Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Dumbledorenál

McGalagony egy erősen csattanó cipőtalpal a szőnyegre ugrott, egyenest egy lángcsóvát okádó sárkány fejére, majd haragos léptekkel, nem kímélve a szövött szörnyeket, megindult a folyosón, Harry és én pedig borzalmasan megalázott, görnyedt hátú és leszegett fejű pozícióban kullogtunk a tanárnő nyomában. Hiába volt szorult helyzetünk, a fejünk búbja még nem merült el a hamis vád csávájában, a remény ott élt mindkettőnkben, mert ha valaki, akkor Dumbledore ha még él is a mi gyanúnkal, meg fog hallgatni minket.
Elszántan fújtattam egyet, hagyva hogy a neheztelő fuvallat magával ráncigálja minden kételyem, amit igyekszem csak is akkor visszaengedni magamba, hogyha Dumbledore szemet huny efelett, és rááll a valódi bűnös kilétére fényt deríteni, és akkor is már csak ezért, hogy nyakon csípjük a tettest.
A professzor asszony végül szögegyenes tartással megállt az ajtó előtt, majd elkapta a griff madár alakúra öntött fogantyút, egyenest a haragos tekintetű madár derekát megragadva, és megfeszülő inakkal három hatalmas koppantást mért a faajtóra. Apró, egér motoszkálásnál is finomabb kattanás hallatszódott, majd az ajtó zajtalanul kinyílt.
McGalagony behesegetett minket az ajtón, mi pedig ajkunkat aggodalmasan rágcsálva besunnyogtunk rajta, majd a professzor asszony ránk parancsolt hogy várjunk itt, és uszályként vézna lábait követő talárral eltűnt egy kisebb, könyvespolc takarta ajtócska mögött.
Körülnéztem, és benn akadó levegővel igyekeztem az ép eszem ellen lázongó deja vu érzést elfolytani. Szinte biztos voltam (vagyis a szürreális énem igen) hogy már jártam itt, de a racionális agyféltekém nyomban elhallgatatta ezt a buta elméletet.
Sokszor kísértem már be Arthurt a Mágiaügyi Minisztériumba, biztos ott láthattam egy hasonló tárgyaló termet vagy ilyesmi. Ott is megannyi különös helység volt, nem létezik hogy ne ott láttam volna egy ilyen különleges szobát.
Körülnéztem, és igyekeztem minél több apró részletet megjegyezni, de minél több kisebb tényezőt véstem a termet agybéli térképemre, annál több furcsa szerkezet és csecsebecse bukkant fel, mint akik csak saját kiállításukon várták volna sorukat.
Tévedtem. Erre a helységre a szoba lenne az utolsó jelző amit használnék. Ha nem lenne ekkora priuszom, és nem épp a büntetésemre várnék, biztos vágyas örömmel fedezném fel eme hely minden kis varázslatos mítikummal ölelt szegletét, örültem volna hogy itt lehetek: ez volt a legkülönlegesebb tanári iroda, amit valaha láttam.
Egy gyönyörű, tágas, kerek teremben álltunk, aminek mélykék és gyémánttürkiz szemet bódító kavalkádja festette korai alkonyat színre a falakat, és hatalmas, kicsit ferde, hogy a kör vonalát követni tudja, könyves polcok íveltek végig a falak mentén. Talpunkkal egy csillagképeket mintázó szőnyegen álltunk, ami szintén szabályos, kerek alakra szabva terítette le az egész terem padlóját.
Különös, apró neszek zsongó kavalkádja hatolt a fülünkbe: pipaszárlábú asztalokon álló, füstöt eregető, csimborasszós, tekervényes szerkezetek álltak, amik finoman kattogva, egy dolgos kis gyár hatását keltve ingázgattak ode-oda, billegtek előre s hátra.
A polcok felett pedig a falat aranyozott, rubintköves keretekbe feszített vászon fedte: a Roxfort korábbi igazgatói és igazgató női portréja volt, és mindegyik épp békésen beleroskadva míves kárpitú szofájába szunyókált.
A terem forma irodában helyet kapott még egy olyan nagyobb asztal, aminek négy lába karmosra és tollal hintve lett megfaragva, olyan hatást keltve, mintha négy griffláb tartaná stabilan a sötét, mahagóniból tákolt garnitúrát.
Mögötte pedig egy polcon szűk helyecskét kapott egy elnyűtt, fakó barna és foltokkal torzított, csúcsos varázslósipka, karimájánál egy ernyedten csüngő szakadás széleivel.
Azonnal felismertem a Teszlek Süveget.
Miután magamba ittam a lélegzet ellálító helység megannyi letaglózást okozó látványát, hüledezve és eltátott szájjal Harryre bámultam, és mikor összeakadt szemünk, és aprócska fejbillentéssel némán megtudakoltam tőle, hogy látja-e amit én, mintha nem akarnám elhinni hogy tényleg egy ilyen varázslátos helyen vagyunk épp.
