ami mégcsak nem is vele született, hanem a fekete mágus gyilkos keze munkájának hagyatéka, akkor bennem mennyi lehet? Bennem, akinek évszázadokra visszanyúló, tiszta vérvonalú de mocskos lelkű családfája van, aki igazi őrültek, gyilkosok génjeit hordozza magában, aki egy lelketlen szörnyetegekből álló família friss sarja, akinek az apja teljes lelkiismerettel szolgálta Voldemortot?
Hirtelen elfacsarodott a szívem, a szám sarka lebiggyett, és éreztem hogy minden porcikámat keserűség járja át.
Olyan mélységes szomorúság lett úrrá rajtam, mint mikor először megtudtam egy koszos padlón kuporogva magától Voldemortól és Mógustól, hogy ki az igazi apám.
Hiába menekülök a tudatba hogy pólyás korom óta a Weasley család szerető körében nevelkedtem, hiába áltatom magam abba a megnyugvást kecsegtető kis gondolatba hogy nincs más közeg akiket rajtuk kívűl családnak hívnék, hogy csak hanyagolható tényezők kötnek az eredeti felmenőimhez, mint a vér, ami ereimben csörgedezik.
Dumbledore szavai segítettek rájönni, hogy amire eddig legyintve fittyet hánytam, annak a legnagyobb jelentősége van. Hisz...
Képzelhetem én magam akármilyen jóért harcoló lovagnak, a vér, ami "elenyészően" egyedül köt a Black famíliához, igenis hatalmas súllyal bír, hisz ez a megöröklött vér az, ami belém tölti a sötétséget. A Black vér ami magában hordozza a gonosz hajlamokat, az eleve romlott lelket, a rosszhoz való hűséget... a gyilkosok vére, a Black hagyaték, ami bennem is jelen van. Ami ugyanúgy kötelez és ösztökél a sötét oldalhoz, ami örökre a gonoszsághoz láncol.
Egyszerűen ennek születtem, át is anyakönyveztethetem magam bármilyen névre, én akkor is Black maradok, akkor is... akkor is gonosz vagyok. A sors elől még én sem tudok elfutni, ahhoz képest egy Baziliskust lefutni semmiség.
Amint ezeket megfogalmaztam magamban, éreztem hogy a torkom annyira elszorul, hogy egy kicsit hörögve kezdem el kapkodni a levegőt, a nyakam pedig kellemetlenül szorít, mintha a kimondott szavak vaskos kötelek lennének, akárcsak amiket Denem körém varázsolt, és engedetlenül hurkolják körbe a nyakam. De itt most nem segít az animágia, a varázslat, a nagyszájúság a spontanentalitásom, magam elől mégis hogyan menekülhetnék?
A könnyfátyol újra forró, sós cseppekként ereszkedett le búbánatosan az igazgató eres keze alatt lévő karcos asztallapra bambuló kakaószín szemeim elé.
Fáradt pillantással hatalmas sóhajt engedtem felszakadni a tüdőmből, aki igen szaggatottra sikerült, a mellkasomat fojtogató sírástól.
- Ez azt jelenti... - szólaltam meg, majd rémülten meg is vonaglottak a vállaim, ahogy tudatosult bennem, hogy ez a gusztustalanul rekedt, el-elhaló, erőtlen krákogás az én ajkaim hagyta el. Megborzongtam, majd egy torok köszörülés után újra szólásra nyitottam számat. - hogy... - szipogtam, miközben kellemetlenül feszengtem Dumbledore és Harry aggodalomtól és kíváncsiágtól vegyes, fürkésző kereszttüzében. - hogy... nekem ott a helyem. - emeltem rájuk szememet, amiből lassan kibuggyant az első , kövér csepp. - a Mardekárban... - nyögtem dühösen, majd felemeltem karom, és nagyot csaptam az asztalra, amitől Harry ijedten megrezdült mellettem, az igazgató viszont rezzenéstelen arccal figyelte dühkitörésemet, ami akkora érzelmi lavinát szított bennem, hogy egy pislanásnyi idő után már szavak formájában ömleni is kezdett belőlem a lelkem súlya. Ráadásul teljesen megmagyarázhatatlan okokból felpiszkálta az idegeimet Dumbledore változatlanul nyugodt és érzelemfedő maszktól semleges kifejezése, amivel kíváncsian mustrált. - Elég csak a családomra nézni! Egytől egyig fekete mágia párti bűnöző csűrhe! És én közéjük tartozom! - csaptam erőszakosat tenyeremmel saját mellkasomra jelzés értékűen, de a harag elnyomta a fájdalmas, ingerlő érzést. - Hozzájuk hasonlóan én is párszaszájú vagyok! Kell ennél több bizonyíték? Én miért nem a Mardekárban vagyok akkor most? - a haragos szövegelésem illetlen volt, és felháborítóan nem megfelelő stílus az igazgatóval szemben.
Miközben mély levegőkkel igyekeztem nyugtatni szaporán hullámzó horpaszom, és nem ménes vágtára emlékeztető pulzusom, azonnal megbánva lesütöttem a szemem.
Tudtam hogy ennél tiszteletlenebb magamhoz képest sem lehettem volna.
Bűnbánóan össze húztam magam, annyira hogy a vállaim közre fogták piszkos arcom, és kuporogva vártam az igazgató szavait.
- Édes lányom... - csendült fel Dumbledore mély, dallamos hangja, ami kellemes búgással töltötte be a szobát és a fejemet, s nagyon meglepett, mikor szokatlanul barátságosan szólt hozzám. - Neked is ugyanazt tudom elmondani, mint Harrynek. A döntéseid határozzák meg a személyiségedet, nem a neved vagy a véred, a származásod... ezek mind nem számítanak...
A tisztelettudat úgy párolgott el belőlem, mint a halovány gőz, ezt pedig részemről egy hitetlenkedő horkantás jelezte, miközben flegmán dobtam egyet a vállamon, és egy lemondó fújtatással karba fontam őket.
- Miért ne számítana? - hadonásztam mérgemben, és egy tartónyi pennát is sikeresen kiborítottam, amit zavart szabadkozással kezdtem össze szedegetni.
Eközben Dumbledore felemelte tenyerét, hogy leállítson a bosszús hümmögéssel megspékelt szöszmötölésben.
- Kérlek - parancsolt mély hangján, mire azonnal felkaptam a fejem, a nyakam is belerándult, kezemben pedig egy sastoll pennával lefagyva meredtem az igazgató redős arcába. - hagyd hogy végig mondjam. - kérte, hangja nem volt sem követelőző, sem mérges, egy leheletnyivel sem lett hangosabb, mégis annyira tekintélyt parancsoló, hogy azonnal megkukulva süppedtem össze, és nagyokat nyeldesve, bűnbánóan pislogtam és szégyenkezve bólogattam. - Szóval... - kezdett bele ismét. - Ezek mind nem számítanak, ha a személyiségedet nézzük. - illesztette össze ujjbegyeit, s megtámasztotta rajta ráncos állát. - Lehet hogy örököltél ezt-azt. Párszaszót, kiemelkedően, néha riasztóan nagy varázserőt... - látva meghökkent arcomat, elmosolyodott. - Amik persze hasznosak is lehetnek sokszor, főleg közelharc, de néha gyógyítás vagy pajkos leckéztetés során. - kacsintott, mire nem tudtam hogy viszonozzam a huncut vigyort, vagy megijedjek, hogy honnan tud láthatóan minden eddigi pálca varázslat nélküli bűbájaimról. - De álltál valaha is Voldemort oldalára? - komolyodott el hirtelen, mélyen a szemembe nézve.
A zafírkék szeme fénye a lelkem legrejtettebb zugát is beragyogta, nem maradt titkom előtte, de nem is nagyon akartam mit rejtegetni.
Határozott fejrázással nemet biccentettem, haragosan ráncolva homlokom a borzalmas fekete mágus gondolatára.
- Soha... - morogtam szinte állatiasan.
- Megfordult a fejedben valaha is hogy az oldalára állj? - leillesztette tenyerét az asztallapra, és áthajolva a finom mahagóni felett, mélyen a szemembe nézett, orra hegye olyan közel volt, hogyha kicsit is előrébb hajolok, összefejelünk. Zavartan néztem a látóteremet betöltő kékséget, és az arccsontomat súroló fényes szemüveg lencsét.
- Soha... - böktem oda fogamat csikorgatva. Majdnem borzalmasan neveletlen módon ki is köptem a gondolatra hogy valaha is annak a megátalkodott gyilkosnak az oldalán tudjam magam. Hhh... inkább a halál.
