Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

A felirat rejtélye

- Mi folyik itt? Mi ez a csődület? - hangzott fel egy rekedtes hang, valahonnan a diák sokaság mögül.
Én továbbra is dermedten ácsorogtam, körülvéve a ránk meredő nebulókkal, a gyanakvó sereg gyűrűjében.
Ha lehet egyre jobban remegtem, és azt kívántam, ez a fránya padló változzon alattunk sűrű masszává, és nyeljen el olyan mélyre, hogy senki se láthasson.
A hang gazdája idő közben megjelent, nem más mint Frics fúrt utat magának a seregletben, nem sajnálva a durván odébb taszított diákokat, akik jogosan háborodtak fel a tuskó gesztust megkapván.
A gyomrom heves bukfenceket hányt, és a félelem úgy bénított meg, mintha sóbálvány átokkal találtak volna telibe. Minden porcikám izzott az őt átjáró riadtságtól.
Mert ha valaki, akkor Frics kemény megtorlást ad azért, mert itt találja a... nem épp fényes állapotú Mrs Norrist, és nem utolsó sorban minket, akiket a gondnokot ismerve először fog meggyanúsítani.
Lebénulva vártam, hogy az utat törő Frics odaérjen.
Mikor ez megtörtént, a gondnok megtántorodott, s miközben poros, lyukas cipőjén egyensúlyozott, arcára a nyers megrökönyödés ült ki, miközben kezét sopánkozva az arcára szorította.
Egyszerre nyújtott szánalmas és baljós látványt.
- A macskám! A macskám! - visongott, mihelyst száraz ajkai végül a helyzet lereagálására nyíltak. - Mit csináltatok Mrs Norrissal? - sápítozó hangja éles volt, fülsértő, és minden diákot ijedt nyakbehúzásra késztetett, köztük engem is.
Villogó tekintetét és félelmetes, dühvel izzó szemeit körbejáratta társaságunkon, és nem kellett szégyenemben lesütött szemeimet felemelni ahhoz, hogy tudjam ezt teszi, hisz bosszús pillantása fájó lyukat égetett a tarkómba. Nekünk hivatalosan is végünk...
- Te voltál! - kezdett hörögni, olyan hangszínnel, amit még sose hallottam tőle, de megtapasztalván ez bár így is maradt volna. Lopva felpillantottam, hogy lássam, vajon kit gyanúsít. Villámokat hányó szemei pedig nem másra, mint Harryre szegeződtek. Istenem, szegény... - Te voltál! Meggyilkoltad a macskámat! - visongott újfent a gondnok, csontos ujjaival fenevad módra hadonászva, kísértetiesen hasonlítva egy őrült keselyűre. - Megöllek! - vicsorgott eszelősen Frics. A szavát meg döbbentebb csend követte.
Rajtunk pedig halálos félelem lett úrrá, ahogy a gondnok, súlyos szavai beváltása végett morogva megindult Harry felé. És én tudom, hogy egy kisállatot elveszíteni borzalmas fájdalommal járhat... és minél előbb meg akarjuk torolni az ezért felelőt... de könyörgöm! Komolyan kinézi egy ehhez a helyzethez képest esetlen másodikosból, hogy kő dermesztő átokkal képes kiiktatni egy macskát?
Akaratlanul is tolatni kezdtem, ahogy barátaim is, és rettegve figyeltem a felénk csörtető, tébolyult gondnokot, aki legnagyobb félelmemre úgy lépdelt felénk, mint aki száz százalékig biztos abban, hogy beváltja amit mondott.
- Szét... - kezdett volna bele egy újabb fenyítésbe Frics, de egy dörejként a folyosón végigszáguldó hang félbeszakította a felbőszült macska tulajdonost.
- Argus! - csendült fel egy máskor gyengéd és csöndes most határozott és mennydörgő férfihang a megszeppent diákok háta mögül.
Remegve felsandítottam az ujjaim pásztázásából, és tekintetemmel a hang gazdáját kerestem.
Nem kellett sokáig forgolódnom, hogy meglássam a zafírkék talárt, a mellkasig elnyújtózó, gyengéd libegő ezüstszakállat és a holdkeretes szemüveget, ami lankadatlanul verte vissza a fáklyák táncoló tüzének fényét.
Dumbledore érkezett a helyszínre, olyan gyorsan siklott, mintha csak egy szél fuvallata lenne, és a tempója is annak a szintjét súrolta, ugyanis a nyomában igyekező tanárok csak nagy szuszogások és számukra hatalmas léptek közepette tudták csak vele tartani a sebességet. És még úgy is lemaradtak a cikázó igazgató mögött.
Nem tudtam örüljek-e vagy mégjobban kétségbe essek, noha bár Dumbeldoret nem úgy ismertem hogy ezért minket gyanúsítana, hisz mikor Harryék a fúria füzes incidenst is komoly következmény nélkül megúszták, akkor most, hogy egyáltalán nem lehet biztos benne hogy mi tettük, nem fogja azonnal ránk kenni, de hát... ez még is súlyos fenállás, de nem gondolhatja komolyam hogy... ilyen szörnyűségre vetemednénk pont mi. Pont mi, akikről az terjengett mostanában, sőt még a portréjok is ezt harsogták, hogy képesek lettünk volna elevenen megnyúzni Malfoyt, csakmert Hermionére az ominózus sárvérű szót használta.