Zöld szemei érdeklődve csillogtak, és válaszul csak újra egy meglepett méltatlankodással körbevizslatta a helyet. Aztán szemei elkerekedtek, és meredten bámulni kezdett egy irányba.
Érdeklődve követtem tekintetét, de csak a Teszlek Süveget láttam, és nem értettem, hogy a már látott és szakadozott kalapka miért érdekesebb számára mint itt minden más.
Válaszul azonban Harry szemében mintha elszántság csillant volna, és tisztán ki lehetett olvasni belőle hogy készül valamire.
Mielőtt gyanakodásomnak beigazolódást nyerve megkérdezhettem volna hogy mire, a fiú, mintha molylepke lenne amit fény csábít, mámoros arccal megindult a süveg felé, közben egy futó pillantást vetve a teremben, hogy tényleg csak ketten vagyunk-e szemtanúi annak amire most készül. Csak ketten igen, mert minden boszorka és varázsló hortyogva húzta a lóbőrt keretében.
Harry tipegve megkerülte az asztalt, majd egy karnyújtással a kopottas fejfedő felé nyúlt, ujjait öt irányba tárva.
Felszisszenve megmerevedtem, és félve pisszegtem neki.
Mégis mire készül?
Itt kétlem hogy engedelyünk lenne bármihez csak hozzá nyúlni, nem gyarapítanám én egy ilyen merész kihágással a bűneink striguláit.
- Harry! - pirítottam rá, mikor már komolyan aggódni kezdtem, ahogy a fiú ujjai rátekeredtek a süveg vékonyodó gúla alakjára. Ki akarja csapatni magát? - Mit csinálsz? - hadonásztam eszeveszetten a fiú felé, de addigra ő már fejéhez emelte a kalapot, és rábiggyesztette fekete fürtjeire. A hatalmas fejfedő menten a csillogó zöld szempárba csúszott, elfedve a bennük tajtékzó különös tüzet.
Ezen nem lepődtem meg, hisz a Teszlek Süveg még Hagrid fejére is nagy lett volna, de amit Harry csinált és ezután tett, na azon csak letaglózva hagytam hogy a Kis Göncölt megformáló szőnyeg csillagokra essen az állkapcsom.
Harry belebámult a szemébe hulló sötét anyagba, és várt.
Én értetlenül néztem mit csinál, néha még finoman kis leheltem nevét ajkaim mögül, semmi valászt nem kaptam. Harry még csak a füle botját sem mozdította semmilyen figyelem felhívási kísérletemre, ami egyszerre volt ijesztő és bosszantó.
Mintha egy fantom lettem volna, és rajtam kívűl senki se érzékeli a jelenlétem, ráadásul a furcsa viselkedés a tüntető kusshadás kezdett egy kicsit az idegeimre menni, nem tudtam mivel érdemeltem ki azt, hogy erre furcsaságra nem kapok választ csak még furcsább hallgatagságot.
Egy örökké valóságnak tűntek azon percek, amíg Harry már-már röhejes módon csak komor meredéssel bambult a szemét takaró kalapba, én pedig riadtan szólongattam és utasítgattam hogy vegye le, mert lehet hatalmas stikli jár azért, ha unalmunkban megbabrálgatjuk az igazgató holmiját. Így is elég rosszul áll a szénánk, nem hinném hogy ilyesfélékkel érdemes tetézni.
- Hát igen... - motyogott fel hirtelen Harry, ajkai hanyagul és alig mozogtak, így számomra szinte kivehetetlen volt mit hadovál, pusztán csak a saccolgatásomnak köszönhettem hogy nagyjából felfogtam a szűkszavú mondadót. - Bocsánat a zavarásért. - motyogott fel ismét, mire olyannyira hátrahőköltem a méltatlan meglepetés miatt, hogy eltaknyoltam egy bokámnál hengeredő szőnyeg részben, tipikusan a szövet alá szorult levegőben. - Csak azt szerettem volna megkérdezni... - csevegett tovább a fiú, de hirtelen mintha az a láthatatlan valaki akihez sutyorgott, a szavába vágott volna, csak épp én nem hallom.
Eszeveszetten és hisztérikus arccal körbe forogtam a teremben, az oroszlán csillag képén jó nagyokat taposva, hogy lehet itt van a barátom beszélgető partnere, csak én vagyok olyan vaksi hogy nem veszem észre.
De hacsak nem a könyves polcok mögött bújkált valaki vagy Harry nem egy portréhoz makogott, akkor teljes mértékben tanácstalan voltam, és mivel egyik opció sem volt nyilvánvaló, ezért arra kezdtem gondolni hogy Harry talán skizofrén, szegény megháborodott a sok szörnyűség miatt, de akkor nekem is ugyanúgy, vagy tekintve érzelmi labilisságom mégjobban meg kellett volna őrülnöm mint a fiúnak, meg ez eleve egy légből kapott és tehetetlen tanácstalanságból fakadó nevetséges ötlet, szóval egyre idegesebben nézegetve furcsán viselkedő barátomat, meresztettem rá szemem és vetettem el az egyre abszurdabb. ötleteket.
