Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Sérülések....

Az ég hiába volt borús, a felhők hiába festették lelombozó szürkére az eget, és takarták el a sápadt nap arcát, én mégis erővel telve hágtam át a harmat cseppezte füven, ahol a zöld szálakon gyönge cseppek gurguláztak ide oda, bevizesítve azok lábát, akik benne gázoltak, azaz a miénket.
De nem érdekelt. Nem érdekelt a bokámat verdeső, nyirkos melegítő szára sem, nem érdekelt a zoknimba csurgó jéghideg víz sem, sem az, hogy a tótágast álló gyomromban csak egy falat pirítós tartotta a frontot a maró sav ellen.
Mert megnyugodtam. Valamennyire... Fred és George jó kedve olyan ragadós, mint a gyantával kevert méz, és legalább olyan levakarhatatlan is, bár nem mintha szeretném levakarni.
Elképesztő, mennyire hatott rám a meleg mosolyuk, a ragyogó arcukat pettyező szeplőik, az ócska vicceik... talán azért tudtak a szokottnál is jobban feldobni, mert őrülten hiányoztak a közös percek, amiket ez a szemét nyomozás ellopott tőlünk, és kímeletlenül felőrölte.
Nem tudom, de nem is érdekelt.
Csak az foglalkoztatott, hogy mennyire nagyot dobódtam eredeti hangulatomhoz képest, és bármennyire is féltettem csapattársaim, már egyáltalán nem voltam olyan ingerült, hogy a hányinger kerülgetett és mindenem kíméletlenül remegett.
Egyszerűen... bizakodóvá váltam. Reménytelivé. A Griffendélnél nincs jobb csapat, legyenek akármilyen drága seprűik és aljas csalásaik, a győzelemre egyszerűen születni kell, és ezt, az én égbe kiáltóan ügyes csapatom bizonyítja. Tudom, hogy ügyesek lesznek, és nem lesz rám szükség. Csak a lelkierőmre, amiből mindet nekik adom, amíg a padon szorítok nekik. Tudom, hogy tesznek majd róla, hogy a mardekárosok megemlegessék azt a napot, mikor a görényképű Malfoy megveszegette őket!
Arcomat a melankólikus, színtelen árnyalatba burkolózott égre emeltem, és miközben a mérgező főzetre emlékeztetően kavargó, ocsmány füstszínű felhőket kémleltem, hirtelen jött lelkesedésemmel egy aranysárgán ránk mosolygó napot képzeltem, és már ez is segített dobni még egy íveset a hangulatomon.
Bizakodóan és nyereség örömének ütemére pumpáló szívvel szaporáztam meg lépteim, miközben seprűmet szorosan az oldalamhoz szorítottam, élvezetten tapintva a lecsiszolt mahagóni gyönyört, ami ma lelkesedésünk kabalája lesz, és ügyes csapattársaim révén nem az eszköz, ami a magasba repít. Maximum amíg elkormányzom a páholyig.
A kviddics stadion minden lépéssel nagyobb lett, a vaskarikák büszkén magasodtak az ég felé, a két legmagasabbat pedig már alacsonyabb felhők lengték körbe.
Megcsapta fülem a tomboló drukkolók tábora, akik már rekedtre ordított torokkal követelték a játékosok pályára lépését. És még így is voltak kisebb-nagyobb társaságok, akik csak most értek oda, vidáman csacsogtak, vagy szitkokat mondtak azon csapat tagjaira, akiket ellenfelüknek tekintettek.
Büszkén húztam deszka egyenesre a hátam, és szorítottam meg Nimbuszom finom tapintású nyelét, ahogy azt hallottam, hogy a zsörtölődő diákok mind a Mardekárt fitymálják, és a mi győzelmünkben reménykednek, leszámítva a zöld kígyókat persze, de hát, ez az egyetlen amiért nem haragudhatunk rájuk.
Habár nagy elégedettséggel töltött el, és az önbizalmam is megemelkedett, tisztában voltam vele, hogy nyílt titok volt az egész iskolában, hogy magát a házat leszámítva, minden diák ellenszenvvel és ellenséggént tekint rájuk. És ezt megtudom érteni.