Lefagyva, a következményektől rettegve figyeltem, ahogy Dumbledore elsuhan mellettünk, a gyorsan érkező, szinte vágtató igazgató terebélyes talájának menetszele módszeresen az arcom mögé libbentette kávészínű hajfürtjeimet.
Az igazgató egyenest a fákyla mellé lépett, majd kérges kezével a macska felé nyúlt, és bármi ódzkodás nélkül leakasztotta az élettelen állatot a fémtákolmányról.
A remegésem egy pillanatra sem hagyott alább, irdatlanul rettegve a következménytől vártam Dumbledore végítéletét.
Az idős férfi megfontoltan felénk fordult, égszínkék szemeiben számomra meghatározhatatlan érzelmek játszottak, átható tekintete engem viszont meghunyászkodásra késztetett.
- Jöjjön velem Argus. - mondta végül Dumbledore. Az, hogy a szavak az ő száját hagyták el, egyedül még a fáklyák aranyfényében is színtiszta ezüstben játszó szakálla adott bizonyítékot. - Potter, Weasley, Granger és Black kisasszony szintúgy. - mikor meghallottam a nevem, akaratlanul is összerezzentem, mintha a szavak puskagolyók lettek volna, amik egyenesen szíven találtak volna, pedig a hangsúly mégcsak nem is fenyegető volt. Maga a név...
Fenébe! Óh, a fenébe!
Tudom már oly rég meg kellett volna békélnem a Black névvel... és ez félig-meddig meg is történt, de attól még az átokkal, amit a nyakamba varrt, azzal annál nehezebb lesz, lehet éveimbe fog kerülni. Noha Frics Harryt gyanúsítja, elég csak belegondolni engem nem ismerő diák fejjel, hogy egy ilyen helyzetben ugyan ki mást gyanúsítana ha nem engem....
Ha nem egy gyilkos lányát. Nem szabadna haragudnom, elvégre bárki ezt tenné, nemde?
Reményvesztetten intettem búcsút annak a kevéske jó imidzsnek is, amit sikerült a griffendélesek között kiharcolni, és fejemet leszegve, pulóverem ujját zavaromban jóformán rojtosra babrálva, tettem meg pár lépést a (jogosan) zaklatott igazgató és hozzám hasonlóan letört barátaim nyomában, lábaim azonban ólom nehézségünek bizonyultak, és már az első három után fáradt voltam, és olyan elkeseredett, mintha a vesztőhelyemre tartanék.
Sajna azonban nem csak egy bölcs igazgató, a kiváló emberismerő, az egyetlen reményünk az ártatlanságunk bizonyítására, Dumbledore kísért minket a bizonyos helyre, ahol majd lehet nem a mi előnyünkre térünk majd napirendre az ügy fölött... Hanem McGalagony... Piton... és Lockhart.
Vitatkozhatunk, hogy az utóbbi kettőből melyik tört le a legjobban, de Gilderoy úrfi beszólása után kifejezetten ő került a bizonyos lista élére.
- Az én szobám van a legközelebb, igazgató úr. Itt van egy emelettel feljebb. Ha gondolja, parancsoljon... - kezdett sürgösködni Lockhart, mire nem hogy rémült és szomorú, de végtelenül keserű is lett a hangulatom.
Még csak ez hiányzik... nem elég borzalom történt már velünk így is?
Ennél a bájital terem jobb lenne, ott legalább nem kacsingatna rám negyven bájgúnár képmás kacéran, és nem kell az egoizmus minden árnyalatát megtapasztalnom...
Hááát... Dumbledore reakciója sem éppen az volt, amire számítottam.
- Köszönöm, Gilderoy - bólintott az igazgató. Hogy... mi?
Én megértem Lockhart érvét... de könyörgöm... Különben is ez egy olyan ügy, ami igazgatói szinten elintézendő, nem? Vagy csak az ironikus énemnek van ennyi kivetnivója? Talán túl szigorú vagyok?
Egyáltalán lehet ezzel a hamis címlapsztárral nem szigorúan bánni?
De mindhiába bánkódtam, és Harryék elkeseredett arcát nézve ők szintúgy, Dumbledore szava szent, főleg most...
De azért... Hálás lettem volna ha Gilderoy Vigyori Lockhart nem kontárkodik bele ebbe... mondjuk tekintve az eddig történteket, ez még csak nem is hab a tortán, hanem a torta habjára biggyesztett apró cseresznye.
Ha lehet, még letörtebben kullogtam az igazgató és barátaim nyomában, a kis úton, amit a döbbent tömeg nyitott nekünk.
Fejemet búsan leszegve igyekeztem, magam előtt Ron szégyentől behúzott hátát láttam, tarkómon pedig Piton savanyú és McGalagony szigorú tekintetét éreztem, ahogy égető lyukat éget bele. A sereg hajtó szigor bálványok nem igazán könnyítettek azon, mennyire ramatyul éreztem magam...
A folyosón lobogó fákylák mintha a gyászmenethez tartozó, búskomor közönség lett volna, némán bevilágítva a vesztőhelyet, ahova a félelemtől a történtektől és a következményektől egyaránt remegve mentem végig.
