Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Minden jó, ha a vége egy fúriafűz

A nyári vakáció sokkal hamarabb véget ért, mint azt szerettem volna.
Persze örültem, hogy újra a Roxfortba mehetek, de azért valljuk be, Lucius bántó szavai után nem sok kedvem maradt ahhoz, hogy ezt az atrocitást a többi mardekárostól, és még Merlin tudja melyik házaktól el kell viseljem.
A napok a bizonyos Abszol úti párbeszéd után már nem csak unalommal, de szorongással is teltek a Roxfortba való utazásig.
Persze, Mollyék igencsak kitettek magukért azért, hogy ne érezzem magam napról napra egyre feszéjezettebbnek, de csak minimális mértékben sikerült enyhíteni ezt.
A Roxfort gondolata mindig ott keringett a fejem körül, akárcsak egy irritáló, elhesegethetetlen légy, és folyton folyvást duruzsulta a fülembe a közelgő kellemetlenségeit.
A szünidő utolsó estélye azonban olyan fergetegesre sikerült, hogy arra a napra el is feledkeztem minden aggodalomról.
Molly még magát is kilométerekkel felülmúlta, amikor mindannyiunkat egy pazar vacsorával lepett meg, egy hatalmas tál melaszos pudinggal megkoronázva, ami után tíz ujjunkat megnyalhattuk, sőt, olyan finom volt a vacsora, hogyha nem figyeltünk volna, ujjperceinket le is rágtuk volna utána.
Fred és George a műsoros vacsora mellett döntöttek, így még magunkba lapátoltuk a jobbnál jobb fogásokat, kéken és pirosan pattogzó Filibuster csillagszóró élénk, szikrázó táncában gyönyörködhettünk, amiket a fiúk elszórtak, persze nem mindet, mert hát ugye kellett a tartalék Frics bosszantására is.
Fél óráig csak cikáztak ide-oda a mennyezet és a padló között pattogó tűzijátékok, mi pedig még a gyertyákat is elfújtuk, hogy csak a csodás szikra áradat biztosítson nekünk látványos fényforrást.
Miután véget ért a csillag-pompa, már mindenki tányérja üres volt, és az összes forrócsokoládés bögre tartalma kihörpintésre került, így eltelítő vacsorától elnehezült fejünket végre álomra hajthattuk, és kivételesen én sem hánykolódtam még egy órát a Roxforton rágódva, hanem hagytam hogy a kajakóma olyan mély álomba taszítson, amit csak a kora reggel a vekkerem tudjon megszakítani.
Másnap reggel hiába is keltem fel hamarabb, nem mondhatom hogy a készülődés számomra is zökkenő mentesen zajlott volna, és ezzel senki sem volt másképp.
Először is, nem túlzottan volt kellemes arra kelni, hogy Vadóc teljes ülepét az arcomba nyomja. Váratlanul ért, és az okát nem tudtam, lehet csupán bosszantani akart, vagy csak az én arcom kényelmes párnának tűnt, de elég kemény megtorolást kapott tőlem, ugyanis nagyot sikkantva lesepertem magamról, mire a panaszosan nyivákoló szőrgombóc kapálózva lebucskázott rólam, és most kivételesen nem vakargattam meg kiengesztelés képpen a füle tövét, mert ezt most megérdemelte. Még lett volna fél órám az ébredésig... és mivel igencsak kellemes elfoglaltság számomra az alvás, minden azzal eltöltött perc kincset ér.
- Nehogy még te fújj rám azután hogy így felvertél! Szégyelld magad! Nyifnyaf pigyogi! Akkor sem hatsz meg! - kötöszködtem Vadóccal, aki hol dühösen mutatta ki foga fehérjét ahogy felháborodva fújt rám, hol pedig könyörgő szemekkel igyekezett jobb belátásra bírni, miközben én egy fekete pulóvert erőltettem magamra, aztán pedig sokkal gyengébb mozdulatokkal csatoltam a Billtől kapott nyakéket a mellkasom felé.