Ritka undok emberek, életemben talán még soha nem találkoztam olyan gerinctelen teremtésekkel, mint akiknek szerves köze van a Mardekárhoz, beleértve Pitont, és ki nem hagyva Voldemortot, aki szintén e szégyenletes ház diákjainak egyike volt.
Persze undokságban verhetetlenek, de kviddicsben közel sem. Tudom hogy a mi csapatunk most is győzelmet arat majd felettük... így kell lennie...
Időközben odaértünk az öltöző ajtajához, ahova becsődültünk a komor reggelt uraló zimankó elől.
Gyorsan berántottam magunk után a rozsda ette kilincset, hogy beszökellő, hajat borzoló fuvallatok nélkül élvezhessük a befűtött helység nyújtotta melengetést.
Wood már nyitotta is száját, hogy a "haditervet" (jogos, tekintve hogy a vörös oroszlánok és zöld kígyók között mekkora a versengés és mennyire vérre megy már egy ártatlan kviddics meccs is), de helyette egy futtában odamormogott dorgálást intézett csapatjához, amiért én nem is játszok, mégis talárban, tettre készen érkezek a helyszínre, miközben ők Olivert és kicsit engem átkozva nyakukba húzták bolyhos kviddics talárjukat, én pedig a padra roskadva röstelltem magam a dühös pillantásokért, amiket tőlük kaptam. Jó, nem tudtam hogy azzal hogy készen jövök a saját meccsünkre, azt jelenti hogy illedelmi mérce leszek köztük és köztem. Nem én kértem...
Seprűm vesszőit babrálva lesütöttem szemem a repedezett padlóra.
Miután elhalt a motyókkal való szöszmötölés hangja, éreztem hogy valaki hanyag stílusban levágja magát mellém a padra.
Kávészín tincseim mögül, amik szemembe hullottak, kérdőn figyeltem ki a vendégem.
Fred nyújtózott el laposakat pislogva a mellettem lévő helyen, miközben szeplő keretezte ajkait egyre nagyobb ásítások hagyták el.
- Te kis csókos... - vetett rám egy féloldalas mosolyt a fiú, miközben elaludt hajába túrt, ami így nem ezer, hanem kétezer irányba kezdett meredezni.
- Merthogy? - háborodtam fel, olyannyira hátravetve eszelős fejem, hogy egy marok hajtinccsel terítettem be fogadott fivérem arcát.
Ő nevetve-prüszkölve kiseperte látóterét rontó fürtjeimet arcából, majd rám emelte pajkos tekintetét.
- Mert még nem is játszol igazán, de már te vagy a kis mintajátékos. - csipkelődött, mire én csak komoran ölembe ejtettem kezem, és ignoráltam az élcelődő Weasleyt. - Oliver láthatóan már is megszeretett téged. Hidd el, mire észbe kapsz, már te dobod a nyertes pontokat a csapatnak. - vigasztalt a fiú, mikor érezni kezdte, hogy most egy csöppet túl lőtt a viccelkedés célján.
Hiába is ez a mufurckodás... Fredre ha akarok se tudok haragudni.
Így hát meg sem próbáltam elrejteni a pirulásba borult arcomra kiülő vigyort, amivel a fiú kedvességét viszonoztam.
Elgondolkodtam rajta, vajon milyen lenne már ma részt venni a meccsen.
Önfeledetten szállni, fürödni a trükkjeimen ámuló tekintetekben, markomban érezni az igazi, sárkánybőr kvaffot, hogy aztán egy jól irányzott dobással a karikába hajítsam, pontot és lélek emelő üdvrivalgást szerezve a csapatnak. Kárörvendve kacagni a mardekárosok elégedetlen hümmögésén, szemtől szembe látni Malfoy elsavanyodó arcát...
Majd mintha a fülembe kísértéseket suttogó ördög ellen felszólalt volna a szigorú angyalka, úgy oltotta le a bűntudat a szép gondolatokat.
Ha nekem... ha nekem játszanom kéne, az azt jelenti, hogy a csapattársaimnak úgy meg kell sérülnie, hogy ne tudjanak játszani, és velem kelljen pótolni őket.
És ha én szeretném, akkor ugyanolyan aljas és tuskó teremtés vagyok, mint akik ellen ma játszani fognak Harryék...
Olyan önző vagyok! Olyan... olyan önkényű, olyan botor...