Végig a lecsiszolt márványlapon trappoló bakkancsom orrát vizslattam, egyik kísérőmre se mertem ránézni, kivéve Ront, aki a válla felett lopva elkapta a tekintetem, én pedig ugyanolyan keserű riadtsággal néztem vissza rá, ahogy ő rám. A pillanat mondjuk nem tartott sokáig, a fiú hamar elkapta ijedt, hamuszín arcát, élek a gyanúval, hogy pillantása találkozott valamelyik szigorú professzorral, aki mögöttem lépdelt méltóságteljesen.
Az út keservesen hosszúnak tűnt, főleg nehezen mozgásra bírt lábaimmal és a félelem görcsétől szenvedő gyomrommal, de ezek a tényezők csak erősödtek, mikor egy undorítóan vakító mályvára tapétázott ajtón (amin nem mellesleg egy mini Lockhart kacsingatott rám pamut sállal a nyakában, olyan arany keretes fotóban, mint a tanárúr fürtjei).
Mikor beléptünk Lockhart sötét szobájába, hirtelen a falakon (amin a a tapéta nem mellesleg nem is látszott a rá aggatott Lockhart fotóktól) nagy mozgolódás támadt: a tanárúr képmásai - mind valami bizarr hajcsavaróval ellátva - sietve eliszkoltak a képkeretek mögé, csak neonszínre mázolt hátterük látszott, így az egész szoba olyan lett, mintha mindenütt más színű drappériával vonták volna be a falakat, mintha egy nagyon zöldfülű építész műve lenne. No igen... minden szempontból előszeretettel bírálok el minden Lockharttak kapcsolatos dolgot.
Miközben én az egoizmus erős jelét adó képmásokkal teli falon szörnyülködtem, az igazi Lockhart gyertyát gyújtott, a fényt nyújtó apró viasz csekély arany lepelbe vonta be a helységet, és a jelenlévők aggodalmas és keserű arcát.
Dumbledore óvatosan letette a dermedt macskát az asztalra, én pedig az élettelen állatot nézve akaratlanul is megborzongtam, mert egy állatot így látni... főleg hogy anyáskodó természetem miatt akaratlanul is arra gondoltam, hogy mi lenne, ha Vadóc lenne Mrs Norris helyében...
Magamon kapva gyorsan elhesegettem az üveges szemű, dermedt kis hiúzomat, és inkább a jelenlévőkre és a jelenfenálló problémákra összpontosítottam.
Az igazgató eközben hozzálátott, hogy tüzetesebben is átvizsgálja a macskát, arcával egyre közelebb hajolt az állathoz, fényes szakállán aranyló táncot járt a gyertya lángjának fénye.
Harry, Ron és Hermione hátrébb tolattak, majd helyet foglaltak pár magányos széken, a fényen kívűl, és maguk között és velem egyaránt aggódó pillantásokat váltottak.
Harry aggodó smaragdzöld szemei találkoztak a szinte könnyáztatta enyémmel, majd a fiú némán, kérdő arccal egy szabad székre mutatott.
Elmosolyodtam, bár inkább kényszeredett vigyornak lehetett volna nevezni a gesztusom, majd megráztam finoman a fejem. Nem tudnék most veszteg ücsörögni.
Így is szakadatlanul hintáztam egyik lábamról a másikra, a körmöm rágcsáltam, az ajkaimat birizgáltam, netán feldúltan járkáltam. Nem tudtam volna egy helyben nyugodtan ülni az ülepemen, ilyen borzalmas élményék után közvetlenül.
Dumbledorra néztem riadt arcommal.
Az igazgató egészen közel hajolt vizslató arcával Mrs Norrishoz, hosszú, horgas orra alig egy-két miliméternyire volt a macska borzas bundájától. Eres ujjával finoman tapogatta és bökdöste az állatot, szörnyű látvány volt, ahogy a szinte halott test esetlenül billegett természetellenesen merev oldalán, mintha csak egy kitömött figura lenne. Dumbledore homlokán a bőr a gondolkodás redőibe ráncolódott félhold szemüvege mögött, aminek üvegén ott villogott a kanócon libegő lángocska fénye.
Ezalatt McGalagony professzor szintén komor arccal az asztal és a macska, szinte teteme felé hajolt.
Szemei összeszűkültek vészjósló réssé,  ajkait hajszálvékonyra szorította, azok szinte hófehérre fakultak, a szigorú tekintetben morcossággal palástolt értetlenség ült.
Piton pedig egy lépéssel hátrébb állt, igazi mardekáros, aljas módjára inkább kimaradt a probléma megoldásból, félhomállyal fedett, fakósárga arcán sajátos kifejezés csücsült: mintha egy mosolyt igyekezett volna elrejteni. Ekkora... ocsmány, gerinctelen, gonosz embert! Hogy lehet egy ilyen látványt örömmel fogadni? Ez még ettől a végtelenül házsártos férfitól is övön aluli volt... Ennek... ennek lelke sincs? Egy állat tortúrájának is csak ritka gonosz ember tudna örülni. Nos, ez egy tökéletesen tiszta képet formált újjá bennem Pitonról. Egy szívtelen, rigolyás tuskó!
Látván a cserepes ajkai szélén bújkáló, otromba, kárörvendő vigy(cs)ort, a kezem azonnal ropogva egy kemény ökölbe rándult, és másra sem vágytam, mint a gonosz professzor arcába repíteni egy átkot, vagy a bizonyos öklöt...
És az idegességemet csak tetézte a Dumbledore körül teljesen feleslegesen legyeskedő Lockhart, aki olyan nevetséges dolgokkkal hátráltatta az igazgatót, hogy azon a helyzet ellenére is muszáj voltam elfolytani egy apró kacajt.