- Harry a legjobb barátod? - hófehér szakálla finoman ringott mozgó ajkain.
A kérdés váratlanul ért, ezért megnyílt vonásokkal eltátottam ajkaimat, és habogva hátra hőköltem.
Kicsit haboztam, majd lesandítottam a mellettem ülő csupa kosz fiúra, akivel eddig annyi nehézségen verekedtük át magunkat, kétszer is helyt állva együtt a kor legveszélyesebb fekete mágusával szemben. A pillanatok is leperegtek szemeim előtt, amikor gondolkodás nélkül kiálltunk a másik mellett, a közös bolondozás, a csínyek a muris kimentése Dursleyék karmából... minden együtt megélt, kettőnket szoros kapoccsal egymáshoz fogó emlék.
Halványan a fiúra mosolyogtam, és nagyot dobbant a szívem, mikor láttam, hogy viszonozza, és a boldogságunk még a vaskos vér és kosz rétegen is átragyogott.
- Igen. - fordultam vissza egy határozott bólintással az igazgató felé.
Dumbledore nem válaszolt, hanem széles vigyorral bólogatott, hó fehér szakálla alól kiragyogtak hó fehér fogai.
Elégedetten bólogatott, karba fonta karjait és hátra dőlt székében.
- Látod már? - kérdezte, mire én értetlenül oldalra fordítottam fejem, ami kicsit nehézkesen ment a nyakamra ragadt nyirkos tincsek satuja végett. - Egy pillanatra sem csábított el a sötét oldal. Voldemort legnagyobb ellenségét a legjobb barátodnak tartod. Tisztább vagy a lelkedben mint valaha bármelyik Merlin díjas varázsló vagy boszorka. Flower Black... - az asztallapon nyugtatott kezemre hirtelen egy meleg, redős tenyér melege nehezedett, ahogy az igazgató bátorítóan markába zárta az enyémet. Azonnal higgadtabb lettem, és úgy éreztem magam, mint mikor Fawkes a vállamon gubbasztott, tolla melege orcámat sütötte: bármire képes vagyok, és nem félek, egy ilyen tiszta és jóakaró erővel az oldalamon.
Az izmaim engedelmesen elernyedtek, én pedig mélyeket szusszanva éreztem hogy nyugodtabb lelki állapotba kerülök mint egy békésen alvó, nemrég megetetett csecsemő. - Soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire nyíltan tagadta világ életében a fekete mágiát, és az egészet még csodálatosabbá teszi az, aminek születtél. Lázadsz az erőszak, a gonoszság ellen, annak ellenére hogy tudod hogy ezzel a saját családodból tagadod ki magad. Képes vagy elhúzni az ő gonoszságuk függönyét, képes vagy magadra maradva kiállni a szép érdekekért, hogy meglásd az igazi jót. - meleg mosollyal mondta ezeket a szavakat, arca ragyogóbb volt a tűző nyári napnál is. - Ebben is nagyon hasonlítasz édesapádra, aki nem mellesleg édesanyáddal az oldalán úgyszintén griffendéles volt. - újabb apró kacsintásba rándult az igazgató szemhéja.
Menten felócsudtam a zavart pirongásból, amit az engem dicsőítő szavak okoztak, csupán az utolsó mondat hatására.
A szívem visszatért a megszokott őrült vágtájába, és a légzésem követte az eszeveszett pulzus ritmusát, párhuzamosan ezzel az agyam is az értetlenség sűrű ködjébe burkolózott.
A kezem elfehéredett ökölbe csavarodott Dumbledore tenyere alatt, kifeszülő bütykeim szinte áthasították a bőrt a kézfejemen.
- G-griffendéles? - makogtam elvékonyodott hangon, olyan vékonyan, mint egy szakadásig rojtosodott cérna, miközben az értetlenség és a meglepődöttségtől lesokkolva márványszoborrá merevedtem. - De hát ha... gyilkos... én... nem... hogyan... a családban... Mardekáros mindenki... - képtelen voltam össze dadogni egy épkézláb mondatot, a rekedt hebegés-habogás csak kulcsszavakra futotta.
Nem akartam elhinni... Apám, aki több mint tíz ártatlan ember haláláért felelős, aki most tébolyultan nevet saját bűnén egy azkabani cella rácsai mögött... Griffendéles lett volna??
Ezt minden megközelítés után lehetetlennek gondoltam, és csak sápítozva, holtraváltan, letaglózva masszírozva homlokom próbáltam valahogy feldolgozni, de nem ment sehogy se. A lapokban látott, eszelősen üvöltöző, csimbókos hajú szörnyeteget csakis zöld talárban, ezüst jelvénnyel, egy Malfoyhoz hasonló haverja oldalán tudtam elképzelni, amint szadizza a gyengébb vagy pusztán nem szimpatikus diákokat.
Aki embereket gyilkolt, Voldemort elvetemült szolgája volt, és nem mellesleg Black, akik évszázadokig kivétel nélkül a Mardekárt gazdagították? Lehetetlen...
Csak meredtem magam elé, és összefüggéstelen makogásnál fejlettebb kommunikálásra nem voltam képes..
- Flower... - törte meg a döbbenet vastag, fejem köré vont burkát Dumbledore mély tónusú, nyugtatóan lüktető hangja. - Nem áll felhatalmazásomba megosztani ezeket veled... - életemben először láttam az igazgatón, hogy zavartan össze kell szednie a gondolatait, hogy nehezére esik a helyzethez illően magtartani bölcs szavajárását, életemben először láttam hogy a magyarázat kifog az igazgatón. Lelkig hatoló azúrkék íriszei most gondolatait összeszedve igyekezvén forgott ide-oda, homloka még a megszokottnál is dúsabb volt a ráncoktól, ahogy fejét törve összehúzta azt, ujjai türelmetlenül kopogtak az asztal felületén, a megfelelő szavak nem jöttek, hiába várt rájuk. Nem mellesleg én is, mert értetlenül és néma faggatással méregedtem a láthatóan szenvedő férfit, aki még mindig kutatott a megfelelő... valószínűleg hárítás után. - Tudom, hogy ez főleg most egyáltalán nem lesz megfelelő válasz számodra. - fúrta a tekintetét mélyen az enyémbe, mire csak horkantottam, és olyan hetykén vontam meg a vállam, mintha nem is érdekelne, holott belül toporzékoltam a csalódottságtól, hogy újra csak a szabadkozással, a jól ismert hárítással találom szembe magam. - De hidd el... - tette újra kezét az enyémre. - Nincs már olyan messze az a nap, amikor mindent érteni fogsz. Apád valóban követett el valamit, de van valami, amit egy bizonyos valakitől kell majd megtudnod, hogy túl láthass az előítéleteiden. - magyarázta, miközben döbbenten hallgattam, és megannyi kérdés villant be szemem elé, amik azonnal elhomályosítottak az igazgató bölcsen gesztikuláló arcvonásait.
Kitől tudom meg? Milyen előítéletem? Hisz Sirius Black embert ölt, miért kéne túl látnom ezen? Mikor jön el az a nap...?
Szinte összeroskadtam a nyakamba zúduló sok felvetéssel, elvetéssel és kérdéssel, és már nyitottam is volna ajkaim hogy legalább egyet mohón az igazgató fejéhez vághassak, de a döbbenet egyszerűen a torkomra fagyasztotta a szót.
Mire egy bizonytalan nyikkanás elhagyta a torkom, addigra Dumbledore elfordult felőlem, és Harryre pislantott, ismét hozzá intézte szavait.
- Egyébként, kedves fiam - mosolygott gondoskodóan a szénfekete hajú félre az igazgató. - Ha bizonyítékot akarsz, hogy tényleg a Griffendélben a helyed, azt ajánlom, nézd meg alaposabban ezt.
Dumbledore azzal McGalagony íróasztala felé nyúlt, kezébe vette a vérfoltos ezüstkardot, és átnyújtotta Harrynek, aki bizonytalan, remegő újakkal vette át azt.
Mindketten némán, értetlenül hunyorogtunk a tűz fényében ragyogó rubintkövekre, a míves markolatra.
Pár percig csak bizonytalanul mustráltuk a fenséges fegyvert, azután pedig döbbenten konstatáltam valamit, ami miatt azonnal félelem övezte tisztelettel kezdtem tekinteni a fegyverre, mint eddig soha semmilyen ereklyére.
Döbbent habogással felemeltem az ujjam, és a legnagyobb vérvörös ékkő alatt, a markolat ezüstjébe gravírozott betűkre böktem, amik egy nevet formáltak.