Az én faladatom ma az, hogy lélekben velük legyek, izguljak értük és értük dobbanjon szívem, nem az, hogy azért szorítsak, hogy valamelyiket zúzza le egy gurkó vagy egy mardekáros csaló a seprűjével, hogy én játszhassak... szörnyű ember vagy te...
- Flo? - rángatott ki olyannyira hirtelen a gondolataimból Fred gyengéd hangja, hogy még össze is rándultam. - Miért vágsz ilyen komor arcot? - úszott be magamat ostorozó düh miatt elhomályosult szemeim elé a fiú aggodalmas arca. - Én bántottalak meg valamivel? Vagy... biztos én voltam... mondjak viccet? Esetleg... várj, had vidítsalak fel mondjuk.... - mondta hebegve a fiú, nekem meg azon nyomban megszakadt a szívem, ahogy magát kezdte okolni lelombolt kedvemért.
- Fred... - szakítottam félbe.
- Hm? - jött a válasz.
Mély levegőt vettem, hogy az oxigén táplálja az erőt, amivel kinyögni készülöm kérdésem, ugyanis rögvest eszembe jutott, mit is hiányoltam annyira ma reggel.
- Megölelnél? - nyögtem ki, de azonnal megbántam, és legszívesebben körbe tekertem volna szikszalaggal volna a szám, miután visszagyömöszöltem belé a szavakat, amikkel most komplett idiótát csináltam magamból Fred előtt.
Ő először ledöbbentem nézett rám, szája szinte mellkasáig lógott.
Éreztem hogy vörösebbre pirulok mint egy túlérett paradicsom. Bárcsak elsüllyednék...
Szemeimmel Fredre sandítottam, akit sötét csíkok szeltek ketté, ahogy szinte fekete hajam a látóterembe lógott. Jó is volt, mert eltakarta szégyenbe borult arcom.
Az arcán... egy vigyor virított.
Remek... hülyét csináltam magamból, most meg a fejemre is olvassa egy poénnal megfűszerezve.
Behunytam a szemem, hogy életem egyik legszégyenletesebb leoltásán tegyem túl magam.
A várt élcelődés azonban elmaradt.
Helyette egy meleg, gondoskodó kar fonódott nyakam köré, nehezedett vállamra, és rántott egy jólesően Mollyra emlékeztető illatforráshoz, ami annyiban külömbözőtt a tiszta szívű, szeretett nevelőanyámtól, hogy benne mintha frissen nyírt pázsit is lett volna.
De ahelyett hogy tovább elemeztem volna a Fredből áradó nyugtató esszenciát, inkább a puha pulóverbe fúrtam arcom, amikben a kiálló bolyhok kellemesen cirógatták a bőröm.
- Miért lettél hirtelen ennyire kölyökkutya, Blöki? - ahogy Fred beszélt, a mellkasa úgy zengett a kimondott szavaitól.
Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy magam előtt lássam az önelégült arcot, ami saját szellemeségét, ócska szóviccét dicsőíti.
Elgondolkodtam mit válaszolhatnék erre. Konkrétan miért is lettem ennyire érzelgős? Mióta van szüksége a cinikus, éles nyelvű Flower Blacknek vigasztaló ölelésekre?
De hát... arra legalább egyszer egy évben mindenkinek szüksége van...
Úgy érzem néha, szüleje vesztett énemnek csak ez nyújthat vigaszt. Főleg ha olyasvalaki adja, mint Molly... vagy Fred...
Ez egyszerűen csak egy szív melengető, lélek simogató vigasztalás, ami a meggyötört énemnek segít nem összeroppanni ebben a nehéz időben.
Ezek a szörnyű borzalmak alatt ne törjek meg úgy, mint egy gyönge gally.
- Minden... - sóhajtottam végül a fiú mellkasába. - A kamra, a fenyegetések, Lockhart és az, hogy tetejébe most értetek is izgulnom kell. - mondtam ki a teljes igazságot.
Éreztem a fejemet tartó mellkas emelkedését, ami egy tehetetlen sóhajtásra utalt Fred részéről.
Habozott, mit is mondhatna erre. Nem csodálom hogy nem talált szavakat. Én se tudnék egy olyan szánalmas szerencsétlenre mint jómagam.