- Biztos hogy átokkal ölték meg. - okoskodott a bájgúnár férfi. - Valószínűleg a Tanszmogrifiai Tortúrával. Magam is rengetegszer használtam. Nagy kár, hogy nem voltam ott, mert tudok egy kitünő ellenátkot, ami megmenthette volna... - szavai hallatán olyan hirtelen jött a kuncogás, hogy azt már egy mindenki számára nyilvánvaló horkantással tudtam csak elfolytani.
Tanszmogrifiai Tortúra? Tisztában van vele Lockhart, hogy az egy varázslómesekönyvben szereplő, kitalált átok? Amit egy nyúl alkalmazott egy beszélő fatörzsel szemben... erre egyetlenegy szó létezik, és az az "őrületesen" szóval megtoldott nevetséges. Ennyire ostoba Gilderoy Lockhart sem lehet.
Barátaim félve pillantottak rám; Dumbledore továbbra is a macskát vizsgálta; McGalagony élesen elhallgatatott egy jól irányzott szigorú pillantással; Frics mekegően-panaszosan zokogott az egyik székbe roskadva, arcát a kérges tenyerébe temetve, hogy ne is lássa élettelen kedvencét, válla rázkódott, és a szánnivaló zokogása miatt észre se vette a kuncogásom, én pedig akaratlanul is megsajnáltam őt; Piton pedig már leplezetlen utálattal és gúnnyal nyitotta szét ajkait, szemeiben valami kéjjel végigmérve engem, mintha élvezet lenne számára a becsmérlésem. És ez nem egy alaptalan hasonlat...
- Úgy vélem, Black kisasszonynak valami megosztani valója van velünk... - hangzott el a gonosz tanárúr ajkaiból, én pedig megdermedtem a rajtam eluralkodó, nyers félelemtől. Nekem annyi.
Dumbledore felém emelte égszínkék szemét, ami olyan volt, mintha valaki röntgen sugárral látna a lelkem legmélyebb bugyrába is.
- Valóban? - kérdezte tömören a férfi.
Nagyot nyeltem. Bárcsak elsüllyednék. Nem... nem elsüllyedni akarok, hanem  egyenesen eltűnni. Elszublimálni vagy mi... eggyé válni az átlátszó levegővel.
- Nem... uram... - nyögtem ki szaggatottan.
Legnagyobb meglepetésemre az igazgatónak ennyi elég volt, bólintva visszatért Mrs Norris elemzéséhez.
Megmenekültem...
Bár a gyilkosan rám vicsorgó Pitont elnézve még nem...
A bájitaltanár bosszús arca helyett inkább újra Dumbledore ügyködését kezdtem fürkészni.
A professzor most titokzatos szavakat mormolt, és varázspálcájával újra meg újra megérintette a félelmetesen dermedt macskát, de mindhiába, Mrs Norris továbbra is úgy festett, mint akit kitömtek. Az volt az a pillanat, ahol megtörtem...
- Szegény... - motyogtam magam elé, remélve hogy senki rajtam kívűl nem hallotta, mert Ron lehet megcsalás szintjén fogná fel, ha megsajnálnám az életünket megkeserítő állatot, de... egyszerűen ez van. Nem véletlenül fordult már meg a fejemben, hogy varázslény ügyosztályon dolgozzak majd. Túlságosan állatpárti vagyok...
Szerencsére láthatóan senki nem volt fültanúja a kimondott szavacskámnak.
- Hasonló merényletek sorának voltam tanúja annak idején Ouagadogou-ban - cseverészett Lockhart. - A történetet részletesen leírtam az életrajzomban. Persze miután elláttam a város lakóit amulettekkel, többé egyetlen támadás sem történt. - ecsetelte a férfi.
Nagyot sóhajtottam. Legalább ne nekünk, hanem a műmosolyon túlátni képtelen boszorka lánykákat etesse ezzel a hazugsággal... mert hogy én egy szavát sem hiszem el, az holtbiztos, de a szemét forgató Ronékat elnézve nem egyedül büszkélkedhettem ezen véleménnyel.
És Lockhart portréjai történetesen ugyanolyan egoisták mint eredeti másuk, mert már csak ezért visszabandukoltak a keretbe, hogy lelkes bólogatással igyekezzenek alátámasztani eredetijük szavait. Egyikükön még mindig idétlen hajápoló szerkentyű ékeskedett.
Dumbledore végül felegyenesedett.
- A macska nem pusztult el, Argus. - szólt halkan, hangja mégis betöltötte az egész szobát, mert a feszült csend lankadatlan volt. Én, bár nem mutattam ki, legalább olyannyira megkönnyebbültem, mint Frics. Hiába... mégha Mrs Norris is az áldozat, én túlságosan állatbarát vagyok. De akkor... mi a fene történt vele?
Lockhartra sandítottam, és majdnem elégedetten felnevettem, ahogy láttam hogy a tapasztalatlanság karmája visszaüt a férfin, rögvest abbahagyta az általa megelőzött gyilkosságok összeszámlálását. Fele se igaz, le merném fogadni.
- Nem pusztult el? - köhögte Frics, és ujjai között halálos aggodalommal a macskára pillantott ujjai közül. - De hát akkor miért hideg és merev? - nyöszörgött a gondnok.
Jogos kérdés, és engem is nagyon foglalkoztatott.
