Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

A sárvérűek aranyat érnek, még egyes aranyvérűek sarat sem

A bizonyos első tanítási nap után igyekeztem azon lenni, hogy Lockharttal és Malfoyyal a lehető legkevesebbszer kelljen egy légtérben tartózkodnom, és szerencsére mivel sötét varázslatok óránk nincs olyan sűrűn, ez a "bájos" professzor esetében sikerült is, de mivel a tejfelszőke fiú sokszor direkt kereste az alkalmat, hogy szekáljon minket, nála ez nehezebbnek bizonyult.
Akikkel azonban igencsak meggyűlt a bajom, azok az olyan hugrabugosok voltak, akiket Ernie McMillam sikeresen a saját oldalára állított, így a közös óráink, mint annak okáért az a bizonyos gyógynövénytan, egy merő rémálom lett.
Igyekeztem minden esetben ignorálni a megvető tekintetüket és gonosz, felém intézett (helyesbítek fejemhez vágott) szavaikat, na meg a rámszegeződő ujjaikat, de a hét végének közeledtével már úgy éreztem na most lett elég, és jelenetet rendezek, de mivel tisztában voltam vele, hogy ezzel csak rontanék az eleve fránya helyzetemen és a nem kért, rossz hírnevemen, így kénytelen voltam lenyelni a mérget, és csak gondolatban leátkozni az arcukat a helyéről.
A másik zavaró tényező az Colin Creevey volt, akivel alapjáraton nem lett volna semmi gond, ha nem lohol mindig úgy az én vagy Harry nyomában, mint egy elveszett kóborkutyus, no meg az elmaradhatatlan masinája, amivel úgy örökítette még a legjelentéktelenebb pillanatainkat (például mutatott egy olyan képet ahol a tökleves poharamból vedelek épp... feledtébb előnyös és nőies kép) mint egy paparazzi, és semmi kedvem nem volt ahhoz hogy életem minden pillanata dokumentálva legyen, márcsak az kéne hogy a mellékhelységbe is kövessen... És ami az egészet még ijesztővé is tette, az az volt, hogy nagyon is úgy tűnt kívülről megtanulta az órarendüket, mert nem volt olyan pillanat amikor nem akadtunk volna össze vele a folyosón. Közvetlen egy-egy tanóra végeztével, már ott volt, hogy vagy gazdagítsa fotó gyűjteményét egy újjal, vagy bombázzon minket mindenféle tolakodó kérdésekkel. És engem személyesen az bosszantott a leginkább, hogy engem azért zaklatott ilyen megszállottan, mert egy híres gyilkos lánya vagyok, és hát mit ne mondjak... Nem az a dolog amivel szívesen villogok... ennél még az is jobb ha én is csinálok magamnak egy rajongói klubbot, mint Lockhart és kitalálom, hogy én győztem le Grindelwaldot, mint hogy azzal dicsekedjek, hogy Sirius Black az apám...
A megszállott fiú, azaz Colin számára az igazi sikerélményt pedig az jelentette, ha naponta hatszor ránk köszönhetett, és cserébe kapott egy fásult "Szia Colint".
Amin viszont nem tudtam kiigazodni, hogyha a gyagyás elsős egy gyilkos hajlamú hárpiának gondol, akkor miért keresi ennyire a társaságomat... Furcsa, azt meg kell hagynom... de legfőképpen idegesítő.
És persze minket, azon belül is kiváltképp a törött pálcájú Ront verte igazán a sors.
Péntek délelőtt például bűbájtanon, mikor a szikrakoholást gyakoroltuk, akkor Ron Magifixes pálcája pár ismeretlen eredetű füst felhőn kívűl egész jól remekelt, egy kósza kis villanás már csillant is a hegyén, de Ron ennek annyira megörült, hogy örömtáncba kezdett, ami közben kicsúszott a kezéből a pálca, és egyenest Flitwick professzort találta el két szeme között.
Az megingott, és nevetségesen rövid karjait lóbálva csak nagy nehezen maradt a neki épített könyvkupac tetején, de ami ennél nagyobb baj volt, hogy pár napig, ott ahol a husáng eltalálta, egy hatalmas, lüktető, zöld dudor nőtt, és szegény Flitwicket nagy ívben kerülte minden diák és még néhány tanár is, akik nem tudták a valódi okát, és azt hitték valami ragályos dolog. Persze egyiknek sem esett le, hogy akkor mi, akik nem tartják szegény tanárúrral az öt méter távolságot, mi miért nem pattogzunk ki zöld ragyákban...
És hogy csak egyet említsünk a sok baklövésből, amiket Ron törött pálcája követett el.
Ezeket összevetve nem volt csoda, hogy alig vártuk a hétvégét, főleg mert szombatra meghívást kaptunk Hagridtól egy teadélutánra.
Amit naná hogy elfogadtam, hisz az életvidám vadőr társaságát, az ölembe nyáladzó, nagy termetű de szelíd kopóját, a családias kunyhócskát, a sziklakemény teasüteményeket és az illedelmesen visszautasított hermelin szendvicseket már azóta nagyon hiányoltam, mióta csak eljöttem a Roxfortból.
Meg persze ott van Fred és George ajánlata, miszerint ezen a hétvégén mindenképp el kellene látogatni a konyhákba egy-két süteményért, amire természetesen igent mondtam. A házirend sokkal kevésbé érdekelt, mint az ígéretem nekik, hogy több időt töltök velük idén.
Még egy kicsit mindig rosszul éreztem magam, de azzal, hogy minden hülyeségre rábólintottam, már sokkal könnyebb lett a szívem is.
Jó érzés volt, hogy idén nem nehezedik semmi probléma a vállamra, semmi megoldandó rejtély, de persze valahol mindig ott motoszkált bennem valami, hogy mi van ha Voldemort épp most lép be a Roxfort kapuin, és már indul is hogy végezzen velünk... Hiába igyekeztem a lehető legjobban elfojtani ezt az érzést, az csak makacsul tovább szorongatta a szívem.
Túlságosan megviselt az, ami tavaly történt.
És bármennyire is próbálkoztam nem tenni, de mindig szemügyre vettem egy sötétebb sarkot, és tudat alatt továbbra is résen voltam, folyton gyötörtek a mindenféle elképzelések arról, Voldemort hogyan próbál majd visszatérni, és mivel próbálkozik legközelebb.
Valahogy le kellett gyűrnöm ezt a paranoiát, mert ha így folytatom, búcsút inthetek a békés, szorongásmentes tanévnek.