Na azt lesheti hogy még én kérek bocsánatot! Hát milyen kis öntelt bestia ez?
De persze a reggeli pirítosom fele az már az ő szájában kötött ki, mert az én szívem az olyan mint a vaj, és az a vaj bizony könnyen el tud olvadni egy kuncsorgó hiúztól.
Éppen letettem a fésűmet, semmilyen eredményt nem észlelve közte és a között hogy a kezembe vettem: a hajkoronám zabolázatlanul szállt minden irányba.
Lemondóan tömtem be számat egy fogkefével, hogy aztán fél lábbal végigugráljak a folyosón a szobámig, hogy kinyomjam a vekkert, a számból kikandikáló kefe miatt értelmetlen, egybefolyt szitkozódással illetve magam, amiért sikeresen bevertem a lábujjam a fürdőszoba szekrénybe.
A kéretlenül vinnyogó vekker miatt mindenki sikeresen felverődött édes álmaiból, és lassan az egész Odúban csak cuccaik és ruháik után félmeztelenül rohangáló Weasley és egy Potter gyerekeket lehetett látni. Ki fogkefével, ki pirítóssal a kezében.
Én szinte minden másodpercben nekimentem valamelyik farmergatyája után kultúrálatlanul óbégató gyerekbe.
Miután végre mindenkin megvolt a megfelelő ruhamennyiség, végre elkezdtük kihordani az utazóládáinkat a seprűvel együtt a kocsiba, ezzel egyetemben pedig mindenkinek kezdődhetett az állatai után való hajkurászás, hogy nyakon csíphessük őket, és ideiglenes szabadságuktól megfosztó ketrecbe vagy kalitkába zárjuk őket.
Szerencsére a madarak engedelmesen suhantak be a szállítójukba, persze Ében büszkesége túl nagy volt hozzá, hogy csak ne egy jókora falat csemege után reppenjen engedelmesen a rácsok mögé.
Vadóc azonban nehezebb eset volt.
Már húsz perce kergetőztünk a házban, én tajtékozva lóbálva az engedetlen hiúz ketrecét rohantam utána, és már azon voltam hogy akkor itt hagyom, ott pukkadjon meg, de ekkor Fred tárta ki a fürdőszoba ajtaját, ami a futó Vadócot, aki nem számított a hirtelen akadályba, jól pofán simította az ajtóval, így kihasználtam az állat szédelgését, és könyörtelenül a ketrecébe gyömöszöltem.
Felnyaláboltam az immár hordozóba zárt hiúzomat, azért óvatosan eltartva magamtól, hogy a rácsok között felém kapó, bosszúvágyas és szabadságot követelő karmos mancsok ne tehessenek kárt bennem, majd a már előállt autó felé cipeltem.
A türkizkék tragacs felidézte bennem az ominózus, Harry szöktető éjszakát, és akaratlanul is elmosolyodtam.
Bár arcomon a kétely felváltotta a nosztalgikus örömöt, hisz el nem tudtam képzelni, hogy hogy fog mindannyiunk csomagja gondtalanul beleférni a töpörödött kocsiban, hátha még mindannyian be is ülünk.
Aztán persze mikor felemeltem a puffogó Vadóc ketrecét hogy betegyem a kis Fordba, elnézve a hétszer akkorára tágul csomagteret mint az eredeti, rájöttem hogy Arthur feljavítgatta a pöttöm autót egy kis tértágító bűbájjal.
- Mollynak egy szót se... - tette az ujját vigyorogva az ajkára nevelő apám, ahogy megdicsértem a helycsináló varázslattal feltúrbózott tragacsot. Nem értem miért kell Molly előtt titkolnia, bizonyára az asszony nem feltétlenül haragudott volna meg azért, mert előségítette a csomagok tárolását, de tekintve, hogy mekkora dorgálást kapott mikor eltitkolta, hogy kísérletezésre tartja otthon az autót... meg tudtam érteni.