Végül Harry lehorgasztotta fejét, mint egy kedvtelen ló. Két ujjával összecsípte a süveg csúcsát, és lehúzta a fejéről, mire a tincsek szélrózsa alakban, minden irányba szét tekeregtek. A kopott, fakó varázssipka ernyedten csüngött az ujjai között.
Aztán Harry kelletlenül lepasszolta a polcra, amin mély csíkot szántva a porban, eredeti helyére csusszant a régi fejfedő.
- Tévedsz - szólt fennhangon a Teszlek Süveghez, majd rámeredve hátrálni kezdett.
Ha nem lettünk volna ilyen szorult helyzetben, kinevetem amiért választ vár attól a szakadt holmitól.
Amint öt perc eltelt azzal, hogy Harry immáron felhagyott a kommunikálással a számomra nem létező csevelygő társával, kihasználtam az alkalmat, és kocogó léptekkel áthágtam a szőnyegen, futás közben egy apró kis ezüstmasina furcsaszagú füstjét legyezve szemem elől, majd megkerülve az asztalt, menten Harry mellé szökelltem, és úgy szegeztem neki gyanakvóan ragyogó szemem, mint egy súlyos vádat.
- Mégis mi volt ez? - mutattam hadonászó kezeimmel olyan nagy hévvel Harryre majd a süvegre, hogy szinte orrba vágtam szerencsétlen fiút, akinek a hadonászásom álltal veszélyben lévő testrészének a hegye még mindig a fejfedő felé mutatott.
Aztán egy perc elteltével Harry rám emelte szomorúságtól csillogó szemeit, az íriszeiben táncoló melankóliát pedig végképp nem tudtam hova tenni, a válasz megkapásáig pedig nemes egyszerűséggel a minket ért vádakra fogtam.
Harry olyan nagyot és fájdalmasat sóhajtott, hogy lehellette a nyakam mögé vitt megannyi tincset, úgy hogy legalább egy méterre álltunk egymástól.
- Kérlek ne mondd el másnak. - nézett ajkába harapva a padlót fixírozva. - De... engem eredetileg a süveg a Mardekárba akart beosztani. - mondta a fiú, szemét rám emelve, aminek smaragd színében lelki fájdalom elsöprő vihara dúlt. - Én kértem, hogy tegyen a Griffendélbe. - bökött ujjával mellkasára.
Hogy... micsoda?
Az lehetetlen... Méghogy eredetileg a Mardekárba...? Harryt...?
Ha ő, na akkor ő biztos hogy ízig-vérig griffendéles. Nem ismer olyan félelmet, ami meghátráltatná, lojális és sosem adta eddig fel. Ráadásul Voldemort szöges ellentéte és nem mellesleg ellensége! Talán még nálam is jobban gyűlöli, minden oka megvan rá, és ez a mardekárt hajdan gazdagító mágusról is elmondható. Ezt a süvegnek mind látnia kellett volna, és egy ilyen hatalmas varázserővel megáldott, ősi korok óta megbízhatóan üzemeltett ereklye elvileg nem tévedhet... úgy tűnik elvileg.
Harry ráadásul nem is hazudna, ebben a szempontban tekintve sem lehetne mardekáros, és ezt teljesen szkeptikusan mondom. Akkor sem lennék más véleményen, ha nem ismerném, csak a tetteit, de azt ki nem...
Az állam leesett, és nem túl nőies belátást engedtem egészen a garatomig.
- Bizony... - szegte le fejét lefelé görbülő szájsarkakkal Harry, beletörődött szomorúsággal konstatálva szavaimat. - Én kértem hogy ebbe a házba lehessek. De valójában a süveg, az emberek és a sors arra szánt hogy mardekáros legyek, ráadásul még párszaszavú is vagyok... ez épp elég nekem ahhoz, hogy elköteleződjek e mellett a megdönthetetlen tény mellett. Azt mondta a süveg sokra vihetném ott...- mondta lelombozva a fiú, és gondterhelten mellkasára fonta kezeit.
Hirtelen belém csapott az együttérzés lélekbe hatoló nyila.
És nem csak azért, mert Harry a barátom volt.
Hanem mert mint a Black név viselőjeként, én sem most találkozom először azzal, hogy fekete mágusnak gondolnak az emberek, és tudom hogy itt kiváltképp most a süvegről van szó, de emlékszem, noha akkor még nem tudtam miért, de meg fontolgatta, eljátszott a gondolattal hogy engem a zöld kígyók közé oszt be.