Griffendél Godrik. - állt a motívumokkal televésett fegyveren.
Döbbenten néztünk fel az igazgatóra.
- Ezt csak olyan ember húzhatta elő a Süvegből, aki ízig-vérig griffendéles. - szólt drámaian a fiúra bökve ujjával Dumbledore, majd komoly vonásai engedtek, és vidám ragyogással tenger habjait lepipáló kék szemeiben, rám vigyorgott. - És egy nap, Flower Black, bebizonyítva lesz, hogy te is épp úgy elő tudnád igézni ezt a kardot, mint a valaha élt összes, minden sejtjében griffendéles. - letaglózva meredtem a pajkos szarkalábakkal szabdalt szemekbe.
A döbbenet csöndje szinte olyan szilárd volt, hogy meg mertem esküdni, éreztem a súlyát, főleg hogy egyre több kérdőjel csatlakozott a málhánkhoz a sejtelmes szavak és ígéretek miatt.
Pár percig ez a némaság szakadatlan rajtunk telepedett, aztán amazt Dumbledore matatása törte meg, ahogy McGalagony fiókját kihúzva pennát és egy tintás üvegcsét vett elő, aminek egy halk pukkanással lepattintotta a tetejét.
- Amire egyébként most a legnagyobb szükségetek van, az egy jó vacsora és egy kiadós alvás. - mosolygott az igazgató, miközben én undorodva végig húztam mocskos arcomon az ujjam, mire arra barna és alvadt vér színű maszatok tapadtak. Magambam megjegyeztek hogy egy kiadós fürdésre is. - Azt javaslom, menjetek le a lakomára, én addig írok az Azkabanba. Elvégre, vissza kell szereznünk a vadőrünket, meghát, egy valaki már nagyon várja ott a válaszomat... - itt a mondata végét alig bírtam megérteni, ugyanis zavart köhögésbe torkollottak, amik inkább elterelésnek mint torok köszörülésnek hangzott. Én csak belülről rágcsálva a számat megforgattam a szemem, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ehhez az apámnak van köze. Nem is tettem szóvá, úgy is újfent hárítást kaptam volna. - Egy hirdetést is meg kell fogalmaznom a Reggeli Prófétának. - tette hozzá elmélázva pörgetve ujjai közt a pennát. - Szükségünk van valakire, aki jövőre megtartja a sötét varázslatok kivédése órát. Hajaj - csóválta meg tettetett gondterheltséggel a fejét az igazgató. - elég sűrűn cserélgetjük az oktatókat, nem gondoljátok? - nézett ránk huncut kuncogással, kék szeme viccesen káprázott. - Na menjetek enni! - legyintett az ajtó felé Dumbledore.
Az étel gondolatára a gyomrom hangosan korogni kezdett, és csak most vettem észre, milyen éhes is vagyok.
Harryvel feltápászkodtunk, majd egy fáradt, erőtlen "köszönjük, viszlát"-al odakecmeregtünk az ajtóhoz, s kimerültségemtől majdnem összeesve odaimbolyogtam a kilincshez, a lelket és az erőt egyedül a Roxfortban kínált, utánozhatatlan csirkeragu tartotta bennem, ami lent várt.
Már szétnyitott ujjakkal nyúltam volna a kilincsért, kissé mámorosan és ledöbbenve a furcsa párbeszéd után, ám ebben a pillanatban a sokkos állapotból az ajtó zökkentett ki, amikor már majdnem hozzá érintettem ujjam a hideg fogantyúhoz, akkor kivágódott, olyan erővel, hogy az ott lévő kezemet csúnyán végig horzsolta, majd neki pattant a szemközti falnak, és vakolatot pergetve róla visszapattant és a kilincs nagy robajjal egy csúnya mélyedést éktelenített bele.
Én riadtan és fogam közt szívva a levegőt, bosszúsan felszisszenve hátraugrottam, könnyezve szorongatva felsértett kezemet.
Az ajtóban egy magas alak állt, márkás, mattfekete bőrkabátban, első ránézésre sárkánybőr, ahogy fényes, ezüstcsattos öve is keskeny derekán.
Faragott, motívumos botra támaszkodott, ami ezüst markolatával inkább hencegő ékszer, gazdagság fitogtatás volt, mint járássegítő sétapálca, amire erőszakosan csavarodtak ujjai, amin fehéredett már a bőr.
Lába drága bőrcsizmába bújtatva.
Bőre sápadt mint a friss liszt, tejfökszőke haja hosszú fürtökben hullott csontos vállára és keretezte éles vágású, hegyes arcát, ami kissé ráncokkal hintett, borostás mása volt idegesítő féreg kis fiának.
Dühödt grimasz húzta fel hosszú orrát, haragos fintortól feszült meg minden arcizma.
Mellette egy rongyokba bugyolált, sovány, alig a térdéig érő alak, akinek bézsszínű, csupasz bőr feszült csont és nulla hús testére, hatalmas lábfeje csámpásan állt, nagy dülledő szemeivel félénken pásztázta a szobát, hatalmas horgas orra és tenyér méretű, iszonyatosan elálló denevér fülei voltak.
Lucius Malfoy és a házimanója.
Én félve és kissé duzzogó szájhúzással hátráltam el az ajtótól még messzebb, egészen meg az íróasztalnak nem ütközött a csípőm, még mindig szaporán masszírozva bőr felszántotta kézfejem.
- Jó estét Lucius - hallatszódott mögöttem egy udvarias mély köszöntés, Dumbledore torkából.
A két férfi közti eltérés szinte tapintható volt, még az egyik felől áradt a heves düh, a másik hűvös nyugalommal meredt vissza rá.
Zavartan kapkodtam köztük a fejem, igyekezve nem nézni Mr Malfoy dühödten villodzó, acélszürke szemeibe.
A dühödt jövevény olyan hévvel rontott be az irodába, kis híján fellökve Harryt, szegénynek úgy kellett sebtében hátrébb totyognia. Én is gyorsan inkább elléptem egy gyors mozdulattal az asztal elől, mikor realizáltam hogy Mr Malfoy oda tart, a parketták panaszosan recsegtek durva döngölései alatt.
Lesütve szemem a hideg falig hátráltam, de vizes talárom miatt megsem éreztem a kövek hűvösét.
A házimanó utána loholt, csupasz lába csattogott a fényes parkettán, menet közben finoman csapdostak ide-oda hatalmas fülei, hosszú ujjaival szánalmasan markolászta rongyát hogy ne csússzon le kisujj vastagnyi testéről.
Megszánva követtem szemeimmel a gazdája nagy, bőrköpenyének tövébe lekuporodó lény mozdulatait, aki olyan fájdalmas arcot vágott mint egy halálra ítélt.
Kezemet tördellve kuporogtam a falnak tolatva, a hátam közepére sem kívánva ezek után egy ex-mardekáros, tuskó Malfoy rinyálását.
Mr Malfoy egy ideig fújtatott mint egy kerge bika egy matadorral és vörös posztóval szembe nézve, majd mély, acélos morgással megszólalt.
- Hát így állunk... - fortyogta Dumbledore szemébe meredve, állatias vicsorral. Megborzongtam mikor beszélni kezdett. - Visszajött. A felügyelőbizottság felfüggesztő határozata ellenére vette a bátorságot és visszajött a Roxfortba.
A becsmérlő pillantás és kimért vádaskodás azonnal kiűzött belőlem minden félelmet, és fellálongoló haraggal kaptam fejem Draco Malfoy apjára, mintha nem is Dumbledorral hanem velem folytatta volna a sértegető párbeszédet.
Piszkos, véres arcomat magam elé képzelve kétszer annyira rettentő látvány lehetett a mocsok maszkkal fedett grimaszom.
- Jól látja a helyzetet Lucius - felelte derűsen, némi gúny és élcelődés élével a hangjában az igazgató, amiért azonnal elismerő pillantással ostromoltam meg, amiért egy törvényszegés megvádolása ellenére megőrzi pimasz kis vidámságát. - Ugyanis ma üzenetet kaptam a bizottság másik tizenegy tagjától. Komolyan mondom, olyan volt mintha bagolyzáporba kerültem volna - lapogatta eres kezével ősz szakállzuhatagát Dumbledore szórakozottan. - Értesültek róla, hogy Arthur Weasley kislányát megölték - itt összeszűkültek a szemeim, jómagam pedig hangos morranást hallattam, mire Mr Malfoy élesen rám kapta tekintetét, Dumbledore pedig bocsánatkérően kijavította magát, látván mennyire érzékenyen érint a húgom témája. - legalábbis akkor még úgy tudták, és arra kértek, hogy azonnal térjek vissza az iskolába. Úgy tűnik mégiscsak engem tartanak a legalkalmasabbnak a feladatra. Egyébként nagyon furcsa dolgokat meséltek nekem. Többen is úgy emlékeztek, hogy maga mindenféle átkokat helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem egyeznek bele a felfüggesztésembe.