Mikor már az utolsó cokmókot, a seprűmet is betuszakoltam a csomagtartóba, becsusszantam Ron mellé az autóba, aminek kanapé méretű ülését elnézve, nagyon úgy tűnt hogy Arthur nem csak a csomagteren alkalmazta a ravasz kis tértágító bűbáját. Legnagyobb meglepetésemre Mollynak nem volt gyanús hogy Harryt beleszámolva mint a hat csemetéje kényelmesen elfér a hátsóülésen illetve Ginny mellette, egy eleve kétszemélyes utastérben, és még kisebb nagyobb hézagok is vannak köztünk.
- A muglik tényleg ügyesebbek mint hinné az ember. - nézett végig rajtunk Molly, mire ajkamba harapva az ablak felé fordultam, hogy ne kacagjam el magam, hogy szegény asszony ennyire félrevezethető Arthur kis trükkje által.
Amit azonban mégjobban furcsálltam, hogy az ülés, amin Ginnyvel terpeszekedett, az is kisebb fajta kerti padnak tűnt inkább, minstem autóülésnek, de Molly továbbra is mit sem sejtve a muglik leleményességét dícsérgette.
- Kívűlről nézve nem gondoltam volna hogy ilyen tágas ez a kis kocsi. - ámuldozott tovább nevelő anyám, mire már egyik magzatja sem bírta tovább, sokatmondó pillantással összekuncogtak.
Arthur beindította a motort, és a tragacs füst gombolyagokat felköhögve berregve kigurult az Odú udvarából.
Kezemet az ablakra tapasztva figyeltem a távolodó kis kunyhót, és kettészakított szívem, ami a családias kis fészekben dobogott magányosan tovább.
Nagyon fog hiányozni...
A szeretett kis családi kuckó, ahol nincs mitől félni, csak szerető emberek vesznek körül, ami otthonos, ami meleg, ami a legmegnyugtatóbb környezet mind közül... ahova tartozom...
És én már drámaian búcsút vettem az imádott kunyhónktól, elérzékényülten gondolva arra, hogy márcsak jövőre fogom látni, de az Odú viszontlátására öt perc után sor is került, mert George otthon hagyta a Filibuster csillagszórókat, megszakítva ezzel az idilli búcsút.
Később újfent visszakanyarodtunk a házikó elé, ugyanis most Fred volt a soros, és mire újra útnak indulhattunk, már jócskán késésben voltunk, hátmég mikor már majdnem felértünk az autópályára, amikor is Ginny sápitozni kezdett, hogy otthon hagyta a naplóját. Ezt márcsak azért is furcsálltam, mert Ginny nem vezet naplót tudtommal, mert nem szeret annyit írni... na mindegy...
Már véglegesen hagyva magunk mögött a családi fészket, suhantunk el zöldellő mezők és a robogó autó után forduló birkanyájak mellett. Kezdtem komolyan aggódni, hogy lekéssük a vonatot, mert akkor aztán várhatom én akármennyire a hőn szeretett Roxfortomat. Mondjuk, ha nem kell oda mennem, legalább nem kell megszoknom a diáktársaim rám szegeződő ujját, vagy engem árnyékként követő sutyorgását... kételyek között őrlődve figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat.
Arthur idegesen pillantott órájára, majd könyörgően feleségére.
- Molly drágám... - kezdte volna a férfi.
- Nem, Arthur. - korholta le azonnal felesége.
Elsőre nem értettem a vitájukat, csak kérdőn kapkodtam köztük fejemet.
- Senki nem venné észre. Ha megnyomom ezt a gombot, láthatatlanná válunk. Észrevétlenül fel tudunk szállni, aztán pedig végig a felhők fölött maradnánk. Tíz perc alatt odaérnénk... - ahaa! Szóval Arthur repülni akart, amivel kapcsolatban Molly csak még szigorúbbnak bizonyult, mióta kimentettük vele Harryt enyhén illegálisan a Privet Driveról.
- Nem Arthur, fényes nappal nem röpködünk. - dorgálta meg férjét Molly, mire Arthur csak szemét lesütve lemondóan megcsóválta kopaszodó fejét.