- Megértem. - adtam hangot ennek az érzésnek, miközben oldalamat súrló ruhaujjammal meglendítettem a karom Harry felé, majd barátian megpaskoltam a vállát. Erre ő értetlenül, és egy kicsit bosszantóan hitetlenkedve rám nézett, mintha azt üzenné: már hogy érthetném meg? A válasz egyszerű, bizonytalan cimborám: - El sem tudnád képzelni, hány embertől hallottam már, hogy milyen sokra vihetném, ha a családomnak nevezett gyilkosok útját követném. - mondtam keserűen, miközben azokra a Zsebpiszok-közbeli személyekre gondoltam, no meg Lucius Malfoyra, akik szó szerint dícsérték a nagymúltú Black famíliát, és megesküdve mondogatták hogy milyen híres fekete boszorkány válik majd belőlem ilyen felmenőkkel. Akkor is azoknak a mágusoknak a szavainak epéjét nyeltem, de most legalább egy édes íz társult hozzá, ami nem más, mint a remény: hogy a lázas bizonyítgatásom egyszer majd vezet valamire. Mégha eddig nem is jött be, fontos, hogy legalább már baráti körben és a családban mind tudjuk, hogy engem Imperio átokkal sem lehetne fekete mágiára kényszeríteni. - És lehet, tényleg sokra vinnénk mindketten egy gonosz mágusokkal teletömött házban. Lehet tényleg tudnának belőlünk következő Voldemortot vagy Sirius Blacket faragni. - vontam meg a vállam, közönyösséget erőltetve arcomra, amire ha hagyom, ízben kiül a borzalom, hogy ki kell mondanom "apám" nevét. - De te azt kérted lehess itt. Én mindenkit leteremtek aki azt fogja rám, hogy apa nyomdokaiba lépek. Mindketten mi küzdünk talán a legelszántabban Voldemort ellen. - sorakoztattam fel mindazon érveimet, ami erősíti ártatlanságunk tényezőit, miközben arcom kipirult az elszánt izgalomtól, szemem ragyogott a benne lobogó jó tettek vágyaitól, szívem pedig hevesen pumpálta a vért, mert bizonyítás vágy buzdító láza uralkodott rajta. - Ha azt kérted, légy a griffendélben, akkor már nem lehetsz fekete mágus. Nem gondolod? - eresztettem le hevesen hadonászó karom, hogy végre Harry szemébe lövelhessek egy biztató pillantást.
Ajkaim szélei egy megértő mosolyra húzódtak, miközben szemem ragyogóan Harryébe fúrtam.
A zöld szempárból eltűnt a riadalom fakó fénye, és bár nem mutatta erőteljesebb jegyét a megbékélésnek, szájának sarkai egy aprócska, leheletnyi vigyorba szökelltek, amit én sikernek könyveltem el.
- Igazad lehet... - tátotta el ajkait Harry, majd egy elismerő szócskát suspusolt felém, amire nekem olyan széles mosolyra görbült ajkam, hogy színte felhasadt.
- Ez a beszéd! - emeltem el válláról a kezem, majd halkan, egy örömnek való lelkesedés végett boldogan tapsikoltam egyet. - Ne mások véleménye hanem a saját tetteid formáljanak téged. Mert az tesz azzá aki valóban lenni akarsz és vagy. - emeltem fel bölcsen a mutató ujjam, elbüszkélkedve egy saját bölcsességgel, ami ugyan sablonosnak hangzik, de egy ilyen helyzetre tökéletes drámai és professzionálisan időzített mondat.
Ám a boldog, meghitt győzködésemet félbeszakította egy különös, rekedt és gágogó hang, megakadályozva hogy learassam hegyibeszédem bölcs megkoronázásának babérjait.
Az éles turbékolás átszelte a csöndet, mint kés a vajat, és hipnotizáló ismétlésbe kezdett a visszhangot visszakántáló terem ragyogó kék falain.
Úgy megijedtem, hogy menten akkorát ugrottam, hogy bevertem csípőm a mellettünk álló asztal szálkás, hegyes sarkába. De a frász miatt nem éreztem az éles hasogatást, vagyis igen, csak nem vettem tudomást róla, helyette fejvesztve forgolódtam a hang irányába, a nagy hévben pedig a hajam ostorként csapdosta félelembe torzult arcom.
Aztán megláttam.
Egy olyan valamit, amiről eddig nem tudtam, pedig nem egy könnyen siklik át felette az ember szeme, így nem értem hogy nem vehettem észre a terem pásztázásakor.
Nem voltunk egyedül a teremben.
Ugyanis az egyik porral hintett gerincű könyveket tartó polc mellett egy arany ülőrúd volt a falra erősítve, azon pedig fénylő táncot járt a fáklyák sárgás fénye. Azon pedig egy félig megkopasztott pulykára emlékesztető, elaggott madár gubbasztott, vékony lábán már lógó redőkben ereszkedett meg a bőr, karmai pedig kopottak voltak, épp hogy rajta tartották szerencsétlen madarat a helyén.
Én egyenest a madár szemeibe meredtem, mire az sötéten, egy erőtlen biccentéssel visszanézett rám, majd kitátotta görbe csőrét, és újabb bugyborékoló gágogást engedett útjára, amitől egy kicsit újra megrezzentem. Nagyon betegnek tűnt: fekete szemei tompák voltak és fénytelenek, és a szemünk láttára hullott ki egy nagy marék toll a farkából.