Hitetlenkedve felhorkantam a még Malfoytól is aljas húzáson.
A szemem kigúvadt mint egy csigának, nem akartam elhinni hogy valaki lehet gusztustalanabb mint Draco Malfoy és a húzásai, de ez a vén róka még azt a szívtelen kis kukacot is felülmúlta.
Ám a gúnyos fújtatás elhamarkodott cselekedet volt.
Mr Malfoy arca még a szokásos dagasztott tészta fehérnél is sápadtabb lett, de szeme ezzel páthuzamosan még haragosabban izzott fel, miközben rám sandított velük.
- Mondani szeretne valamit, Black kisasszony? - pirított rám egy gunyoros vicsorral, mire menten össze rándultam, és röstellve a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni, a szívem zörejes dobszolót kalapált a heves félelemtől, torkom pedig összeszorult, mintha a dühödt férfi dühében fojtogatna a puszta tekintetével. Fontolgatni kezdtem hogy tényleg képes rá.
- Nem... - nyögtem ki halkan és szégyenkezve, egy nagyobb vérfoltot fürkészve a taláromon.
- Helyes. Egy jó dolgot legalább tanulhattál véráruló, varázsvilág szégyenei nevelőidtől, az pedig az, hogy sokszor csukva tartod a mihaszna szádat. - heherészett kegyetlenül dobolva a repedtes parkettán sétapálcájaval.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felmenjen bennem a pumpa, éreztem hogy vérszemet kapok, a kezem annyira erősen rándul ökölbe hogy egyesével kattannak be a bütykeim, a körmeim félhold alakú sebeket vájtak a tenyerembe, a számat pedig hiába préseltem össze, gyenge zsilipként utat adott a tiszteletlen visszabeszélésnek, miközben eszelősen kaptam Luciusra.
- Ne merészelje sértegetni a családomat maga aljas... - kezdtem volna bele a vesztembe rohanásba a magas rangú férfi ócserolásába, ám ő szavamba vágva rám förmedt.
- Vigyázz a szádra és hogy kivel beszélsz vér áruló, tiszteletlen kis szuka! - rivallt rám rekedt kiáltással Mr Malfoy, undorral köpte a szavakat, annyira, hogy szájából nyálcsepp zápor csillant meg a fáklyák fényében.
Morcos grimasszal elfordítottam a fejem, és tűrtem a rám mondott szitkokat, amiknek valahol mélyen örültem, miközben szapora mellkasom ütemére tikkelt a szemhéjam.
Végre nem úgy kezel, mint leendő csatlósa Voldemortnak, hanem mint vér áruló, de inkább leszek gonosz emberek megtagadója, mint holmi szóba jöhető kis halálfaló növendék....
- Kérem - emelte fel békítően jobbját Dumbledore, nem felemelt, de tekintélyt parancsoló hangjával, mire mindketten felé kaptuk a fejünket, de a levegő még mindig izzott a haragtól és a köztünk lévő feszültségtől.
Ám mielőtt béke hozó monológjába bele kezdhetett volna, Lucius dühödten megigazította szögegyenes haját, és felszisszent.
- No? - vicsorgott hűvösen, gyűlölettel teli pillantásokat lövellve az igazgató felé. - És sikerült véget vetnie a merényleteknek? Elkapták a tettest? - dobálta idegesen karátos ékszerekkel díszitett kabátba bújt kezét Malfoy.
- Igen. - biccentett mosolyogva Dumbledore, fényes, derűtől ragyogó szeme szöges ellentéte volt Lucius haragos villámokat hányó ködszürke íriszeinek.
- Csakugyan - csattant fel Mr Malfoy, hisztérikus hangszíne inkább terelte a dühödt hitetlenkedés mint élénk érdeklődés felé a hangzást. - Na és ki az?
- Ugyanaz aki a múltkor, Lucius. - felelte sokatmondóan lebiggyesztve a fejét igazgató, így szemtől szembe beszélhetett az előtte szinte idegtől atomokra robbanó férfival. - De Voldemort nagyúr ezúttal mással végeztette el a munkát. Mégpedig ennek a naplónak a segítségével.
Ujjai közé csípte az átlyukasztott könyvecskét, majd felmutatta, ami szánalmasan fityegett a levegőben, s közben Lucius morcos grimaszát fürkészte.
Jobb esetben én is kimérten méregettem volna a kőkemény maszk mögé bújt idegbeteg alakot, de pár tompa csattanás magára vonzotta a tekintetemet, amik a férfi sarkánál görnyedező házimanótól származtak.
A kis lény csupasz nyakát nyújtogatva dülledt szemeket meresztett a mellettem ülő Harryre, aztán aránytalan íriszei az igazgató kérges kezében himbálózó perzselt naplóra tévedt, majd inas kis kezét fellendítette és hosszú, szinte hurkapálca vékony ujjával gazdájára mutatott, rögtön utána erőteljesen maga felé repítette ökölbe szorított kézfejét, és erőt nem spórolva annyira fejbe kólintotta saját magát, hogy beleszédülve imbolygott egy sort.
Aztán ezt ismételgette folyton.
Félre billentettem a fejem, mire nehéz csapásokat mért a vállamra saját víztől elnehezedett loboncom, miközben értetlen arccal figyeltem a kis lurkó furcsa viselkedését.
Egyszerűen nem értettem, főleg a mazoista, öncsapkodós jelenetet.
Mindeközben gazdája észre sem véve szolgája (gyűlölöm a manókat rabszolgának használó varázslókat, sosem értetten egy nyamvadt teát miért nem tudnak maguknak kitölteni, ha meg már ennyire ugraniuk kell minden apró, pitiáner nyűgre, ennyire kegyetlen körülmények közt tartani és kezelni őket, de ez csak Flo Black saját kis megjegyzése...) szokatlan mozzanatait, hűvös, lekicsinylő fintorral az igazgatóra biccentett:
- Vagyúgy... - bökte oda unott morgással, látványosan forgatva acélszín szemeit.
Ch... és még ő nevez engem tiszteletlennek...
- Agyafúrt egy terv - dünnyögte szenvtelenül Dumbledore, miközben állta Mr Malfoy pökhendi tekintetét, és szemrebbenés nélkül nyugodtan meredt bunkó beszélgető partnerére, miközben én magamban hatalmas tapssal és elismerő füttyentéssel (ha tudnék, sajnos az igazán dobhártya szaggató, kétujjas füttyögés technikáját azóta se sikerült elsajátítani a Weasley fiúktól) jutalmaztam Dumbledore hidegvérét. - ugyanis a mi Harrynk - mosolygott felénk meleg, vidor arccal a professzor, Mr Malfoy pedig mintha csak véres rongyok lennék, olyan méla undorral mért minket végig, miközben én szaporán fújtattam az engem felnyársaló szemeket, tudván hogy úgyse szólhat már hozzám, mert Dumbledore némán betiltotta a sértegetést. - és a bátor barátai, Ron és Flower nem találják meg ezt a könyvet, akkor mindenért Ginny Weasleynek kellett volna bűnhődnie. Soha senki nem tudta volna bizonyítani, hogy nem szabad akaratából cselekedett... - ingatta a fejét letörten Dumbledore, nekem pedig az opció hallatán elfacsarodott a szívem, és letört hüppögéssel igyekeztem ezt a végkifejlet elképzelést kiűzni fáradt elmémből. Eközben pedig Lucius Malfoy arcán az izmok olyan merevvé keményedtek, mint egy farsangi maszk, állkapcsa erőszakosan feszült, de egy szót sem szólt. A feszültség szinte szikrázott merev testéből. - Gondoljon csak bele - folytatta állát vakargatva Dumbledore. - milyen következményei lettek volna annak... Weasleyék az egyik legtiszteletreméltóbb aranyvérű család. - itt hevesen bólogattam, vizes fufrum nedvesen csapdosta koszos homlokom sápadt bőrét, s közben gondolatban hozza tettem hogy nemcsak a varázslók, de a világon minden család körében ők a legtiszteletreméltóbbak, a tökéletesen tökéletlen és imádnivalóan lökött gyerekeikkel együtt. - Képzelje csak el, milyen fényt vetett volna Arthur Weasleyre és a muglivédelmi törvényre, ha a lányról kiderül hogy mugliivadékokat gyilkol...