Kérdőn vártam, talán Frics után én a legjobban hogy akkor mi a baja Mrs Norrisnak.
- Mert kővé dermesztették. - felelte drámaian Dumbledore, mintha csak azt mondta volna, hogy a macskát Voldemort hatástalanította volna. ("Hát persze! Mindjárt gondoltam volna!" - kotyogott bele Lockhart. "Na persze..."- gondoltam én). - De hogy miként, azt nem tudom. - fűzte hozzá csalódottan csóválva fejét Dumbledore, ezüst szakálla lomhán libbent ide-oda mellkasán.
Nem... nem tudtam mit mondani.
Amit az igazgató megállapított az szörnyű... és szörnyű tehetetlenséget okozott.
Mindannyiunk számára.
- Kérdezze meg őt! - acsargott Frics, és Harry felé fordította eltorzult, könnyben ázó arcát. Azonnal megbántam hogy megsajnáltam.
Legalább annyira megharagudtam az alaptalanul vádaskodó gondnokra, mint a csipkelődő Pitonra. Vagy a legyeskedő Lockhartra. Na azon, mérlegelgethetek, hogy melyikre jobban... pff...
- Ez nem lehet egy másodéves műve - rázta a fejét Dumbledore. Végre valaki, akinek józan esze is van... - Aki ezt tette, jártas a fekete mágiában... - szavai sokáig visszhangzottak a csendes szobában.
A gyomrom újra beleremegett az émelyítő félelembe.
Lopva Harryre sandítottam. Ő is ugyanakkor akasztotta össze tekintetét az enyémmel.
Egyre gondolunk... Bármennyire is kézenfekvő magyarázat, akkor is jó lenne, ha az, hogy Voldemortra gondolunk, ártatlan feltételezgetés lenne. Pedig mélyen, félelmeink legalján tudtuk, hogy ez igaz lehet...
- De ő tette, ő tette! - fröcsögte Frics lilára vált arccal. - Hiszen ön is látja mit írt ki a falra! - recsegte a gondnok, nálam pedig elszakadt az a bizonyos cérna. Mert ha valamit, akkor az igazságtalanságot, főleg a barátaimmal szemben, nem tűröm.
- És még is mivel bizonyítja hogy Harry volt? - dörrentem rá Fricsre, de rögtön megbántam. Persze nem azt hogy megvédtem Harryt, de... azt hiszem ezzel hivatalosan is aláírtam a halálos ítéletemet.
Frics arcán vészjóslóan megrándult pár izom. A tébulyult feje pedig csak rátett egy nagy lapáttal a félelmemre.
Pitonra pedig rá se mertem nézni.
Ahogy senki másra jóformán szégyenemben.
- Mert... - mennydörögte Frics, majd legeslegnagyobb meglepetésemre elpirult, mint egy szerelmes kisgyerek. Csak arcán szégyenlés és nem szerelem tükröződött. - Megtalálta... az irodámban...  Tudja, hogy... hogy én... - makogta a gondnok zavartan, én pedig leplezetlen meglepettséggel hallgattam a dadogását.
Miről van szó? Miről maradtam le? Még a folyosó rettegett cirkálójának is van ilyesféle kis titka?
Frics arca vadul remegett, nyakán egy ér baljósan lüktetni kezdett.
- Tudja hogy kvibli vagyok! - nyögte ki a penészes-frakkos férfi.
És... a pillanat, ahol Flower Blacknek, a mindig viccelődésre képes lánynak az élete kockán léte miatt visszafolytotta a nevetését.
Jó... jó, tudom hogy a kvibli nem vicces dolog, de Frics esetében... na jó, egy szemét rongyalak vagyok, de nem gondoltam volna, hogy a Roxfortban bármi varázstalan dolog is van, azt meg végképp nem, hogy Frics is az, ráadásul így, hogy a felmenői ezek szerint nem muglik.
Nem Flower... ez tényleg nem vicces, hisz értelmet nyer, miért retteg ennyire Frics, és ha ezek szerint Harry tudja ezt, akkor még egy nagyon pirinyót meg is értem hogy rá gyanakszik. Persze ez nem változtat azon, hogy a cimborám ártatlanságát fogom bizonyítani, és nem Fricset sajnálni naphosszat, noha így most már nehezemre esik...
- Egy újjal sem nyúltam Mrs Norrishoz! - tiltakozott Harry, miután hálásan rám pillantott. Láthatólag feszélyezte hogy a szobában (a Lockhart fotókat beleértve!!!) mindenki őt nézte, kivéve én, mert én aztán a Black név viselése óta tudom hogy ez milyen... és ezt emiatt teljesen át is éreztem, ezért én inkább a tövig rágott körmeimet kezdtem fixírozni. - És nem is tudom mi az a kvibli... - motyogta felháborodottan a fiú.
Óh... akkor meg tényleg nagy szemétség őt gyanúsítani!
- Hazudik! - harsogta Frics. - Látta a villámvarázsos levelemet.
Óhh.... olyanja is van?
Frics kész bulvár-forrás... Rita Vitrolnak, annak a csapnivaló pletykafészek cikk-írónak a Reggeli Prófétánál biztos igazi "friss húst" jelentene szegény gondnok...
Na hát ezt is megérjük... leszegényezem Fricset.
