Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Lockhart terve

Hermione február elején hagyhatta el a gyengélkedőt, farokmentes, bajusztalan és szőrtelenített állapotban.
Szerencsére ez nemcsak a lánynak jelentett felszabadulást, hanem nekünk is, mert így legalább a pletykák kicsit alább hagytak, legalábbis már elképzelhetetlenül durva dolgokat már nem hallottam vissza sem magamról, sem Harryről, és a nyíltan való ránk mutogatást és atrocitásokat felváltotta a sejtelmes suspusolás, ami persze szintén nagyon irritáló volt, dehogy őszinte legyek, már ez is jobb. Csak haladjunk valamerre, ne csak a rejtélyben, hanem abban is, hogy javítsunk a ránk aggatott képen. Meg igazából... kezdtem hozzá szokni.
Már mindennapossá vált, hogy nagy ívben kerülve vagyok, és vagy egyszer visszahallom aljas vádakkal párosítva a nevem, de igazából az utód után való nyomozás annyira magával rabolta a figyelmem, hogy már el is tudtam vonatkoztatni az olyan sustorgó kis görcsöktől, mint Ernie és hasonlók.
Igazából lassan minden napom arra ment rá, hogy lázas töprengésbe vagy kutakodásba bonyolódjak barátaimmal, akik a nehéz időkben legalább megértő társaság volt, akik nem kerültek úgy, mintha leprát terjesztenénk. Persze ott voltak az ikrek is, de őket nem akartam ebbe belevonni. Nem akartam, hogy az egyetlen életvidám társaságnak is egy ilyen lelki teher törölje le arcáról a jó kedvét. Főleg hogy az ő mosolyuk éltetése nélkül, már lehet rég feladtam volna.
Szóval a nyomozás zsúfoltá, és abszolút szabad idő mentessé tette a heteimet. És nem csak az enyémet.
Hermione is, amint kijött a gyengélkedőből, már a nyomozás haladásáról érdeklődött, és másról nem is akart hallani. Követelt minden egyes kis információ morzsát, és egy percre sem hagyta hogy a figyelmünk más felé terelődjön. Amit egyszerre találtam idegesítőnek, és hasznosnak egyben. Mert tele volt a hócipőm ugyan a sok merénylettel és átkozott rejtélyek hadával, de ugyanakkor megkaptam a motivációt arra, hogy minél előbb fényt derítsek mindenre, és lassan egy bakancslistára is felírni kívánt dolgot teljesítsek: megvédeni az ártatlanokat, és tisztára mosni Ernie és a társai mocskától a nevem.
Úgyhogy nem volt megállás. Folytattuk ott, ahol karácsony estéjén abbahagytuk.
Egy borongós estén ültünk a Griffendél klubhelységben, az eső halk kopogással verte az ablak kerek üvegét. A falakon arany fény táncolt, amit a tűz vidám játéka vetített a vörös fali kárpitokra.
A szofákba a takarodó után csak négy diák süppedt bele, tanácskozva hajolva a mahagóni asztal fölé, hol lázasan motyogva, hol elmélázva kibámulva a fényes csillagokkal telehintett égre, ami olyan volt, mintha porcukrot hintettek volna a tintakék végtelenbe.
Ezek voltunk mi.
A négy diák, akiknek mindenbe bele kellett kotnyeleskednie, de talán pont ezért ők voltak a legközelebb hozzá, hogy kiderítsék az utód kilétét és elkapják a gazembert.
Ez volt az első közös esténk a lábadozásból vissza tért Hermionéval, és mondanom sem kell, hogy a fő témá épp az asztal csipke terítővel fedett lapján heverő csapzott, rongyos, rojtos sarkú napló volt, viharvert felülettel és madárlátta lapokkal, benne T.R. Denem rejtély övezte nevével. Harry épp végig taglalta a lánynak a napló felbukkanásának történetét, miközben én a mosdóból szerzett kis vackot méregettem ellenszenvesen.