Szívszaggató és megszánni való látvány volt.
Összeszorult torokkal néztem az alig élő madarat.
Betegnek tűnt. Mint ahogy említettem. Csak tűnt.
Ugyanis én a hatalmas varázslény mániámmal nem csoda, hogy egy ilyen nagy hírnévnek örvendő lényt azonnal felismertem: ez egy főnix volt, ami már igencsak megette kenyere javát, avagy azért nézett ki ilyen ríkatóan szánalmasan, merthogy nagyon öreg volt. És abból a bizonyos kenyérből igencsak kevés maradhatott, hiszen a madár már szinte kopasz volt, rózsaszín bőrén, ami sok helyen kilátszott, ott voltak a kihullott tollak tüszőinek kráterei, és a madár úgy nézett ki, mint aki menten leájul a rúdjáról.
Ajkamba vájtam fogam, és lesütöttem a szemem. Csak nem most pusztuljon el...
Köztudott ugyanis, hogy a főnix madarak haláluk óráján meggyulladnak, és hamvakká égnek, amiből újra születnek. Ez egy csodálatos folyamat, de ilyen labilis lelkierővel, főleg az utóbbi időben történtek miatt, kétlem hogy végig tudnám nézni a halál részét a dolognak...
És épp ekkor, a fejem felett szálló kis balszerencse kísérőm mintha meghallotta volna aggályom, a madár hirtelen éleset víjogott.
Olyan hévvel kaptam oda a fejem, hogy a nyakam megropogott, de mégcsak a kezemet sem kaptam oda, mert az a sikoltó számra tapadt rá.
A madár tollai alól ugyanis hirtelen apró lángocskák szökelltek ki, amik egy pillanat alatt csaptak át deciméteres tűzcsóvákba, és azonnal elemésztették a főnix testét.
Hallottam, hogy Harry mellettem szintén felkiált, majd pánikszerű remegéssel az asztal csalóka kemény sarkához hátrál, ahol a szálkás fába ütközés miatt vészesen megimbolyog, de egy pillanatra sem veszi le szemét a haldokló madárról.
Éreztem hogy a szememet forró könnyek kezdik mardosni, és a torkomban is folytogató szorongás rántja össze mindent. Gyűlölöm állatok haláltusáját nézni, főleg ha járul hozzá a tudat is, hogy nem tudok segíteni rajta. Lesütöttem a szemem, és heves, nyeldeső csatába kezdtem rekesz izmommal.
Harry eközben felbőszülten nézelődni kezdett mellettem, majd kezével a kelleténél kicsit durvábban vállba bökött.
- Gyorsan Flower! - zihálta rémülten a fülembe, miközben idegesen toporgott, és úgy hadonászott, hogy kezének szele táncba hívta a tincseimet, és majdnem a szememet is kiverte az üregéből. - Kell lennie valahol egy pohár víznek, vagy valaminek... - kiáltozta rémülten, majd olyannyira megforgatta fejét az ominózus pohár után, hogy szinte a nyaka háromszáz hatvan fokos szögben kitekeredett.
Én pedig csillapító nyugalommal elkaptam a kezét, és nagyot rántva csihadásra parancsoltam.
- Úgyse tudsz rajta segíteni! - dörrentem rá, miközben az égő főnix hője már ott melengette az arcom, pedig a lángoló madár a terem túlsó végében volt.
Erre Harry megrökönyödve nézett rám, majd vállból akkorát rántott kezén, hogy az kicsusszant rákulcsolodó markomból, és teste mellé lendült.
Ebből arra következtettem, hogy nem tudja mi az a főnix, de minimum nem mindent tud róla.
A madár aztán egy utolsót, a lehető legszívszagatóbbat az eddigi erőtlen nyekergés és szenvedő kiáltás után, rikkantott, majd egy nagy lángcsóvává változott, mintha egy miniatűr vulkán
kitörésének lennénk szemtanúji.
Aztán a vörös tűznyelvek mögül hirtelen fekete por; a madár hamva szitálódott alá, és a tűz ropogása is megszűnt, a fény elhalt, és már csak a hűlt hely és egy emberes marék porhüvely emlékeztetett a néhai főnixre.
Elszorult a torkom, miközben a könnyeimmel küszködve csavargattam pulóverem ujját és hallgattam Harry riadt szitkozódását, ahogy hajába túrva jár-kel, nem is sejtve, hogy a reszkető, haldokló madárral most megváltás és nem haldoklás, újjászületés nem halál történt.
Aztán hirtelen éles nyikorgás szakította félbe Harry gondterhelt motyogását, és az én elkámpicsorodott gondolataimat. Tudom hogy a főnixek hallhatlanok, de állatimádó és meggyötört lelkemmel most ezt a hamvadó napot a legkevésbé volt kedvem látni.
Kinyílt az igazgatói iroda ajtaja, és idegtépő lassúsággal haladt és koppant neki a kékkel borított falnak.