- Ha megengedi, igazgató úr... - szólalt meg leszidásom óta először Piton. Elsőre az jutott eszembe, hogy azonnal rávágom hogy nem, de azzal nagyon magunk alatt vágnám a fát, főleg hogy a kérdés nem nekünk lett intézve. És egyúttal tápot adott nekem és barátaim balsejtelmének: ha valaki, Piton biztos nem a védelmünk mellett fog érvelni... - Meglehet, hogy Potter és barátai tényleg véletlenül kerültek oda. - Piton ezt a mondatot olyan finom mosollyal mondta, mintha maga se hinné el amit állít. Mi se nagyon hittünk a fülünknek. Ha Piton megvédi a griffendéleseket, ráadásul pont minket, akkor az a világvégét jelenti. - Mindazonálltal van egy sor gyanús körülmény. Mit kerestek egyáltalán a második emeleten? Miért nem az ünnepi vacsorán voltak? - folytatta sokkal jobban belelendülve.
Miért is nem lepődök meg, hogy Piton részéről végül a mi gyanúsításunkhoz lyukadunk ki?
Nem meglepő hát, hogy az ellenséges gyanakvás után Ron, Harry, Hermione és én egymás szavába vágva próbáltunk magyarázkodni.
- ... kimúlásnapi parti... sok száz kísértet látott minket, ők igazolják, hogy ott voltunk... - makogta kétségbeesetten a göndörhajú barátném, olyan hévvel, hogy hogy fel is pattant a székéből, majdnem feltaszítva engem is.
Én dermedten, összeszorított állkapoccsal hallgattam szavait. Na igen... csakhogy én nagyon nem voltam ott, engem nem igazol holmi kísértet bagázs, én csak a csapnivaló füllentési kézségemben reménykedhetek, és abban is csak csekélyke eséllyel... nekem újfent végem... vagy nem....remélem...
- De azután miért nem mendtek át az ünnepségre? - kérdezte sejtelmes kárörvendéssel Piton, gonosz, fekete szeme félelmetesen csillogott a gyertyafényben. - Miért a második emeletre mentetek? - folytatta szinte kuncogva.
Ron, Harry és Hermione összenéztek. Teljes tanácstalanság tükröződött mindhárom barátom arcán.
Úgy gondoltam, ha hiteles alibit akarunk összeeszkábálni, akkor azt gyorsan kell, ezért improvizációs képességemre hagyatkozva kezembe vettem a dolgot, és nagyon reméltem, hogy a barátaim jó gyerek módjára fognak bólogatni, mert másképp lőttek az ártatlanságunknak. No meg hogy a tanároknak is hiteles legyen, mert ha megkérdezik a kísérteteket, nekem kampec, és tehetetlen hallgatással Harryék is erre a sorsra jutnak.
Lelkieeőért hatalmas levegőt vettem, majd belekezdtem.
- Mert... mert már épp tartottunk vissza... a kimúlásnapi partiról... - reméltem jól emlékszem, hogy így hívják a bizarr kísértet bulit. - Én mondtam nekik, hogy menjünk vissza, mert rosszul lettem, és nem akarok visszamenni a vacsorára. - füllentettem, majd nagyot nyeltem, remélve hogy hiteles voltam, bár nehéz volt határozottnak maradnom, így hogy három szigorú (Lockhart ostoba vigyora nem hatott meg) arc nyársalt szinte fel. Még a legtöbbször vidor Dumbledore is komor tekintettel büszkélkedhetett.
A suttogásról... pedig egyszerűen úgy véltem... valami azt súgta, nem jó arra hivatkoznom...
- És akkor miért nem egyedül ment vissza? - vágta rá a már túl részletreéhes kérdést Piton, arcán diadalmas mosollyal, amit legszívesebben egy átokkal vagy a puszta kezemmel letöröltem volna. - Nem hinném, hogy Black kisasszony olyan ostoba lenne, hogy ne találna vissza egyedül a toronyba. Vagy tévedek? Akkor sincs szükség mindhármójukra... - akadékoskodott tovább a professzor.
Szent Merlin... És még képes nyájassággal palástolni a szőrszálhasogató faggatást... aljas...
- De igen! Könnyen eltévedek! A maga órájáról is mennyiszer elkéstem már... - csevegtem kissé csípősen visszavágva, valóban eltúlozva a pofátlanságot, de sajnos Piton pár perc alatt képes kihozni a sodromból, főleg így... A tanár görbe orra gonosz fintorba torzult. - És... szükségem volt arra, hogy legyenek akik együttes erővel feltámogatnak a lépcsőn... - folytattam a hazugságot, örömmel konstatálva hogy egyre könnyebben megy. Talán azért, mert még élt bennem, Georgeot is milyen vesződség árán tudtuk csak feltornászni a lépcsőn, még együtt is, így ez tényleg "őszinteségen alapuló" hazugság...
- Meg amúgy sem voltunk éhesek - jelentette ki Ron hangosan, gyanúm szerint nem is azért beszélt nagy hangerővel hogy lódítson, hanem hogy elnyomja gyomra korgását. Ajjaj...
Piton azonban bizonyára hallhatta, mert szája széles mosolyra húzódott.
Fenébe... nekünk végünk...