Durcásan szegeztem szemem újra a mellettünk elmosódó tájra.
Ahogy a kék kocsi magához képest a lehető leggyorsabban falta a kilométereket, úgy fogyott az én türelmem is. Rettenetes volt belegondolni, hogy mi lesz ha lekéssük a vonatot, ugyanakkor ott motoszkált bennem az is, hogy azt az opciót sem fogadnám teljesen letörten, hogyha esetleg meg lennék kímélve a Black féle, "nagyon elegem van" érzéstől...
Megráztam a fejem.
Emiatt a hisztim miatt nem kívánhaton azt, hogy az egész család lekésse a Roxfort Expresszt... attól még hogy nekem ilyen nyűgjeim-bajaim vannak, nem feltétlenül kell mindenkivel kitolni, főleg hogy szeretem a Roxfortot. Szeretek oda járni! Akadjon bármilyen nehézség is, meg KELL birkóznom vele. El fogom érni, hogy ne én legyek a közkívánat fekete báránya.
A Roxfort jó ízelítő és gyakorlás arra, hogy ezt később mindenkivel akivel akarom, el tudjam hitetni... remélem...
Gondolataimból a gyorsan lefékező kocsi zökkentett ki, és mivel tisztában voltam azzal, hogy az idő úgy szorít minket mint egy kivégzendő embert a nyakán lévő hurok, nem haboztam, kipattantam a tragacsból, és elkezdtem kirámolni a csomagokat.
Arthur elrohant pár kézikocsiért, amire nagy hévben hánytuk fel a poggyászunkat, majd egy emberként lódultunk meg a pályaudvar irányába.
A szokásos mágikus fal segítségével kellett idén is betrükkölnünk magunkat a vágányra, ami a kilenc és tizes vágány között magasodott ki téglákból kirakva.
Hogy pontos legyek a mit sem sejtő muglik jegypénztárának kellett nekiszaladni, hogy aztán az magába nyeljen minket, így átjuttatva minket a Roxfort Expressz peronjára, mindezt úgy persze, hogy a muglik semmit se vegyenek észre.
- Percy megy elsőként. - adta ki az utasítást Molly, mire cingár fia már rohamba is vette a téglafalat, hiszen jóformán öt percünk maradt arra, hogy időben felpattanjunk a vágányunkra.
Néhány másodperc leforgása után Percy teljesen eltűnt mihelyst a falnak ütközött volna, mintha a téglák forró lávából lettek volna, és csak úgy magukba nyelték volna a fiút.
Ezután Arthur is átslisszolt az átjárón, majd követte őt Fred majd George, akik szintén kámforként tűntek el, mielőtt nekicsattantak volna a falnak.
- Bemegyek Ginnyvel, ti pedig gyertek utánunk. - fordult felénk Molly, én pedig idő híján csak sürgetően biccentettem egyet az átjáró felé.
Az asszony karon ragadta kislányát, majd mindketten rohamvást vették célba az átjárót, hogy aztán kisvártatva ők is eltűnjenek mögötte.
- Ott találkozunk! - biccentettem a fiúknak, majd nagy levegőt véve megrohamoztam én is a téglagátat.
Tavaly bátrabban lódultam neki, hisz akkor Bill támogatott, de idén egyedül kell megbirkózni az ütközéstől való félelmemmel.
Szaladtam, szaladtam, és ahogy abban reménykedtem, semmilyen ütést nem éreztem, és nem is kellett megtorpannom a kőfalnak csattanó poggyászom miatt, mikor tudtam hogy már jócskán a fal mögött járok, bátorkodtam résnyire kinyitni a szemem, majd elégedetten konstatáltam, hogy előttem nem más, mint a már jól ismert vörös mozdony makulátlanul ragyogó oldala virít.
Mivel a késés igencsak sürgetett az idő, nem akartam ott terpeszkedni amíg Harryék is átérnek, a poggyászom azonnal a vonat felé toltam.