- Ginny sose tenne ilyet! - sajnos a hirtelen, kitörő lávaként feltörekvő haragom előbb robbant ki ajkaimon mielőtt azokat gondosan becsuktam volna, de hamar el is párolgott, én pedig elhűlve saját zabolátlan tiszteletlenségemen az igazgató felé, bocsánatkérően motyogva a tenyerem veretes bőrébe temettem arcom.
Már hallottam is hogy Mr Malfoy élesen beszívja levegőt egy éles szitokszóra, de a kellemes, mély hang megelőzte.
- Pontosan! - helyeselt megértő, gondoskodó hangon az igazgató, mire visszatért belém némi bátorság, én pedig lágyan, hálásan káprázó csokoládészín szemeimmel pislogtam az igazgatóra, aki mélyen az íriszeimbe fúrva tekintetét, folytatta. - Épp ezért nagy szerencse, hogy megtaláltuk ezt a naplót, és kitöröltük belőle Denem emlékeit. Máskülönben ki tudja hová fajult volna a dolog... - sóhajtotta.
Én pedig a lehetséges opciókat végig pörgetve lelki szemeim előtt, megborzongtam, és egy erőszakos fejrázással igyekeztem kiűzni a rémképeket fejemből.
Szinte fizikai fájdalom volt arra eszmélni, hogy magam előtt látom ahogy az ártatlan kislány zokogó, gyönge testét szitokszavak szaggatják szét törékeny szívével együtt...
Felszisszenve átnyúltam derekam felett, és keményen a bal kézfejemre öklöztem.
Ne riogassam már ilyen borzalmas képzelgésekkel, főleg hogy a kamrai, majdnem halálomat hozó harc után eléggé labilis lelki állapotban vagyok.
- Nagy szerencse - Malfoynak ennyit sikerült kipréselnie magából, hangja remegett az idegességtől, s közbe még mindig nem vette észre a háta mögött furán hadonászó s saját homlokát ütögető házimanót, pedig elég nagyot csattantak kis öklei hártyás bőrén.
Harryre sandítottam, hátha ő érti mit művel ez a kis félnótás, önbántalmazó lény, és tőle is hasonló tanácstalan arcot vártam, de az ő smaragdzöld szemében megértés fénye csillant, majd állát leszegve biccentett a manó felé.
Döbbenten elkerekedett szemeimet értetlenül hordoztam végig a fiú megértően somolygó pillantását, majd hitetlenkedve a kis hányatott sorsú felé fordultam, akit nem mellesleg duplán szántam, mikor tudatosult bennem, melyik görénylelkű, kegyetlen családot kell szolgálnia.
A manó ezalatt rogyasztott térdekkel a szemközti falhoz imbolygott, vékony bőrén átütöttek szögletes csigolyái, amiket a falnak vetett, majd papírvékony tenyerével feje felé nyúlt, megragadta a füleit, és... bosszankodó vinyákolás közepette csavargatni kezdte füleit.
Döbbent nyikkanás hagyta el ajkamat, hisz amit a lény művelt magával, láthatóan nagy fájdalmat okozott neki.
Magyarázatot várva, szemöldökömet egészen a fejem búbjáig felvonva, éles pillantással Harry felé kaptam a fejem, mert higgadt, bölcs félmosolyos bólogatásával úgy nézett ki, mint aki átlátja mit miért művel a hibbant kis teremtmény.
Ő azonban csak jelentőségteljesen a társalgó felekre nézett, majd olyan bátor hangnemben szólította meg a paprikás hangulatában lévő Mr Malfoyt, amivel én sosem mertem volna bárki máshoz beszélni.
Magabiztosan megköszörülte torkát, majd sejtelmesen felvonva fél szemöldökét ami el is tűnt így csimbókosra koszolódott, hollófekete tincsei alatt, elnyitotta ajkait.
- Mr Malfoy - húzta ki magát magabiztosan, mire a rigolyás férfi hanyag hümmögéssel rá emelte szemeit, lekezelő tekintetéről ordított hogy hogyan merészel Harry ilyen hangot megütni vele. Bosszúszomjas ábrázatot öltve, fogait csikorgatva végigmérte Harryt. - nem kíváncsi rá, hogyan került a napló Ginnyhez? - kérdezte a fiú.
Én csak értetlenül kapkodtam a fejem Malfoy és Harry között, akit mintha kicseréltek volna, olyan sziklaszilárd magabiztosággal nézett farkasszemet ellensége apjával.
Nem értettem azt sem, barátom mkre akar kilyukadni, így gyanakodva füleltem.
- Honnan tudjam, hol szedte össze az az ostoba kis liba? - mordult vissza a férfi mély baritonján.
Én csak igyekezve megőrizni hidegvérem, habár hangom reszketett a benne bugyogó haragtól, menten vissza vágtam, a jelenlétem óta immár századszorra elvesztve a hidegvérem.
- Ne merészelje így nevezni a húgomat. - pirítottam oda.
Malfoy ajkai már nyíltak is egy dühödt leszólásra, ám Harry tüstént megelőzte, nyomatékot adva ezzel egy magabiztos lépéssel a dühe levében forró Lucius felé.
- Onnan - vakkantotta élesen és hangosan Harry, Malfoyba fojtva a szót, megelőzve ezzel egy újabb heves de hátráltató vitát, amiért hálás tekintetemmel ajándékoztam meg, koszos pilláim hálásan csapdostak. - hogy maga adta neki a Czikornyai és Patzában. Elvette tőle a használt átváltoztatás-tankönyvét, és belecsempészte a naplót. - sziszegte nem könnyű vádjait, minek hatására éreztem hogy meghűl bennem a vér.
Elmémben erre egy nagy, fekete folt keletkezett, ami az értetlenségemet szimbolizálta. Egyáltalán nem értettem hogyan jutott erre a következtetésre, jobbhíján azt tehettem, hogy elkezdtem lázasan visszaemlékezni arra a napra, de csak halvány emlékképek, legfőképpen azok maradtak meg, mikor Lucius igen merészen kijelentette hogy jó neveltetéssel jó halálfaló válna belőlem.
Tehetetlenül vakargattam kócos, szénakazalként reinkarnálódott fejem búbját.
Eközben Mr Malfoy keze ropogva ökölbe szorult.
Ez nem kerülte a figyelmem, s a fiú igazában bízva gyanakodva figyeltem az egész testében haragtól reszkető férfit.
- Bizonyísd! - mennydörögte, ám heves felháborodása máris sokat elárult belőle.
Habár nem értettem mivoltát, egyre jobban hinni kezdtem Harry vádjainak megalapozott eredetében.
Márcsak azért is, mert jólesett Malfoyt saját telhetetlen levében forrni látni.
De egyébként érdeklődve legjobb barátomra emeltem tekintetem, és én is válaszra várva fürkésztem magabiztosan megkeményedett vonásait.
Nem azért mert nem bíztam benne, csak mert nagyon érdekelt hogyan juthatott erre a következtetésre.
És ha sikerül egy helytálló, épkézláb magyarázattal előrukkolnia, én csak örülni fogok hogy Mr Malfoy viszi el a balhét. Jogosan.
Persze lehet hogy a diadalittas kárörömöt először égtelen harag előzi meg, amiért ezt művelte a húgommal, és lehet atomjaira átkozom...
Csak derüljön ki.
Derüljön ki, és puszta kézzel folytom meg ezt a besavanyodott, lelketlen trottyot...
Már nagyban kéjes képzelgésekben durrantottam le különféle rontással a férfi fejét, amikor Harry tűkön ülve várt érvei helyett azonban Dumbledore szelíd hangja csendült fel.
- Ugyan már, ezt nem lehet bizonyítani - mondta az igazgató megrovóan kerekítve ajkait, amik utána suttyomban mosolyra húzódtak. - Most, hogy Denem eltűnt a naplóból, már végképp nem. - ingatta fejét, mire én csalódottan hagytam hogy a fejem lemondóan lekonyuljon, annak szomorúságára, hogy nem sikerült semmit sem erre az undok dögre kennünk, amivel végre talán igazságot szolgáltathatnánk az én kis ártatlan Ginnym szenvedéseiért. - Másfelől viszont - szilárdult tárgyilagos komollyá a professzor hangja, miközben Malfoy felé fordult. - azt ajánlanám, Lucius, hogy a jövőben ne nagyon osztogassa Voldemort nagyúr régi iskolai csecsebecséit. Ha esetleg még egy darab ártatlan kezekbe kerül, Arthur Weasley tenni fog róla, hogy bizonyítékként használják fel ön ellen.