Ujjaimmal ütemesen doboltam farmeremen, és összeszűkült szemekkel méregettem a szanaszét ázott kis kötetet.
Nem értettem Harry miért hozta magával, de valamiért olyan érzésem volt, hogy még lehet segítségünkre lesz ez a kis limlom, és mivel a rejtélyessége felcsigázott, és érdekelt az eredete, ezért én magam is a megtartása mellett érveltem, mondván hogy most úgysincs más nyom amin elindulhatnánk, hisz egyetlen gyanúsítottunk most lett kilőve.
Hermionét is láthatóan egyre jobban érdekelte az ázott papírköteg, mert mellettem izgatottan fészkelődni kezdett, és mikor Harry Denem nevéhez ért, még egy göndör tincséért is odanyúlt, és izgatottan csavargatni kezdte.
- Hohó! - sikkantott izgatottan, mire riadtan rá kaptam a fejem. Sírba visz ez a lány az érzelem kitöréseivel. - Lehet hogy titkos varázsereje van! - csillant fel a lány szeme, amivel érdeklődve vizsgálgatta a könyvecskét. - Szabad? - emelte arcát Harryre, miközben kezével bezsongva a naplóra mutatott.
Harry csak hetykén megvonta a vállát, mire Hermione buzgón lecsapott a könyvért, ujjait úgy kulcsolta a rongyos borító köré, mint sas a karmait a prédájára. Orra elé emelte, majd tüzetesen vizsgálgatni kezdte azt egy tudálékos fintor kíséretében.
Én csak könyökömet a térdemre tettem, majd államat a tenyeremben megtámasztva, várakozás teljesen dünnyögni és dülöngélni kezdtem.
Remélem Hermione több mindenre jut a kis könyv kapcsán, mert üresen nem vesszük hasznát, és nem állok jót magamért ha csak az időnket pazaroljuk.
- Ha van neki, akkor nagyon jól titkolja. - jegyezte meg gúnyosan Ron, orrát egy megvető grimaszba torzítva. - Biztos szégyellős. Fogalmam sincs, miért nem dobtad el Harry. - nézett barátjára Ron, olyan lemondóan csóválva a fejét, mintha haragudna Harryre amiért elhozta.
- Én inkább azt szeretném tudni, hogy valaki kiért akarta eldobni. - felelte sejtelmes merengéssel Harry, zöld szemében élénk ragyogással.
- Ott a pont.... - morrantam fel, miközben mélyen gondolataim matracába süppedtem.
Harry elmélete jó.
Tényleg érdekel engem is.
Csak egyszerűen nem tudok eltekinteni attól, hogy mi van ha most csak ócska vackokra pazaroljuk az időnket, holott ennek a kis kacatnak semmi köze a Titkok Kamrájához.
- És arra is kíváncsi lennék. - mondta izgatottan topogva Harry, lábával hevesen taposva a vörös szőnyeget talpunk alatt. - hogy miért kapott Denem Önzetlenül Az Iskoláért Különdíjat.
- Akármiért. - legyintett lemondóan Ron. - Talán volt neki harminc R.B.F-e vagy megmentett egy tanárt egy óriás tintahaltól. De az is lehet hogy ő ölte meg Myrtle-t. Azért az egész iskola hálás lett vol... - szerencsére az asztal alatt jól sípcsonton rúgtam ahhoz hogy elhallgasson. Mert ez durva vicc.
Gondolkodóba esve felemeltem a fejem hideg tenyeremről, majd Ron szeplős arcára néztem.