Mögötte pedig zafírkéken tündöklő talárban, hasig elingázó hófehér szakállal és görbe orrára biggyesztett szemüveggel ott állt Dumbledore.
Arca baljóslóan komor volt, én peddig halál félelemnek engedtem utat a szívem feletti elhatalmasodásra.
Olyan volt, mintha a halálos ítéletem beváltója jelent volna meg, és lassú de ruganyos léptekkel bebilleg a szobába, és mögötte az ajtó lomha nyikorgással keretébe csusszan.
- Igazgató úr - hebegte bűnbánóan Harry, fejét az elégett madár hanvai és Dumbledore között kapkodva. - a madara... nem tudtunk segíteni rajta... egyszer csak kigyulladt...
Igen, Harry kétségkívűl nem tudja mik azok a főnixek.
Még ő meghökkenve és félve reagált Dumbledore sokatmondó, somolygó mosolyára, én folyton a hamukupacra pislantottam. Borzalmas látvány volt egy állat halálát látni. De talán ellensúlyozza ha láthatom megszületni.
- Épp ideje volt. - válaszolt halk és rekedtes suttogással Dumbledore, elismerően bólogatva a fekete hanvak felé, mire Harry minden bizonnyal azt hitte, én és Dumbledore is megrögzött, őrült állatkínzók vagyunk, és megrökönyödött arccal tárta ki a kezét értetlenül a néhai főnix irányába. - Már napok óta borzalmasan nézett ki. Mondtam is neki hogy szánja rá magát végre. - nézett Harryre Dumbledore meleg mosollyal, aztán jóízűen, fejét hátravetve, tenyerét összeütve felkacagott, Harry mégnagyobb ledöbbenésén.
- Fawkes főnixmadár Harry. A főnixek kigyulladnak, mikor eljön az ideje, azután hamvaikból új életre kelnek. - magyarázta megértő hangsúllyal a döbbenet álltal holtravált fiúnak, és egyedül szakállának fel s le mozgása jelezte, hogy az igazgató az aki beszél. - Nézzétek csak! - emelte meg a kezét Dumbledore, kék talárjának selyemujja lengedezve követte a csontos kezet, aminek hosszú mutatóujja a főnix hamvai felé irányzódott.
Nekem sem kellett több, nyakamat olyan gyorsan nyújtottam ki, mintha valaki egy madzagot a fejemhez kötött volna és ráerősen meghúzta volna, és az immár mocorgó hamukötegre pislogtam.
A hamvak dombjának közepéből apró, ráncos kismadár fejét dugták ki. Csőréről lepergett a hamu, tollaiba is szürke por szorult, heves hunyorgással igyekezte ugyanezt a szeméből eltávolítani, miközben vékony csiviteléssel a jelenlévőket pásztázta.
A fiókát legalább olyan rondának lehetett mondani, mint az aggastyán megfelelőjét.
Nekem akkor és ott, a világ leggyönyörűbb élőlénye volt.
A maga módján volt lenyűgöző. Az életének megható körforgásának legszebb szakaszánák látványa tette őt széppé, és a tudat, hogy mi lesz majd belőle.
Az elérzékenyüléstől és a soha nem látott, ritka és csodálatos élménytől szinte ugyanannyi égető könny lepte el a szemem, mint mikor ugyanazt a madarat elpusztulni láttam.
- Kínos hogy épp hamvadó napján láttátok őt. - mondta Dumbledore olyan szégyenlő hanglejtéssel, mintha ha az ő hibájából származna az, hogy látnunk kellett.
- Nem, mert így láthattuk megszületni is... - gondoltam álmatag mámorral az elmémre csücsülve. És... ó a fenébe...
Legszívesebben nyakon csaptam volna magam, mikor rájöttem, hogy ezt hangosan mondtam ki.
Nagyon megriadtam, mikor a saját szavaim visszhangja rádöbbentett hogy hangot adtam gondolataimnak, ezért holtraváltan Dumbledorra kaptam a fejem, de legnagyobb meglepetésemre és megnyugvásomra ő csak megértően mosolygott rám, miközben egy kísértet hangtalanságával és suhanásával az asztala mögé lépett, és helyet foglalt mögötte, és egy furcsa kis aranymérleg mögül sokatmondóan nézett rám.
Aztán mintha szavaimat ezzel kinemmondottnak vagy megmagyarázottnak tekintette volna, átható, kék szemének fényét most Harryre vetítette.
- Máskor nagyon szép szokott lenni. - csevegett Dumbledore. - Csodálatos vörös és arany tollai vannak. Fantasztikus jószágok ezek a főnixek. - dicsérte Fawkest Dumbledore, szemében a szülői meghittséggel, mintha csak saját sarját dicsérné. - Hatalmas súlyt képesek felemelni, könnyük gyógyerővel bír, és mellesleg igen hűséges háziállatok. - sorolta csontos ujjain számolva a főnix jellemzőit az igazgató.