Az igazgató szavait hallva egyrészt ledöbbentem.
Tehát az, amit ez a mocskos szívű gazfickó tett, igaz.
Belecsempészte Ginny holmijába azt az átokverte (ez esetben a szó szoros értelmében) könyvet, és egész évnyi szenvedésnek tette ki őt, és... majdnem végzett is vele...
Amint ez végig vezetődött bennem, azonnal égtelen harag lobbant bennem, ami szépen kezdte felperzselni a józan eszem, és az ormótlan, kicsit sem nőies szitokszavak már törekedtek is fel a torkomon, de akkor az volt a legkisebb problémám, ugyanis az idegességtől úgy remegtem mint egy tál kocsonya, a fejem lüktetett, és a düh hatalmas fújtatásokban és magam tűrtöztetése érdekében ropogtatott ököl és nyak ízületekben nyilvánult meg.
Azt hittem, menten Mr Malfoynak esek, és bosszúmat kikapart szemeiben, megtépett tejfelszőke sörényében és ízekre szedett atomjaiban bonyolítom le, és már éreztem hogy a lábaim akaratlanul is mozdulnának hogy a gerinctelen mágushoz vigyenek, amikor hirtelen egy gondoskodó kéz súlya telepedett a vállamra, és finoman hátrébb húzott, nem erősen, de elég határozottan ahhoz, hogy kissé hátrébb tolassak, és lehiggadjak.
Kérdőn kaptam fejem megakadályozóm irányába, ami nem más volt mint egy eres, ráncos kézfej, ami a mellém lépő professzorhoz tartozott, aki holdfehér szakálla mögül egy nyugtató mosolyt lövellve felém, mintha csak olvasott volna gondolataimban, visszatartott attól, hogy az előttem lebzselő görényre vessem magam.
Meg akartam torolni a Ginnyvel történteket, de amint azokba a zafírkék íriszekbe néztem, azonnal olyan volt, mintha valaki egy hatalmas injekcióval nyugalmat fecskendezett volna belém.
Hirtelen érezni kezdtem, tudatosult bennem, hogy nincs értelme neki menni ennek az embernek.
Olyan egy elítélni való, szívtelen kis mocsok, hogy nem érné meg emiatt bajba keverednem, hisz tekintve magas rangját a minisztériumnál és az anyagi és megfélemlítési befolyását, a házamból is kiperelne a családommal együtt.
Tényleg haragudtam rá, de az igazgató bölcs biccentései néma üzenetet küldtek arról, hogy Mr Malfoy jogos büntetése, karma adta pofona úgy is nemsokára megnyilvánul abban, hogy le kell vele számolni a bizottság megfenyegetése miatt, nem szabad okot, támadási felületet adnom, hogy a férfi visszatámadhasson.
Ha Dumbledore nem lett volna mellettem, ezeket számba se véve rá vetem magam erre a féregre, rá sem döbbenve a következményre, de így csak hálás szemezést folytattam le a professzorral, majd önelégült vicsorral méregetni kezdtem a méregzsák Mr Malfoyt.
Akiről ordított hogy minden idegszála a szakadás határán áll.
Lucius egy percig mozdulatlanul állt, mint egy robosztus, dühödt alak szobra, csak jobb kezének ujjai görbültek be, mintha... mintha pálcája után akart volna nyúlni.
Látva a sunyi húzást, fenyegetően ciccegtem egyet, erre ő megvető horkantást hallatott, randa sasorrát grimaszba húzva.
Mély levegőt vett, majd sarkon perdült, márkás bőrcuccai csak úgy sercegtek rajta, fekete köpenye hullámzó táncot lejtett bokája körül.
- Indulunk Dobby! - morrant rá a falnál, most gyomorszáját öklelő manóra, aki erre felkapta fejét, nagy fülei csak úgy csapdostak, majd ruganyos, kusza léptekkel a gazdája után iramodott.
Mr Malfoy feltépte az ajtót, ami nyekeregve fejezte ki nemtetszését, majd idő közben odabukdácsolt házi szolgája felé emelte nehéz talpú csizmába bújt lábát, és egy erőteljes rúgást mérve szegény lény hátára, kipenderítette az ajtón.
Amaz égtelen rikácsolásba kezdett és siránkozva, kapálózó végtagokkal esett át az ajtókereten.
Nagyot vonyítva szám elé kaptam a kezem a kegyetlen bánásmód láttán, majd nyöszörögve az igazgató oldalának hátráltam.
Sűrű elnézés kérések szajkózása közepette még mindig borzalkodtam a férfi ormótlan kegyetlenségén, s összerándultam, akárhányszor újfent hangosabban felecsendült a távolodó manó jajveszékelése.
Szinte kényszert éreztem hogy vigasztalva, mint a varázslények elfogult imádója utána szaladjak és vigasztalóan magamhoz öleltem, de helyette csak sopánkodó nyögéseimet elfojtva meredtem magam elé, mélyen ajkamba harapva.
Harry mellettem hirtelen ekkor felkapta a fejét, zilált fekete haja rakoncátlanul suhogott ide-oda maszatos orcája körül.
- Dumbledore professzor - hadarta izgalom szuszágásától hullámzó mellkassal. - megengedi hogy visszaadjam a naplót Mr Malfoynak?
- Hát persze Harry - bólintott Dumbledore, majd a fiú vállát paskolva hozzá tette: - De siess, mert lekésed a lakomát.
Harry odasasszézott az íróasztalhoz, felnyalábolta a könyvecskét, majd gyors léptekkel átszelte a szobát, s nyomában csattogó, kilyuggatott, megviselt talárral kiviharzott az ajtón, menetszele még az eleve szénakazal hajamat is égnek meresztette.
Tisztában voltam vele, mekkora illetlenséget tervezek elkövetni, de a kíváncsiság annyira furdalta az oldalam, hogy az már fizikai fájdalmat okozott, ezért paprika por színűre, olyanra amit csak Molly tud őrölni, pirulva, Dumbledore érdeklődéstől megcsillanó íriszeivel kísérve, végig érezve azokat zavartan görnyedtre húzott hátamon, átszlalomoztam pár szék között, a néma csendet a talpaim alatt nyekeregve süppedő deszkák zajával kísérve az ajtóhoz léptem, és kíváncsian oldalra dőlve, ujjaimat a falba vájva kapaszkodva kikukucskáltam rajta, mellkasomat a hideg kőnek támasztva, de volt ami jobban érdekelt vacogó felsőtestemnél, aminek a jéghidegen rátapadó talár miatt úgy is mindegy volt.
Furcsállkodva figyeltem, ahogy Harry félúton a férfi felé megáll, majd megemelve sarkát lerúgja cipőjét, ami ernyedt siklással csusszan odébb, kosz foltokkal kipettyezve a felmosott márványpadlót. Aztán lehajolt, beakasztotta ujját koszos, mocskos, átázott zoknijába, ami hajdan talán kék lehetett, de a szövetébe ivódott vér és piszokfoltok miatt ez már aligha lehetett megállapítani, majd egy erőteljes csuklómozdulattal lerántotta azt, és lehámozta sápadt lábfejéről.
Aztán felegyenesedett, lábát egy hanyag rúgással visszacsúsztatta lábbelijébe, ami olyan ernyedt volt, hogy még fityegett is a bokáján, és könnyedén engedett a fiúnak. Madzagja rojtosodva lógott róla.
Aztán mivel tele volt vízzel, cuppogva tocsogott, mikor a fiú Mr Malfoy után iramodott, ujján a gusztustalan látványt nyújtó, himbálózó zoknival, amihez odaemelte Denem naplóját, és erőszakosan beletuszakolta.
Értetlenül billentettem oldalra a fejem , mire az arról lezúduló vizes tincsek súlyától megnyekkent a nyakam.
- Mit művel ez? - motyogtam magam elé, döbbenten húzva számat.
- Mr Malfoy - zihálta Harry, mire a férfi megállt, majd unottan forgatva szemeit, a fiú felé fordult, tipikus "mondjad te mihaszna, de gyorsan mert nincs ilyen pornépekre időm" arc kifejezést öltve magára, látványos unottsággal és gőggel végig mérte őt. A lekezelés áradt róla, mint napból a forró fény. - Szeretnék adni magának valamit. - közölte lakonikus tömörséggel, fittyet hányva a varázsló nemtörődöm hümmögésére és elítélő grimaszaira, és egy hetyke karlendítéssel a kezébe nyomta a büdös zoknit, amibe futás közben belegyömöszölte a naplót.
- Mi ez a... - dörmögte acsargó idegességgel Malfoy, öklendező rázkódással meredve a kezébe adott bűzcsomagra.