- Egyébként is. - kezdtem számat húzva. - Tudsz most jobbat mondani, amin elindulhatunk a nyomozásban Ron? Malfoyról tudjuk hogy nem ő áll a merényletek mögött. Gyanúsított híján most jobb dolgunk úgyse akad, mint minden adandó dolgot átvizsgálni, hátha találunk valamit. - saját szavaim hallatán saját magamban villant fel bennem valami egészen új és hasznavehető gondolat, ami felragyogó szemekkel meg is osztottam a többiekkel: - Denem naplója egyébként is ötven éves és... - a szívem hirtelen olyan hevesen kezdett verni, hogy a fülemben hallottam úgy, mintha egy dobot püfölnének bennem.
Torkomon akadt a szó.
Megvillant fejem felett a villanykörte, ezúttal olyan fényesen, hogy a kandallóban pattogó tűz irigykedve elbújhatott mögötte.
Izgatottan Harryék arcára néztem, hogy ők is ugyanarra gondolnak amire én.
Elég volt csak egy pillantást vetni arcukra, és rádöbbenő csodálkozásban ragyogó fűzöld elárulta, hogy ugyanarra gondol amire én, és Hermione eltátott szája is arra utal, hogy a lány ugyanazon véleményen van efelől.
- Mi van? - bökte közbe Ron, aki viszont ezek szerint semmit nem értett, csak furcsálkodva nézett hol egyikünk, hol a másikunk arcára.
Harry olyan hévvel kapta fejét Ronra, hogy azt hittem lerepül a szemüvege. Nekem közbe meggymag méretűre zsugorodott a gyomrom az izgalomtól.
- A Titkok Kamráját utoljára ötven éve nyitották ki. - suttogta drámaian Harry, miközben izgatott, szinte eszelős szuszogással felénk hajolt. - Legalábbis Malfoy szerint.
- Igen... - bólintott Ron, de arca továbbra is értetlen ráncokba gyűrődött.
Hermione arca mellé emelte a naplót, majd baljának körmével finoman megkocogtatta a naplót.
- És ez itt éppen ötven éves. - suttogta a lány, ajkai lázasan és hevesen artikulálva mozogtak.
- Na és? - rántotta meg vállát Ron, mire remény vesztetten a tenyerembe temettem arcom, siránkozva préselve orrom ujjaim közé.
Hihetetlen hogy nem érti...
- Gondolkozz már öcskös! - nyögtem ki ujjaim közül, de igazából a három barátom csak alaktalan brummogást hallhatott szavaimból, hisz számat egy tenyér torlaszolta el.
- Tudjuk azt - vette a magyarázó szerepét magára Hermione. - hogy azt, aki legutóbb kinyitotta a Titkok Kamráját, ötven éve kapott "Önzetlenül az Iskoláért" díjat. Mi van, ha Denem azért kapta a díjat, mert leleplezte Mardekár utódját? - kérdezte a lány, a kanapé rugózó mozgása alattam elárulta, hogy megint izgatott fészkelődésbe kezdett.
Felemeltem a fejem, miközben hagytam hogy egy féloldalas mosoly rándítsa meg az ajkam, amiért ennyire precízen egy rugóra jár az agyunk.
- A naplójából szinte bármit megtudhatunk! Érted? Bármit! - kezdtem bele, az izgalomtól szinte kiabálva, kényszert érezve arra, hogy átnyúljak az asztal felett, megragadjam Ron vállát, és egy kiadós rázással észhez térítsem. - Hogy hol van a Kamra, hogy hogyan kell kinyitni, hogy miféle szörnyeteg lakik benne. - soroltam ujjaimon mindazokat a kérdéseket, amiknek válasza a nyugodt hétköznapoktól választott el, és megtudásuk zálog volt megannyi diák megmentéséhez. - Az az ember, aki a mostani merényletekért felelős, valószínűleg nem akarta, hogy a napló enyves vagy illetéktelen kezekbe kerüljön. - hadartam, miközben ujjaimmal izgatottan túrtam bele feketés-barna hajamba, mire a tincsek kócos szénaboglyába merevedve hullottak fejtetőmre. A felcsigázott zihálással és felborzolt hajjal minden bizonnyal egy őrült hatását kelthettem. De abban a pillanatban ez nem érdekelt.