- Az a benyomásom igazgató úr... - fordult öntelt arccal Dumbledore felé. - hogy Black nem teljesen őszinte. Esetleg célszerű lenne őt és a cinkos Pottert bizonyos kedvezményektől megfosztani, amíg részleges vallomást nem tesznek. - eszelős arccal hallgattam a professzor szavait. Hát persze... minden alkalmat megragad hogy szadizzon minket, nem értem miért utál pont minket kettőnket ennyire, és amíg jogos érvet nem kapok, ez kölcsönös is marad. De mi ez a megfosztás...? Ugye nem a... - Személy szerint azt javaslom, hogy meghatározatlan időre vegyük ki őket a Griffendél kviddics csapatából. - mondta gonosz vigyorral a bájitaltanár.
Ne... pont ettől féltem... bármit csak ezt ne... a kicsapáson kívűl, amióta bent vagyok a csapatban, ez a legnagyobb félelmem a büntetések lajstromában...
Rettegve vártam hogy valamelyik igazságosabb tanár is beleszóljon. Még az is jó, ha az Lockhart lesz! Csak ne tegyék ezt!
- Ugyan már, Perselus! - méltatlankodott McGalagony, mire én azonnal megnyugodva eresztettem ki a döbbenetből bennakadt levegőt. - Mi értelme volna annak, hogy ne engedjük őket kviddicsezni? Ezt a macskát nem egy seprűnyéllel vágták fejbe! Semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy Potter vagy netán Black bármi rosszat csinált! - kelt védelmünkre McGalagony.
Kicsit vicces volt, hogy valószínűleg nem azért, vagyis nem teljesen azért mert annyira a szíve csücskei lettünk volna, csak hát... a professzor asszony is a saját házának akarja a kviddics kupát... Harry nélkül pedig ez esélytelen, de szerencsére volt annyira az igazság híve a nő is, hogy az én érdekemben is beszélt, kicsit önző lett volna csak Harry miatt ellenkezni.
Ennek én csak örülni tudtam.
Hát még a borzalmas helyzetben a csekély örömnek, a szellemes érvelésnek.
Dumbledore végül felemelte ráncos kézfejét, és megállította a két szigorbálvány dulakodását.
- A fiút és a lányt mindaddig ártatlannak tekintjük, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. - jelentette ki végül.
Piton dühös arcot vágott. Frics nemkülönben.
Én kárörvendően vigyorogtam mint a tejbetök. Harry nemkülönben.
Frics fenyegetően femelte öklét, rögtön lehervasztva a mosolyunkat, elillantva megkönnyebbülésünket.
- Kőve dermesztették a macskámat. - rikácsolta dülledő szemmel. - Ezért valakinek bünhődnie kell!
Dumbledore csendre intette a tajtékzó gondnokot.
- Meggyógyítjuk a macskát, Argus. - felelte türelmesen az igazgató. - Bimba professzornak nemrég sikerült kikeltetnie néhány mandragórát. Amint megnőnek, elkészítjük belőlük a bájitalt, amitől Mrs Norris magához tér.
Megborzongtam, ahogy előttem termett az ocsmány növény csecsemő látványa. Borzadály, lelki szemeimnek...
De ha ez megmenti azt a girhes macskát, akkor... legyen...
Megkönnyebbülésemnek Lockhart vetett végett.
- Majd én megfőzöm. - ajánlkozott a bájgúnárunk. - Csukott szemmel is eltudom készíteni a mandragórás gyógyszirupot, már vagy százszor csináltam. - áradozott "meglepő" módon újfent a maga csodásságáról Gilderoy.
Odatipegtem barátaim mellé, majd halálhalkan a fülükbe sutyorogtam:
- Akkor vegyük úgy, hogy Mrs Norris soha többé nem ébred fel? - kérdeztem nem éppen a vicc kedvéért tettetett keserűséggel, mert valóban lőttek szegény párának, és valóban aggódtam miatta. Szörnyű, de VALÓDI szaktudással orvosolható... és ezt Lockhartttal lehetetlen végrehajtani.
Ron és Harry nevettek, Hermione pedig hihetetlenül bosszúsan méregetett.
Szerencsére Piton most nem hallotta, vagy csak nem érdekelte, mert sokkal jobban lekötötte, hogy rivalizáljon Gilderoyyal. És MOST az EGYSZER egyet tudtam érteni az ellenszenvével.
- Már megbocsásson. - szólt közbe a zsíros hajú tanár. - De ebben az iskolában tudtommal én vagyok a bájitalok felelőse.
Kínos csend követte az irigykedő fél szavait. Még Lockhart műmosolya is lehervadt... már bocsánat, de úgy kell neki... immár biztos, hogy csak egy hazug kis csaló, így nem tudom sajnálni.
A hallgatagság mindenkinek egyre kínosabb lett.
Szerencsére viszont, minket nem marasztaltak tovább.
- Ti elmehettek. - mutatott hosszú ujjával társaságunkon körbe az igazgató. Kék, átható szeme még mindig olyan volt, mintha a lelkem nyitott könyv lenne számára.
- Köszönjük... - kockáztattam meg egy halk motyogást, majd sietősen Lockhart szobájának ajtaja felé hátráltam.
Miközben kezemet a kilincsért lendítettem, akaratlanul is súroltam a zsebemből kikandikáló édességeket. Óh... csoda hogy nem vették észre!
Minél gyorsabban el kell tűnnünk innen... fel a toronyba, mert Hermione még így is észreveheti...
Mondjuk neki mondhatom azt, hogy Fredék adták, de tanárnak nem fogom őket bemártani... SOHA.