Alig bírtam a nagy rohanástól lefékezni a vonat előtt, majdnem hibátlanul pirosra mázolt oldalának ütköztem, miközben Vadóc döhödt nyervákolással adta tudtomra, hogy a nagy siettség nem éppen az ő kényelem-tempója a rázkódó ketrece miatt, de én csak rá se hederítettem, hanem Mollyékat kezdtem keresni.
Kétségbesetten kapkodtam ide-oda a tekintetemet lángvörös hajkoronák után, de a megannyi talárban flangáló diák vagy tanévre vonatkozóan intő szavakat kántáló szülők közül egyik személyében sem ismertem fel a Weasley családot.
A kétségbeesett keresgélésnek a vonat éles füttyszava vetett véget, majd az egész peront fehér gőzbe vonta a mozdony fehér, gomolygó lehellete, így beláttam hogy nincs veszteni való időm.
Lábaimat gyorsan szedve tipegtem el a legközelebbi ajtóhoz, miközben a sietség izgalma verejtékcseppeket festett a homlokomra, ahogy idegesen markoltam rá poggyászkocsim fogantyújára és úgy igyekeztem az egyik feljáró felé.
Nagy hévvel lefékeztem, s a hirtelen jött váratlan megtorpanás miatt a lendület majdnem a földön landoltatta a nyugtalanul rikácsoló Ében kalitkáját.
Gyorsan felugrottam a vonatra, majd megragadtam az utazóládát, és dühödt nyöszörgés közepette igyekeztem felráncigálni a mázsás súlyt a mozdonyra.
A láda nem volt hajlandó egy tapottat sem mozdulni, makacsul nehezedett továbbra is a kézikocsira.
Halkan szitkozódni kezdtem, majd reményvesztetten tovább ráncigáltam, persze lehorzsolt ujjperceimet leszámítva teljesen eredménytelenül.
Szemembe a düh könnyei vegyültek, miközben nagyon úgy tűnt, felszerelés nélkül megyek a Roxfortba, amikor a látóterembe egy kéz nyúlt be, és megragadta ládám kallantyúját. Én, saját kézfejemet továbbra is a terhen tartva igyekeztem azt feltornászni a vonatra, miközben oldalra sandítva láttam, hogy nem más, mint Fred csatlakozott be az erőlködésbe.
Mindketten nekiveselkedtünk, majd egy utolsót rántva rajta egy tompa puffanás jelezte, hogy a láda a vonatra került.
Gyorsan a peronra ugrottam, majd a továbbra is bosszúsan nyávogó Vadóc ketrecét Fred mancsába adtam, majd ugyanezt tettem Ében kalitkájával és a seprűmmel is.
De mielőtt köszönetet mondhattam volna, hatalmas rémületemre a vonat mélyéből kómotos zakatolás tört fel, a kerekei pedig enyhén csattogva megindultak kisebb szikrákat vetve a síneken.
Az adrenalin rögtön a fejembe szállt, ahogy rémülten szedni kezdtem a lábaim, hogy a pofátlanul gyorsuló mozdony után rohanjak.
Minden szülő, akinek rohanvást nekimentem hüledezve követte végig a kis akcióm, egyesek felháborodottan kiáltoztak és mutogattak rám, mások nevetve biztatni kezdtek, de nekem per pillanat a helyzet kicsit sem volt annyira szórakoztató.
Egyre jobban rohantam, a peron széle vészesen közeledett, és az én tüdőm pedig kegyelemért esedezett.
Úrra lett rajtam a félelem.
Ha most ezért lekésem a vonatot, EZÉRT, akkor hivatalosan is a világ címeres ökre leszek, ráadásul aztán leshetem hogyan juthatok el az áhított Roxfortomba.
Futottam, egyre csak sprinteltem, és bedurranó combizmaimat rá mertem volna tenni, hogyha nem lettem volna animágus, és nem lenne olyan jó állóképességem mint egy kutyának, lehet tényleg csak zokogva a peronra rogyva figyelhetem a Roxfort Expressz távolodó alakját.