Éktelen grimasszal az elnyűtt ruhadarabba túrt, majd erőszakos mozdulatokkal kirángatta belőle a könyvecskét, aminek szétperzselt lapjai szánalmas fityegéssel követték a kezét.
A lucskos zoknit undorodva elhajította, ami szánalmas zuhanással eredt a padló felé.
Eközben Malfoy dühtől villogó tekintettel meredt Harryre, káprázó íriszeivel szinte egyben felnyársalva a fiút.
Haragtól reszkető mutató ujját fenyegetően a srác mellkasa felé szegezte, mint a harcos a dárdáját.
- Eljön a nap, mikor ugyanarra a sorsra jutsz, mint a szüleid Harry Potter. - suttogta reszelős, eszelős rekedt sziszegéssel, ajkai pengevékonyra préselődtek, orrlyuka kitágult mint egy felbőszült tüzet okádni kívánó sárkánynak, amire nagyon hasonlított, főleg megnyúlt vonásaival és tettre éhes vicsorával. Még én, aki több méterre kukkolta őket egy iroda biztos rejtekébe fészkelődve, még az én hátamon is maratont futott a hidegrázás. - Ők is mindenbe beleütötték az orrukat. - a fenyegetéstől elhűlve nyeltem egyet, és holtraváltan hebegve az ajtókeretnek vetettem hátamat. - Gyerünk Dobby! - parancsolt idegesen prüszkölve manójának, majd sarkon perdülve, nehézkes (nem tudni hogy mázsás bőrszerelésétől vagy az elfojtott dührohamtól) léptekkel távozni készült. Mikor hallotta hogy szolgája nem követi, állát vállának nyomva hátra sandított a lényre, és sodrából még jobban kijőve most egy fokkal erőszakosabban dörrent rá. - Azt mondtam gyerünk! - a manó helyett is elhűlve rázkódtam egyet az éles mordulás végett.
A manó azonban nem követte gazdáját.
A magasba emelte Harry undok, ragacsos zokniját, és úgy nézett rá, mintha felbecsülhetetlen értékű kincset talált volna. Mintha a véres piszok foltok aranyló ékkövek lettek volna, hatalmas gülü szemei áhítattal vizslatták az ocsmány darabot.
- Az úr zoknit adott Dobbynak - hebegte álmélkodva, visító hangszíne még ilyen távolságból is elérte sértve fülemet, sipítozása belengte az egész folyosót. - Dobby zoknit kapott az úrtól.
Fél ajkamat értetlenül felhúzva hallgattam a manó szavait.
Nem értettem mi csodálatos van abban, hogyha kap egy ocsmány, büdös, griff ürüléknél is piszkosabb zoknit tele rászáradt vér foltokkal...
Bárhogy is törtem a fejem, tarkóm az ajtókeretnek döntve, nem jöttem rá Dobby a házimanó logikájára.
- Micsoda? - horkant fel Mr Malfoy, dühödten lepillantva szolgájára, aki még mindig határtalan áhítattal meredt a lucskos pamutra. - Mit beszélsz? - förmedt a lényre olyan lekezelően, mintha egy sárröghöz intézné szavait.
- Dobbynak zoknija van. - közölte mellkasát kidüllesztve a manó, mintha nem egy rothadt, bűzös zoknit, hanem egy aranyérmet nyert volna. - Az úr eldobta, Dobby elkapta, és Dobby... - itt elérzékenyülten szipogott egyet, és parányi öklével megdörzsölte párás szemeit, amin majdnem harsányan felkacagtam, mert sose láttam még valamit ennyire leplezetlenül boldognak látni, ha egy undok, mocsokkal átitatott rongyot kap. - Dobby most már szabad.
Mikor ezen szavait egy vidám ám dobhártyaszaggató vissantással leközölte és mellé még ugrott is egyet örömében mint a pinyátát levert kisgyermek a szülinapi zsúron, valami derengeni kezdett a máguscsalád etikettjével kapcsolatban.
Aztán mikor eszembe jutott, egy széles mosoly keretein belül elvigyorodtam.
Hát persze!
Ha a házimanó ruhadarabot kap a gazdájától, akkor az azt jelenti, hogy szabad, el van bocsájtva.
Harry nem véletlenül az orrfacsaró zokniba dugva adta oda Malfoynak a naplót, mert így az közvetlenül elhajítva azt egyenest a manó kezébe hajította azt, tehát akaratlanul is elbocsátotta Dobbyt.
Cinkos mosolyt villantottam a barátom felé (habár nem láthatta mert háttal állt nekem), és egy elismerő csettintéssel jutalmaztam leleményességét.
Ám nem osztoztam ezen a véleményen, maximum az önfeledettem ugrabugráló házimanóval, ugyanis a történteket felfogó félben lévő Lucius eleinte megkövülten meredt Harryre, de a szeme vészjóslóan felizzott.
Aztán előre lépett, csizmájának sarka ellenségesen csikorgott a kövön, majd előre nyúlt karjával, és dühödt vicsorral vállon ragadta Harryt, aki a meglepettségtől csak döbbenten cibálódott ide-oda a gonosz marokban, miközben annak gazdája olyan gyilkos szemeket meresztett "zsákmányára", hogy ha tekintettel ölni lehetne, most egy halott fiú karját szorongatná.
- Elbocsátottad a rabszolgámat, kölyök! - köpte dühödt acsargással, eszelősen tikkelő szeme és ferde fogsorán felhúzott, állatias ajkai arról árulkodtak, hogy semmi sem fogja vissza attól, hogy felnőtt létére komolyan kárt tegyen egy gyermekben, mit ne mondjak, elég gerinctelen és éretlen viselkedésre hajazva.
Látván a kialakuló félben lévő dulakodást, tenyeremet a hátam mögé csúsztattam, rá simítottam az ajtó keretre, majd ellöktem magam, és felindult fújtatással csörtetni kezdtem a barátomat satuba fogó férfi felé, Harry segítségére sietve.
Bakancsom undok cuppogással trappolt a folyosón csúnya visszhangot pergetve az ódon falakon, miközben már dugtam is be ujjaim csuromra ázott talárom zsebébe, ujjbegyeimmel kitapintva pálcám faragványos végét.
Ám mikor már félúton jártam a hadakozás helyszíne felé, még elő sem rántottam a nyárfa husángot, már is valami döbbent fékezésre késztetett, így leesett állal tántorodtam meg a futásban, ázott loboncom nyakamra és arcomba csapódva, amit el is felejtettem leszedni, mert annyira letaglóztak a látottak.
Ugyanis Dobby megelőzött a barátom hősies kimentésében, nem is akárhogy.
- Ne bántsd Harry Pottert! - bömbölte a manó, égtelen visításától sípolni kezdett a fülem, de a látottak szemtanújaként abban a pillanatban nem igazán érdekelt.
Ugyanis a kis lény előre szegezte mutató ujját, egyenest ex-gazdájának dühösen hullámzó mellkasára.
Ezt követően hatalmas robaj rázta meg a folyosót, amitől egy pillanatra a fejem is bezsongott, az öblös hang hirtelen kerekedett, de még sokáig visszhangzott a huzatos roxforti ódon falak közt.
Mr Malfoyt ekkor egy láthatatlan erő csapta mellkasba, amitől hátra bukott feje, és vészesen inogva megtántorodott. Addig tolatott elveszett egyensúlyát keresve imbolygó léptekkel, még tipegő csizmái el nem értek a tejfehér márványlépcső pereméig, ahol a lábbeli sarka le billent, a férfi bokája pedig egy bicsaklás kíséretében felmondta a szolgálatot, jómaga pedig hátra esve legurult a lépcsőn, tompa robajjal, mint egy ormótlan fekete labda, haja pedig rakoncátlan fürtökben követte pattogó végtagjait.
A fordulóba érkezve lecsapta tenyereit, majd egy vad mént meghazudtoló fújtatással nagy nehezen feltápászkodott.
Egy fújással eltüntette lila színt öltött arca elől a tejfölszőke haját, majd maga elé kirántva pálcáját, Harryre fogta azt.
Én csak elalélva figyeltem az eseményeket, fel sem fogva, hogy egy ember, akitől a minisztériumban betöltött posztjából következtetve egy értelmes, érett ember viselkedését várnánk el, egy fiatal gyermekre ránt fegyvert konkrétan.
Tudtam hogy egy házimanónak is van varázsereje... de álmommal dacolva sem sejtettem hogy ennyire nagy és erős...
Lesokkolva, földbe gyökerezett lábbal, padlóig leesett állal vártam a fejleményeket.