Elérzékenyülve figyeltem a kis fiókát, aki angyali turbékolással batyogott ki a hamuból, majd meglepő tapasztaltsággal végig totyogott a szőnyegen, és bekucorodott egy díszpárna közepébe, amire aprócska csőrével aligha tudta magát felügyeskedni. Szinte tapsra méltó, hogy mégis ment neki.
Aztán a szívszorító és melengető élmény miatt eleinte egészen elkényelmesedtem a megható emlékek sorozatára, de mikor az igazgatóra, és annak áthatóan fürkésző arcára néztem, a szívembe úgy mart bele a felismerése az ittlétünk okának, mint egy támadásba lendült mérges kígyó.
Leesett, hogy azon a beszélgetésen, ami most következik, talán az forog kockán hogy a holnap estét már itt, vagy az elbocsátó levelünkkel otthon töltjük.
A szívem elszorult, és mikor a kék, ragyogó ékkövekbe, avagy Dumbledore fürkésző szemeibe néztem, valahogy mindenmáshova simán rá tudtam pillantani, csak oda nem. Még a furcsa, pöfékelő, ragyás varangyszoborra is, csak ne abba a gyanakvó szempárba, aminek mondhatok bármit, úgyis a lelkem legmélyebb bugyráig ellát.
Pár percig csak csendben álltunk, és úgy vártuk Harryvel a szitokszavakat vagy vádakat, mint halálra ítélt a nyakára irányzott guillotine pengét.
Vártam a szavakat, de nem jöttek, mintha az igazgató azt várná, szabadkozni és magyarázni kezdjünk.
De ha akartam volna, akkor sem jött volna ki elszorult torkomból egy átkozott szó se. Ha erőltetem, akkor sem nyílnak ki az ajkaim.
De valami más viszont igen...
Mert mikor már a csönd, ami hármunk közé telepedett, kezdett kínos hallgatagságba torkollni, akkor egyszer csak olyan hatalmas dörrenéssel vágódott ki az iroda ajtaja, hogy a falnak csapódó kilincs csoda ha nem ütött lyukat a kékre mázolt szigetelésben.
Mögüle pedig egy hatalmas alak viharzott be, aki mögött durván ingázva hullámzott vaskos kabátja, torzonborz haja szinte a plafon csiklandozta, egy tölgyfa törzsére is könnyedén ráhúzható csizmái pedig olyan hanggal dörrentek a padlón, hogy félő volt az egész torony beszakad alatta: Hagrid döngetett be a terembe, zihált külseje olyan volt a letisztult, fényes helységben, mint egy kopott kabát az estélyi ruhák között.
Fekete szeme vadul villogott, a kitinszín íriszekben harag tombolt, maszkja olyannyira hátracsúszott kócos kobakján, hogy már inkább egy kucsmának és nem egy arctakarónak lehetett hinni. Kezében pedig még ott fityegett a petyhüdt kakastetem, aminek égtelen hulla szagától menten összeszorítottam a szám, a kikívánkozó vizecske miatt.
- Nem Harry és Flower tette, Dumbledore professzor! - óbégatta olyan hangon a vadőr, hogy meg mertem volna esküdni, hogy az igazgató mögötti polcon sorakozó kristály pohárkák megremegtek a termet betöltő erőteljes kiabálás miatt. Finoman arcomra nyomtam ujjam, és végig simítottam bőrömön a fülemig, ahol egy ujjammal alig láthatóan bedugítottam a fülem, mert most nem igazán vagyok abban a helyzetben hogy illetlenkedjek, főleg hogy Hagrid hallhatóan (még elfedett dobhártyával is tisztán) a mi igazunkért áll ki. - Pár másodperccel hogy a gyereket megtalálták, még beszélgettem velük! Nem is volt rá idejük... - harsogta a vadőr, aggodalmas kétségbeeséssel nézve ránk, miközben én remegő gyomorral hallgattam a magából kikelt szavakat. Olyan kedves, hogy ennyire pánikszerűen érvel mellettünk. Hagrid nem csak egy szimpatikus vadőr.
Ettől a pillanattól egy jó barátra, mint bajban tekintek rá.
Dumbledore ekkor feszengve megmozgolódott székében, és finoman elnyitotta ajkait, fáklyák tüzével megvillantott, holdkeretes szemüvege mögül meglepett pillantással követte a tajtékzó óriás mozdulatait. Megnyekkenve már épp közbeszólt volna, de Hagrid mindig egy kiabálással belé folytotta a szót.
Fürkészve néztem a beszélni nem hagyott idős férfit.
Vajon pusztán lecsillapítani akarja Hagridot, esetleg teljes mértékben minket gyanúsít, és ezt akarja mindannyiunk fejéhez vágni? Nem... az biztos nem vall Dumbledorra... remélem...
A háztájőrző ekkor azonban már eszeveszetten dúlt-fúlt, nem zavartatva magát attól, hogy az igazgató egyre ingerültebben próbálja útjára ereszteni véleményét. Közben vadul lóbálta a kakastetemet, tollakat szórva szanaszét az irodában.