- Megértem. - búgta végül soha nem hallott letörtséggel a fiú. - Szörnyű, de hidd el, amíg Dumbledore itt van, nincs mi miatt aggódni. Nem is szabad. Ha ilyen nehéz időket élünk, akkor is boldognak kell maradnod, mert ha hagyod, hogy a félelem és a szomorúság felemésszen, nem lesz mi tartsa benned a lelket azért, hogy harcolj, és segíts azon, aki fel akarja adni. - mondta végtelen bölcsességgel a fiú, és elképedéssel töltött el, hogy hangjában nyoma sem volt annak az éretlen, bolondozó srácnak, akit megszoktam. - Fontos, hogy boldog tudj maradni akkor is, ha nehéz, mert ha meghal a remény, meghal az esély arra, hogy együttes erővel megoldást találjunk erre az egészre. Érted? - mosolygott le rám Fred, és mosolyától úgy éreztem, mintha már is csak egy rossz emlék lenne ez az egész borzalom. Jó volt legalább arra az egy idilli pillanatra ezt érezni...
- Egyébként... - bontakoztam ki az ölelésből. - Mikor lettél te ennyire bölcs? Hihetetlen... hogy tudsz ennyire bolond és ennyire érett lenni egyszerre... - morfondíroztam, elveszve a szeplős arcban, azon elmélkedve, hogy mi lenne velem nélküle. Tényleg nem tudtam.
Nem értem miért lobbant fel hirtelen ez az érzés bennem, hiszen bármelyik Weasley gyerekre ránézek, ezt kéne éreznem, de ezután a lélek melengető szóváltás után... egyszerűen csak az ikerpár ezen tagjával tapasztaltam ezt.
A pillanat varázsa azonban azonnal megtört, amint a fiú gúnyosan elvigyorodott, kivillantva minden fehér fogát.
- Én mindenben jó vagyok Flo. Hát még mindig nem fogtad ezt fel? - kacsintott kacéran. Megforgattam a szemem, majd játékosan a gyomrába bokszoltam. Ő nyögött párat, hasát masszírozva, majd újra tejbetök módra mosolyogni kezdett. - Kemény vagy mint a szikla... De mi is, úgyhogy korábbi aggályodra válaszolván, ne kételkedj, semmi bajunk nem esik. Ha igen is, ott vagy te, hogy helyettünk is nyerj! - nyomott barackot a fejemre, mire felháborodottan odébb löktem a kezét.
- Pont ezt nem akarom! - morogtam, majd észbe kapva felpattantam a padról, ugyanis módszeresen átlelkiztük Wood tervét, és még csak le sem esett nekem.
A csapatkapitány bátorító mosolyt lövellt mindenki felé, majd bátorító szóval toldotta meg azt, eztán pedig kezét a kilincsre helyezte, lenyomta, majd kitárta, egyenes rálátást adva nekünk a még rossz időben is smaragdzöld pázsitra, a szurkolók lelkes hadára, és dugig tömött páholyokra.
Rögtön elfogott a lámpaláz, és a csapattársaim iránt érzett izgalom.
Wood tagbaszakadt alakja suta léptekkel kibandukolt a drukkolók szeme fénye elé, akik hallhatóan eszelősebben kezdtek üvölteni, ahogy az áhított játékos végre szíveskedett kitolni a képét eléjük. Őt Angelina, Alicia és Katie követte, az ő nyomukban a Harryt támogató George, majd Fred, aki bátorító szavakat suttogva fülembe, kézen ragadott, majd az ajtó felé húzott.
Merev léptekkel követtem őt, és amint az öltöző küszöbét átléptük, feladták térdeim a szolgálatot, és kétségbeesetten kezdtem kapaszkodni Fred pulóverébe, és úgy botorkáltam ki a ránk szegeződő arcok rengetegében a pályára, ahol a fű frissen sistergett talpunk alatt, ahogy a zöld csomókat cipőnk alá gyűrtük.
A szemem haragosan összepréseltem, ahogy megláttam a zöld taláros, szintén a pálya közepe felé araszoló mardekárosokat. A kedvem lerontódott, az izgalmam fokozódott.