Dobby azonban lélekerősen Harry elé lépett, s figyelmeztetően Malfoyra szegezte hosszú, kiálló csontjai miatt eltört hatást nyújtó ujját.
- Hordd el magad! - hiába nevetségesen vékony hangja, mégis a tea főző hanghordozású manóval csak McGalagony vagy Molly vehette volna fel a versenyt, annyira magabiztosan állt, és látván előző kis lefegyverző hókuszpókját, tekintéllyel tele pillantással meredtem a lelkes kis harcosra. Nem mellesleg hálásan is, amiért ilyen pazar de hősies mutatvánnyal a legjobb barátom védelmére kelt. - Ne merd bántani Harry Pottert. - fröcsögte, amivel egyetértően hümmögtem, morcosan egy vonallá ráncolva szemöldököm méregetve Malfoyt. - Távozz. - legyintett a kijárat felé a manó egy hanyag, lekezelő csapással.
Furcsa volt egyébként látni, hogy egyik pillanatban még hűségesen tűri hogy Malfoy rugdalja, ugyanabban a percben pedig lazán legurítja egy bűbájjal a lépcsőn, téve rá hogyha egyik csigolyája is hajdani gazdájának csorbán végzi, mindezt hogy megvédje Harryt.
Luciusnak egyéblént be kellett látnia, hogy nincs esélye a haragos, és meglepően sok varázserővel megáldott manó(ja) ellen, ezért egy utolsó gyilkos pillantást vetett ellenfeleire, azután sznob karmozdulattal vállára kanyarintotta köpenyét, majd a magára aggatott nehézkes bőrholmik miatt sietésnek szánt cammogással kereket oldott. Görnyedt alakját követte a hatalmas fekete lebernyege.
Sárkányirha csizmájának klaffogása még sokáig visszhangzott.
- Harry Potter felszabadította Dobbyt! - visította a manó (itt felalélva méltatlankodásomból amit a harcossá vedlett házimanó okozott, felszisszenve fülemhez kaptam) és fejét hátraszegve hálásan csücsörítve Harryre bámult, mintha ő mentette volna meg egy haragos idegbetegtől, nem pedig fordítva. Hálától csillogó kugligolyó-szemei csak úgy égtek a ráeső holdfényben. - Harry Potter visszaadta Dobby szabadságát!
- Ez volt a legkevesebb Dobby. - vigyorodott el Harry. - Cserébe csak annyit kérek, ne próbáld megmenteni az életemet. - kötötte ki, mire a manó csúf barna arcán vicsorgó mosoly terült el, tompa fogai csorba de aranyos sort képeztek szottyadt ajkaiban. - Azért lenne még egy kérdésem Dobby. - keményítette meg Harry kosz födte vonásait, miközben azért szája sarkában bújkált egy vigyor, ahogy látta, amint a manó hálálkodva lehajol, és gyönyörtől remegő kézzel felhúzza megemelt lábára a tőle örökölt zoknit. Én erre nem mosolyogtam, hanem fintorogtam. Azért ez elég higiéniátlan, valljuk be... még nekem is, aki képes napokig ugyanabban a zokniban poshadni ha Molly kezében a szennyest lóbálva rá nem pirít. - Az első találkozásunkkor azt mondtad, hogy nem Tudodki nagyúr áll a dolog mögött. - fejemet rosszalva csóváltam, s reméltem Harry csak azért nem mondja ki Voldemort nevét mert berosált vagy bogarat ültetett fülébe a sok bátortalan intelem amik előtt most meghunyászkodik, hanem csak mert szó szerint akarta a manót idézni. - Nos... - mondta lassan, ujjbegyeit összeillesztve belekezdve, de a manó a szavába vágott.
- De hisz az volt a rávezetés uram. - Dobby olyan arcot vágott, mint aki nem érti mit kell ezen magyarázni, engem pedig nem is nagyon érdekelt mert nem tudtam mikor is találkozhattak pontosan ők és mit beszéltek, sokkal inkább bárgyú vigyorral nyugtáztam hogy Dobby uramnak szólította Harryt. - Dobby így segített neked. A Sötét Nagyúrnak, mielőtt nevet változtatott, kimondhattuk a nevét... - magyarázta tekintélyt vesztő selypítéssel.
Kuncogva elméláztam.
Végülis jogos.
- Vagy úgy... - bólintott bizonytalanul Harry, zavart mosolya elárulta hogy ő még nem igazán fogta fel a manó logikáját, de megbékélt vele. - Nos Dobby, most már mennem kell. - hunyorgott utalgatóan a lépcső felé. - Odalent javában folyik a lakoma, és Hermione is biztosan felébredt már... - magyarázta.
Az étel gondolatára összefutott a nyál a számban, ám a bennem tomboló éhséget hamar elnyomta a keblemet duzzasztó öröm.
Azonnal olyan széles mosolyra görbültek ajkaim, hogy azt hittem menten felszakad fülemig a bőr.
A szívem úgy vert, mintha minden másodpercen eldurrantanának bennem egy ágyút.
A vidámság annyira úrrá lett rajtam, hogy hirtelen ingert éreztem keblemre ölelni a világot, dalra fakadni, cigány kereket hányni, megmutatni mindenkinek hogy mennyire szárnyalok az örömtől.
Hisz... Viszont láthatom Hermionét!
Épségben, egészségesen, nem egy élettelen márványszoborként!
Vissza kapom az egyik legjobb barátomat, akit hónapok óta csak kővé dermedt, szívszaggató állapotában leshettem meg a gyengélkedő undok rácsos ágyán heverve.
Határtalan boldogság perzselte meg minden porcikám és éreztem hogy a szívem is örömöt pumpál kicsattanó ereimbe.
Láthatom végre Vadócot is!
Istenem az ő puha dögönyözése ő szeleburdisága is kimondhatatlanul hiányzott már!
Hűséges háziállatom ép gondolata csak tetézte a bennem hurrikánként őrjöngő boldogságot, és már szinte éreztem selyem puha pihékkel fedett buksijának tapintásár. Esküszöm, még az is hiányzott, hogy kaparófának használja a lábszáram!
És még azt is szórakozott kacajjal fogadtam, hogy az egérfrizurás, Potter-rajongó, lesifotós kis Colin Creewey is felébred.
Ő is tagja a Griffendélnek, és szerves része a roxforti mindennapoknak.
Hirtelen felindulásból vidoran dudorászni kezdtem a roxforti indulót, s torkom habár embertelen hamis dallamot eresztett útjára, még a folyosón fülbántó ricsajt csapó vinnyogásom sem szeghette kedvem.
Borzalmas hangszínemen dalolva, mint az anti-pacsirta, sétáltam oda Dobby és Harry mókás látványt nyújtó párosához, ugyanis a manó kitárta karjait, odatotyogott a fiúhoz, majd lendületes félkört leírva csontos kis végtagjaival, átölelte Harry derekát.
Kis termete ellenére sikeresen vékonyra préselte a rajta kissé nehezen szuszogva kuncogó fiút, akinek veretet vágott hasába a két pálcika kar.
- Harry Potter még sokkal jobb ember mint Dobby hitte! - szipogott szörnyű, bébi-hipogriff vakkantásán, horgas orrát Harry talárjába törölve, amin mondjuk annyira nem lehetett felháborodni, hiszen annak a ruhadarabnak már állapot és tisztaság szempontjából is édes mindegy volt. - Ég áldjon Harry Potter!
Mondta, aztán elhátrált, majd egy pukkanás kíséretében köddé vált.
Kicsit meglepett a manó hoppanálási képessége, de azért...
Várjunk csak...
- Héj! - dörrentem fel, mire Harry riadtan felém kapta a fejét, kitágult szemei furcsállkodva fürkésztek. - Ez nem az a kis tróger, aki miatt varázslás miatt büntetést kaptál, majd a kviddics meccsen rád szabadította a gurkót? - sikkantottam saját felismerésem sokkja miatt.
Harry erre csak kinevetett, amire felháborodva duzzogni kezdtem.
Habár fél órára rá, frissen zuhanyozva, pizsamába és Molly szőtte kis kardigánomba bugyolálva benyitottam a nagyterembe, minden duzzogni valóm elpárolgott.
YOU ARE READING
Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)
FanfictionFlower Black nem mondhatja, hogy nem egy eseménydús évet hagyott maga mögött. Magával Voldemorttal került összetűzésbe, akit sikeresen legyőzött barátjaival karöltve, de ez nem jelenti azt, hogy Voldemort nem próbálna meg megragadni minden alkalmat...