- ... Nem lehetnek ők a tettesek! - ordította ismét Hagrid, miközben én nyakamat behúzva, egy óvatos és lassú mozdulattal leszedtem magamról egy tollpihét, aminek rothadás szagától azt hittem menten a szőnyegre.... adom a csekélyke vizet. Számat húzva figyeltem, ahogy a büdös tollacska szállingózva a kárpitra libben, pont az Esthajnal csillag közepére. - A Mágiaügyi Minisztériumban is megesküszöm, ha kell... - mondta egyte magán kívülebbül Hagrid, olyan dühhel, hogyha nem értem állt volna ki, menten sírva fakadok a félelemtől.
- Hagrid, én... - sóhajtott közbe Dumbledore.
- Félrevezették önt uram! Harry és Flower nem lenne képes... - tajtékzott Hagrid.
- HAGRID! - emelte fel Dumbledore a hangját, miközben tekintélyt parancsolóan kiemelkedett a székéből, mire Hagrid észbe kapva, alázatosan elhallgatott, és túlzásán rágódva az igazgatóra nézett. - Eszemben sincs őket gyanúsítani.
Szavai hallatán akkora kő gördült le a szívemről, hogy az egy hatalmas lavinát szított bennem.
Dumbledore nem gyanúsít minket.
Az ő véleménye ezerszer annyit ér mint az összes roxforti diáknak együtt véve.
Ha ő az igazság pártját fogja, képes észszerűen nézni a dolgokat, akkor meg vagyunk mentve.
Befeszített vállamat ernyedten engedtem testem mellé hullni, mintha ez az egész rémálom egy varázsütésre megszűnt volna, és semmi léleknyomó tehert nem éreztem a vállamon.
Pedig a rejtély továbbra is megoldatlanul volt, a mugli származásúak továbbra is veszélyben voltak, de... mintha egy bűnömtől tisztultam volna meg. Egy nem létező bűnömtől, pedig teljesen tisztában voltam vele hogy még olyanom sincs ezzel a Titkok Kamrájás üggyel kapcsolatban.
De talán pont ez az!
Ha tudom hogy afelől megnyugodhatok hogy nem kell felelnem ezekért, gördülékenyebben tudok koncentrálni arra, hogy megleljem az igazi tettest.
- Oh! - Hagrid meglepetten megenyhült, majd leeresztette a kakast. - Akkor jó. Odakint várok igazgató úr. - motyogta bűnbánóan, azzal dübörgő léptekkel célba vette az ajtót.
Hatalmas visszhangot vertek ember méretű lábai, ahogy kikullogott az ajtón, ami magától, és az iménti kicsapódástól keserves nyikorgással becsukódott mögötte.
Nagyot nyelve követtem az útját, arcizmaim már fájtak az elfolytott mosolytól, ami azt díjazta, hogy Dumbledore ártatlannak tekint minket.
- Hát gyanúsít minket, professzor úr? - kérdezte reményteljesen Harry, mint aki maga sem hiszi el azt a csodát, hogy akinek a véleménye ebben a történetben a legmérvadóbb, mellénk állt.
Dumbledore lesöpörte az íróasztaláról a kakastollakat, majd jelentőségteljesen ránk emelte fürkésző arcát.
- Nem Harry, nem titeket gyanúsítalak. - felelte az igazgató, gyanús komorsággal, ami engem egy aggodalmas nyelésre késztetett. - Ennek ellenére beszélni szeretnék veletek. - szavai hallatán jeges aggodalom fogott el.
Nyugtalanul fészkelődve vártam a folytatást. Dumbledore egymásnak támasztotta hosszú ujjait, és töprengve nézett ránk.
- Azt szeretném tudni, hogy nem akartok-e elmondani nekem valamit. - szólt végül. - Bármi is legyen az.
Erre nem tudtam mit felelhetnék.
Felcsendült fejemben, mintha az elmúlt hetekről egy kis összefoglaló filmet néznék, a történtek.
Malfoy üvöltése: "ti következtek sárvérűek!", eszembe jutott a Hisztis Myrtle mosdójában gőzőlgő Százfűlé-főzet. Azután a titokzatos testetlen hangra gondoltam, majd Ron baljóslatú szavaira: "Ha valaki olyan hangokat hall, amit senki más, az a varázslók világában sem számít jó jelnek." Felötlött bennem hogy mit mondanak rólam a többiek, és eszembe jutott a saját rettegésem attól, hogy esetleg valóban Mardekár utódjai vagyunk... mégha ez lehetetlen is. Aztán az hogy párszaszájú vagyok...
Aztán a kis hang, ami azt sugallta ebből egyet sem szabad elmondanom senkinek Harryn kívűl.
Bizonytalanuk Harryre sandítottam, aki alig láthatóan megrázta a fejét.
- Nincs semmi mondanivalónk professzor úr. - mondtam alázatosan.