Láttam, ahogy Fred keze kinyúl az ajtóból, én pedig nem voltam rest minden energiámmal bevetve felugrani, izzadt tenyeremet a fiúéba nyomtam, miközben néhány boszorka és mágus még mindig rajtam sápítozott.
A szívem kegyetlenül püfölte a pordáimat, mintha menten ki akarna törni a helyéről, miközben kicsit sem nőies hörgést hallatva éreztem, ahogy a peron betonja kifogy alólam, és mivel a sín egy meredek dombon folytatódott, a lábam konkrétan a levegőben suhant.
Minden elismerésem Frednek, aki továbbra is tartott, és szorosan rámarkolt a csuklómra, és igyekezett maga felé húzni, miközben én egy riadt sikkantást hallattam. Ugyanis egy akácfa gallyai kishíján beleakadtak a nadrágomba.
A pulóverem a mellkasomig felcsúszott, és úgy tépett a szél, mintha egy rongybaba lennék.
Fred egy utolsót rántott rajtam, mire én kapálózó lábakkal repültem be a vonat belsejébe, egyenest szegény megmentőmön landolva.
Olyannyira remegtem a majdnem elszalasztott vonat félelmetes élménye miatt, hogy csak erőtlenül a földre estem, és zihálva bámultam a plafont.
Úgy kapkodtam a levegőt, mint egy rövid láncra fogott kutya, és csak megsemmisülten fixíroztam a zakatoló jármű enyhén rángatozó tetejét.
Mellettem Fred is ugyanolyan sokkoltan kapkodta a levegőt.
Több percig csak feküdtünk egymás mellett, riadtan emésztgetve a történteket, és a sokkos csöndet végül Fred törte meg.
Halkan kuncogni kezdett.
Aztán a kuncogás hisztérikus hahotába csapott át, és a fiú öt perc után már nem a rémült légszomjtól, hanem a röhögéstől fulladozott, miközben szeplőit egy lecsorduló könnycsepp nedvesítette be.
Dühösen fordítottam feléje a fejem, és ha tekintettel ölni lehetne, Fred bizonyára egy utolsót köhintve a nevetés rohamtól, holtan csuklott volna össze.
Igyekezett térdére támaszkodva állóhelyzetve tornászni magát, azonban a szakadatlan kacagástól ez nem igazán sikerült neki.
Végül nevetése apadni kezdett, majd fejéhez kapva gyorsan berántotta a vonat ajtaját, mielőtt az előbbi mutatványt meg kellett volna ismételnünk.
Illedelmes és haragos arccal türelmesen megvártam még fogadott fivérem röhögése alább hagy teljesen, és csak utána szegeztem neki a kérdésemet.
- Elmondanád drága Fred Weasley, mi olyan vicces? - felháborodva támaszkodtam a falra (gondosan kikerülve az ajtót) és végtelenül dühösen meredtem a fiúra.
Ő csak lenéző, amolyan "nem létezik hogy te nem tartod ezt viccesnek" arccal felém nyújtotta kezét.
- Az, - szólt, miközben egy laza mozdulattal felrántott a földről. - hogy nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen és szerencsés hogy lehet valaki egyszerre. - mondta elkalandozott pillantással a már csukott ajtót mustrálva. - Ezt az égieknek, Merlinnek is így kellett akarnia, mert Blöki... ez... egyszerűen fergetegesen nagy mázli és jó esetben csak nulla egész nulla, nulla egy ezred százalékban sikerülhetett volna anélkül, hogy ne maradj le a vonatról, vagy ne landolj valamelyik bokorban. Mintha valami béna mugli akció film lenne... most hogy ezt megéltem, minden abban lévő marhaságot elhiszek, amit a kaszkadőrnek nevezett fazonok csinálnak elvileg... Flo... ez fergetes volt. - túrt hajába Fred, miközben újabb kacagás robbant ki belőle ahogy rám nézett.
Igaza volt...