Ron arcán azonban olyan lelombozó nem törődés jelent meg, hogy szinte sírva fakasztott.
Szájának sarkai lekonyultak, szemében reménytelen fénytelenség játszott keserűen.
- Brilliáns elmélet lányok. - bólogatott unott hangon a fiú. - Csak egyetlen apró baki van benne: - mondta, mire lélegzet vissza fojtva hőköltem hátra, félve várva a hibánkat. - a napló teljesen üres. - mondta ki a fájdalmas de megdönthetetlen tényt Ron.
Olyan duzzogó lemondással huppantam vissza a fotelbe, hogy annak rugói jajveszékelve megnyikordultak.
A fenébe is!
Ezt el is felejtettem...
Saját butaságomat hevesen átkozva oldalra billentettem a fejem, állam tompán koccant a vállam hegyére, és egy szomorú pillantással vártam, hogy mit tegyünk most.
Ám Hermione legnagyobb meglepetésemre csak izgatottan csettintett egyet, majd göndör hajzuhataga eltűnt a kanapé karfája mögött.
Nem tudtam mire vélni a tetteit, csak felemeltem fejem, majd értetlenül nyújtogattam nyakam pislogva a matató lány felé.
Amaz hirtelen kiegyenesedett, diadalittas arccal a kezében szorongatva pálcáját.
- Lehet hogy láthatatlan tintával írták - magyarázta suttogva, sejtelmesen pislogva az én elkerekedett, semmit értést sugárzó csokibarna szemeimbe. Izgatottan ölébe ejtette a csapzott könyvet, ami elegancia mentes puffanással landolt combjain. Pálcájának hegyét finoman a borítóra nyomta, majd az én izgatott pillantásommal kísérve háromszor megkocogtatta, és torkát köszörülve így szólt: - Vizualicus!
Ujját beakasztotta a borítóba, majd felcsapta egy random oldalon, valahol a könyvecske közepénél a rojtosra ázott lapokat. Puffogva konstatáltam hogy nem történt semmi, ám Hermionét láthatóan ez sem lombozta le.
Lehajolt, pálcáját visszadugta táskájába, majd kis kezeivel újra zörejes kutakodásba kezdet a bőr hordozóban. Nem tudtam elképzelni milyen trükkökkel tudna még előrukkolni ez a lány, ezért ajkamat érdeklődve rágcsálva figyeltem a mesterkedését, a nyakam szinte eltört a nagy nyújtogatásba.
A lány kiemelte kezét a táskából, felegyenesedett, és a magasba emelt egy piros kis tárgyat.
Kicsit közelebb hajoltam, és csak némi vizslató hunyorgás után megállapítottam, hogy az élénk színű kis darabka az olyan, mint egy kis radírgumi.
Magyarázatra várva, semmit sejtve kapkodtam fejem a kis tárgy, és Hermione között.
- Egy Deradir, azaz szövegelőcsaló. - magyarázta a lány, miközben én elismerően bólogattam a leleményes kis találmányon. Pofás ötlet, meg kell hagyni. Nem is hallottam még róla. - Az Abszol úton vettem.
Aztán lehajolt, majd nyelve hegyét finoman kidugva erősen megdörzsölte a Deradirral a "Január 1" fejlécű lapot. Az ernyedten csúszkált a gumi hegye alatt, de a fehér lapon más elváltozás nem történt. Maradt olyan, amilyen volt.
- Mondom hogy üres. - legyintett Ron, akinek hangját félig elnyomta a kanapé rugóinak keserves nyikorgása, ahogy remény vesztetten nekik vetettem a hátam. - Denem kapott karácsonyra egy naplót, de nem volt kedve írni bele. - mondta.
A fenébe is! Immár másodszor...