Gyorsan kiiszkoltunk a folyosóra, én pedig gyorsan becsaptam az ajtót, remélve hogy a bent lévő tanárok betudják a huzatnak, végre elfedve szemem elől a sok Lockhart fotót, persze az ajtón pózoló egyén még mindig szemtelenül villantgatta rám hófehér fogsorát.
Gyorsan meglódultunk a folyosón. Egyikünk se akart egy újabb rajtakapásba belekeveredni, no meg...
A furcsa suttogás után egyetlen reményem a meleg klubhelység, a biztonságos ágyikó, az oltalmazó Griffendél légköre, a vidám hangulat, a kandallóban pattogzó vidám lángok... ezek jelentették nekem a biztonság fogalmát, persze csak az Odú után.
De egy ilyen kimerítő éjszaka után kedvem sem lenne visszavonatozni, no meg... többet ér nekem a Roxfort holmi suttogásnál, hogy itt hagyjam... bármi is folyik a mágikus falak között, ezt a kastélyt akkor is védelmező otthonomnak fogadtam.
Kissé lecsillapodva lépdeltem, de mivel az este történtjei bennem éltek, a kedvem továbbra is nagyon ramaty volt. Ráadásul egy kérdés ott motoszkált a fejemben is...
- Szerintetek el kellett volna mondanom azt a furcsa hangot? - törtem meg a beállt hallgatagságot.
Remélem, barátaim is helyesnek tartják amit tettem...
- Nem! - vágta rá Harry és Ron kórusbam. Elernyedtek befeszített vállaim. Akkor e téren nincs harag. - Ha valaki hangokat hall, amit senki más, vagy maximum egy ember, az még a varázslók világában sem számít jó jelnek. - folytatta habozás nélkül Ron.
Harry bőszen bólogatott, majd gyanakodva vörös barátjára sandított.
- De te hiszel nekünk, ugye? - kérdezte Rontól. A gyanakvását nem tudtam mire vélni...
- Hát persze! Főleg hogy ketten is ugyanazt állítjátok, halljátok! Két ilyen, egyeztetés nélküli füllentés csoda módján sem jön létre... - mondta finoman elviccelve Ron. - De el kell ismernetek, hogy a dolog elég furcsa... - komorodott el.
- Hát, ezzel nem mondasz újat... - mordultam fel kelletlenül.
Jó, lehet bunkó voltam... de egyszerűen nem tudok napirendre térni efelett a szörnyű, mások számára nem hallott suttogás felett... egy ilyen túlvilági, gyilkos hang és az, hogy nem sokan hallják... ledöbbentően ijesztő.
Ron savanyú arccal megvonta a vállát.
- Az egész ügy elég furcsa és zavaros. - csóválta a fejét Harry. - Egyáltalán mit jelent az a felirat a falon? Mi az, hogy "feltárult a Titkok Kamrája"? - kérdezte tehetetlenül hadonászva a szénfekete hajú fél.
Nagyon komor arccal szegtem fel a fejem.
- Nagyon jót kérdeztél... - nyögtem kelletlenül.
- Nekem valahogy ismerősen cseng - ráncolta meglepetésemre a homlokát Ron. Mégis honnan...? - Ha jól emlékszem, valaki egyszer mesélt nekem egy titkos helyiségről, ami itt van valahol a Roxfortban... Talán Bill... - morfondírozott a fiú.
Akaratlanul is elszontyolodtam.
Nekem miért nem mesélt róla?
Mindig a Roxfort volt az egyik legeslegelőszeretettebb közösen taglalt témánk...
Na jó... túl kell tennem magam a gyerekes féltékenykedésemen! Komolyan... ilyen simán meglehet, hisz én mégcsak nem is az édestestvére vagyok.
Önző vagyok!
Egy ilyen helyzetben komolyan ezen akadok fent?
- És mi a fene az, hogy kvibli? - szakította ketté elmebeli monológomat Harry.
Ron, és lassan én is, kuncogni kezdtünk. Harry meglepetten figyelte a nevetésünket.
- Hát igazából... nem vicces dolog... de mivel Fricsről van szó... Szóval kviblinek az olyan embert hívják, aki varázslócsaládban született, mégsincs benne mágia. - magyarázta Ron.
- Igen. - helyeseltem. - A kvibli nagyjából a mugli származású varázsló szöges ellentéte. - mondtam, még mindig enyhe kuncogással bújkálva hangomban.
Ron is kacagott egy sort, majd folytatta.
- Kvibliből nagyon kevés van, de ha Frics a VillámVarázsból tanulja a mágiát, akkor elég valószínű, hogy tényleg az. Ez sokmindent megmagyaráz, például hogy miért utálja annyira a diákokat. - Ron kajánul elmosolyodott. - Savanyú neki a szőlő.
Vigyorogva, habár kissé bunkónak tituálható vagyok ezzel, de beláttam hogy az öcskösnek igaza van.
A jókedvet egy éjfélt jelző harangkong szakította meg.
Fel sem tűnt, hogy szaladt az idő, még Lockhart szobájában rostokoltunk.
- Éjfél van. - állapította meg kimerülten sóhajtva Harry. - Szerintem feküdjünk le, mielőtt Piton megint megpróbál belénk kötni valamiért.
- Ez egy nagyon jó ötlet. - szóltam, de a mondat felébe beleásítottam.
De....hiába is voltam fáradt, ezek után, másra, mint álmatlan éjszakákra, nem nagyon számíthattam...