Ez egyszerűen meg kellett hogy legyen írva, mert ez... Jesszusom... hogy lehetek ekkora balfék és ekkora áldott egy személyben?
- Meglehet igazad van... de ne nevess ki, tudod hogy féltem? - nyafogtam, miközben ököllel jól vállba sóztam, mire ő csak megszeppenve hátrátántorodott.
- Ha nem tudnád én is! - nézett mélyen a szemembe, mire elpirultam komolyságán. - Egyébként meg piszok nagyot ütsz... egyébként is ez jár a megmentődnek? - villantott rám egy bugyuta vigyort, mire kiábrándulva, bosszúsan megforgattam a szemem.
Neki lehet hogy vicces, de azért ott csüngve a semmi felett, miközben minden ami megtart az egy kéz és úgy lobogok ott mint valami zászló...
Na jó, így külső szemlélőként elemezve a helyzetet, egy kicsit igaza van Frednek...
De ha arra gondolok, ahogy én repültem ott majdnemhogy életveszélyben... Sokkal jövök Frednek.
- Igazad van... bocsi... és... köszönöm... ha nem kapsz el és tartasz meg... lehet felnyársalódok egy bokorra. Meg azért hiányozna nagyon a Roxfort... Köszönöm, megmentettél, minden értelemben.
- Ne hülyéskedj... - intett le Fred. - Amúgy is... nincs Roxfort a mi szeleburdi Flower Blackünk nélkül. Aki úgy vonzza a bajt mint egy mágnes. - kacsintott, majd hátam mögé tévedt a tekintete.
Én is odapillantottam, és pár kikerekedett szemmel ámuldozó hollóhátason akadt meg a szemem.
Fenébe... tehát szemtanúja voltak az egésznek...
Kezembe temettem arcom, és megfogattam, hogy addig nem nézek fel, amíg el nem süllyedek.
Az egyetlen pozítivum, hogy rajtunk kívűl más viszont nem látta ezt, mert azon az ázsai lányon és a szőke, réveteg tekintetű lányon kívűl ezek szerint mindenki a kupéjában volt már. Ha látták volna, ők is kint állnának a folyosón.
- Jól van, vége a műsornak, el lehet menni! - hallottam meg Fred hangját, mire halk lábkopogások, és egy fülke ajtó csattanása jelezte, hogy a lányok már nem tartózkodnak ott. Hála az égnek... - Na gyere. Vigyük a poggyászodat a közös kupénkba Georgal meg Leevel. - mondta a fiú, majd felkapta utazóládám fogantyúját, én pedig a tincseim mögé rejtve a lángoló arcom, felnyaláboltam a másik kallantyút, és együttes erővel a szerencsénkre csak két kupéval odébb levő fülkéhez cipeltük, én pedig visszasprinteltem Vadócért és Ébenért, amíg a három fiú nagy megerőltetés közepette betornászta a ládámat a kupén túlra.
Miután a poggyászom végre a fülkében hevert, még mindig tűzforróra vörösödött arccal levágtam magam Georgeal szemben.
- Egyébként nem baj hogy itt ülsz? - kérdezte George, miközben a szájába tömött egy csokibékát. - Nem mintha engem zavarna, csak mindig Harryékkel utazol, és... - csacsogott a fiú, de a beszédben megakadályozta a szájának vetődő, szabadulni akaró édesség.
- Egy, tavaly ti is velünk ültetek hazafele menet, oda felé pedig azért ültem be az ő fülkéjébe mert nem volt szabad kupé, és mielőtt azt mondanád de igen, a tiétek, nem, mert Ron nem volt hajlandó bemenni hozzátok Lee óriáspókja miatt. - emlékeztem vissza. - Amúgy meg nem is találkoztam még velük, mert sietnem kellett, a vonat már indulófélben volt, - itt sokatmondóan összenéztünk Freddel. - nem volt időm várakozni rájuk, sem kutakodni utánuk. És amúgy meg, az hogy a barátaim, nem jelenti azt, hogy nem lehetek veletek is, nem? - húztam fel magam, a kelleténél kicsit dühösebben meredve Georgera.