Eléggé nem könnyíted meg a dolgunk, Merlin vagy sors, vagy bánom is én, hogyha minden egyes nyomunkat érvényteleníted...
Unott hümmögéssel lepöcköltem egy szöszt a nadrágomról.
Eddig a helyzetünk tökéletesen kilátástalan.

A további napokban a napló és a furcsán üres oldalai voltak a téma.
Harry gondoskodott róla.
Hiába voltam lekezelő és remény veszett a naplóval kapcsolatban, Harry folyamatosan győzködött arról, hogy nem tudja megmagyarázni miért, de nem akarja eldobni továbbra sem a naplót.
Újra meg újra szórakozottan a kezébe vette az üres könyvecskét, és úgy lapozgatott benne, akár egy olyan regényben, amit neki kell befejeznie.
Én persze jóbarát lévén mindig meghallgattam a naplós érveléseit, de be kell vallanom, nem nagyon érdekeltek szegény fiú győzködései, mert mivel nekem volt talán a legjobban kitűzött célom a rejtély megfejtése, ezért én előnyben részesítettem azokra a nyomokra koncentrálni, amik előrébb is visznek.
Harry azonban nem adta fel.
A legfrissebb közölni valója épp az volt, hogy biztos soha hallotta ezt a nevet, mégis ismerősnek érezte azt, mintha T.R.Denem egy félig elfelejtett, kisgyermekkori barátja lett volna.
Ez persze képtelenség volt, és egy kicsit eredménytelenül is, de rá próbáltam vezetgetni Harryt arra, hogy ez badarság.
Mindezek ellenére Harry megmakacsolta magát, és kicsit megpendítve ideg szálaimat, elhatározta hogy mindent kiderít Denemről amit csak lehet. Én pedig azért lettem egyre mogorvább, mert én még mindig szívesebben foglalkoztam volna az eredményre vezető nyomokkal.
De sajnos a fiú egy nap kitalálta, hogy menjünk fel a trófea terembe, hogy közelebbről megvizsgálja Denem különdíját.
Vele tartott a kíváncsi Hermione, a vonakodó Ron, aki még az igazi nyomok firtatásához is lusta volt, és sok győzködés árán én is, mert akármennyire is idegesítettek a felesleges nyomok, jobbat úgysem tudtam kitalálni, minthogy az egyetlen kézen fekvő tárgyunkról derítsek ki valamit. Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, ellentétben Ronnal, aki év eleji büntető munkája miatt közölte, hogy életre elege van a trófea teremből. Mondjuk valamilyen szinten megértem, hisz kinek van kedve azon a helyen császkálni, ahol vért izzadt azért, hogy Frics ne tartsa ott magával még egy húsz perc trugyi sikálásra.
Denem kifényesített arany díszpajzsát a sarokban álló vitrinben tárolták. A díjon nem volt részletezve, hogy miféle teljesítmény fejében ítéltél oda. Aminek Ron örült, mert mondván akkor a díj nagyobb lenne és azóta is suvickolhatná, én pedig annál kevésbé, mert megint teljesen feleslegesen pazaroljuk az időnket olyasmire, amit a valódi nyomozásra is fordíthatnánk.
Megtaláltunk egyébként még Denem nevét egy régi, "Mágikus Munkáért" medálon és a hajdani iskolaelsők listáján, amit egyedül azért élveztem megnézegetni, mert arany táblába csikart míves betűkkel ott virított Bill neve is, amin legalább jót büszkélkedhettem, Ron pedig irigykedhetett.
- Olyan fazon lehetett mint Percy. - mondta Ron, és undorodva felhúzta az orrát. - Prefektus, iskolaelső... biztos minden tárgyból a legjobb volt.
- Ezt úgy mondod mintha bűn lenne - jegyezte meg karba tett kézzel Hermione, sértett fintorral az arcán.
Én pedig csak lemondóan csóváltam fejem az újabb céltalan kutakodásért.