Aki védekezően maga elé emelte a kezeit.
- Dehogyis! Hátrébb az agarakkal Tökmag! Én egyenesen örülök neki hogy most velünk vagy, tavaly úgy is kicsit elhanyagoltál minket, végre egy kis időt ránk is szánsz. - szavai szíven ütöttek. Nem is enyhén... egyenesen beledöngölték magukat a lelkembe.
Micsoda?
Nem hanyagoltam el őket! Mi ez a hirtelen vádaskodás?
Vagy... igaza van?
Összeráncolt homlokkal mélyedtem gondolataimba.
Felrémlett a tavalyra megszervezett csínytalanságok és programok, vicces kihágások, amiket végül sorra mondtam le a Nicolas Flameles nyomozás és a bölcsek köve halaszthatatlan ürügyével...
Igaza van!
Hirtelen sírhatnékom támadt...
Megérdemeltem, ahogy a fejemhez vágta ezt... meg... nagyon megérdemeltem...
Uramisten! Szörnyű barát vagyok!
Nem, ez túl szép szó ide... inkább borzalmas...
Nem. Nincs az a súlyú szó, ami kifejezi mennyire csapnivaló barát vagyok.
És még azt hiszem jogom van megsértődni?
Flower! Térj észhez!
Kezeimet bűnbánóan tördellve emeltem a tekintetem Georgékra, miközben a rádöbbenés úgy fájt, mintha arcul csaptak volna.
- Ne haragudjatok... - motyogtam. - Teljesen igazatok van... idén más lesz, csak... tavaly... tudjátok... az mulaszthatatlan volt... életek forogtak kockán és... - motyogtam halkan, és az ölembe néztem szégyenemben. - Idén egy marhaságot se halasztok el... ne haragudjatok... - hebegtem.
- Jaaaj Blöki! - hördült fel Fred. - Nehogy magadra vedd! - gyengéd szavai hallatán kérdőn néztem rá, még mindig kivörösödve, miközben láttam, ahogy Fred egy csúnya nézéssel bünteti meg a testvérét. - Csak hiányoztál... nélküled más volt az öreg Fricset bosszantani. Biztos jobban fintorgott volna, ha te dobod el a bűzbombát... - erre már mindannyian, még a helyzettel kezdeni mit nem tudó, kellemetlenül fészkelődő Lee is elnevette magát, és én is.
- Igen, én sem úgy értettem! - sietett a magyarázattal George. - Tudjuk hogy fontos dolgod volt! Csak ahogy Fred is mondta... hiányoztál a mókából. - vakarta meg zavarba esve a tarkóját.
De én nem tágítottam.
- Nem! Igazad van! Idén megígérem minden hülyeségre időt szánok! Idén a ti és a marha ötleteiteké vagyok! - jelentettem ki elszántan, bocsánatkérő mosolyt lövellve George felé, aki viszonozta azt.
Aztán zavart csönd állt be, amit végül Lee tört meg, mert eszébe jutott valami bizarr történet a pókjával kapcsolatban, ami halaszthatatlan volt, ezért beleélve kezdett mesélni az ikreknek, akik vihogva itták magukba barátjuk szavait.
Nekem kedvem támadt kicsit a betűk világában elmerülni, ezért hosszas matatás után előhalásztam a Charlietól kapott könyvemet, és belemerülve az óriáshüllők lenyűgöző világába.
Eleinte nem tudtam a szövegre figyelni, mert még mindog mardosott a bűntudat, hisz az ikreket tényleg eléggé elhanyagoltam tavaly, de hát... Voldemort...
Ugyan Flower az ügyes-bajoskodás és a túlbuzgó kutakodás nem ér többet az igaz barátaidnál!
De hát... Életbe vágó volt...
Na jó, ebbe belefog törni az agyvelőm, inkább elolvasom mivel nem szabad megetetni egy svéd sróforrú sárkányt.