A nagy zsivaj csillapíthatatlannak bizonyult, az őrült hangzavar csak tetézte a félelmem, ahogy körülölelve eltompította minden érzékem, kísért egészen a pálya közepéig, ahol mint harcra kész farkas falkák, néztünk egymásra bosszúsan, és ha tekintettel ölni lehetett volna, minimum a csapatkapitányok, de maga az instruáló Madam Hooch is holtan esik össze. A feszültség tapintható volt, sőt szinte olyan szilárd, hogy gyűlölkődő árkot vájt mindannyiunk szívébe.
- A csapatkapitányok fogjanak kezet! - rivalta Madam Hooch, akinek kócos, rövidre nyírt haját ősz rétté, ápolatlan szürke pázsíttá borzolta a szél, s borostyánsárga szeme utasítás teljesen villogott a két fiúra. Hangja alig ért el tudatomig, mert elcsellengett a minket éltető tömeg zsivajába.
Flint és Wood hanyagul egymás felé nyújtották kezüket, de a szem a lélek tükre, és nyíltan elárulta a két gyilkos tekintet, hogy azt a két kezet bizony egymás nyakán nyugtatnák inkább.
A kézfogás acélosra sikeredett, még én is beleborzongtam a gyűlölködő öklök ropogásába, amik elárulták, hogy mindketten a másik nyakát képzelték tulajdon tenyerükbe.
A haragjuk lehangoló volt, nagyot nyelve imádkoztam hogy senki se sérüljön meg úgy a vérre menő meccsben, hogy pótolni kelljen.
Mikor a jóformán betört kezek elengedték egymást, Madam Hooch az ajkához emelte sípját.
- Sípszóra indul a mérkőzés, Black pedig elrepül a páholyba, ahol felszólításra azonnal be kell állnia játszani, ha valamelyik griffendéles hajtó lesérül. - magyarázta nekem Madam Hooch, majd egy szurkolóktól mentes ülőhely sorra mutatott. Eltökélten, szememben a kötelesség tudás magabiztosságával bólintottam.
- El se kéne repülnie, kapásból három béna játékos helyére beállhat! - vicsorgott idétlenül Malfoy a zöld talárosok marcona alakja mögül.
- Kár hogy a te helyedre nem állítottak be pótlékot, úgy érzem neked lesz rá a legnagyobb szükséged. - tettem kihívóan karba a kezem, miközben a lehető legbosszúéhesebb mosolyomat villantottam a fenyegetőre, aki elkeseredett fintorral már nyitotta voln ajkait egy újabb sértő megjegyzéshez, de Madam Hooch mindkettőnket figyelmeztetően leintett.
- Három.... kettő.... egy.... - mondta a tanárnő, majd ezüst sípját szájába nyomta, eztán pedig éles füttyszó hasította ketté a drukkolók örjöngő hangzavarát.
Lábam közé kaptam seprűmet, majd erőteljesen belerúgtam a zöld fűbe, mire föld és pázsit darabok pattogtak szerte széjjel rongyos edzőcipőm nyomán, én pedig éreztem hogy a lábaim máris a levegőt rugdossák, és nem a szilárd talajt.
Megmarkoltam a seprűmet, mintha az lenne a kötél, amivel egyre magasabbra húznának egy hegyen, majd végleg elszakítottam tekintetem a zsugorodó talajtól, és helyette tekintetem az ólomszínű égre emeltem.
Kiélveztem pár röpke másodpercre az arcomat cirógató szél érzését, a felszabadító tudatot, hogy szabadon szárnyalok és mindent magam alatt hagyok mint egy madár, majd gyorsan a kijelölt páholy után kezdtem kutatni szememmel, és amint megtaláltam, felé kormányoztam seprűmet.
Gyorsuló repülésben kilőttem oda, miközben megengedtem magamnak egy halk kuncogást, ami a repülés élvezetének jele volt, no meg annak, hogy a szél borzolta tincseim hogyan csapódnak arcomat csiklandozva a kobakom mögé.
A csodás repülés aligha tartott tíz másodpercig, ugyanis a Nimbusz hamar a kijelölt célhoz süvített.
Megrántottam a nyelet, ezzel lelassítva a seprűt, megállapodva a számomra kijelölt székek felett.
Lejjebb ereszkedtem, majd puffanva levetettem magam a seprűről, magammal rántva pont egy középső széken talpalva.
Gyorsan levágtam magam ülő pozícióba, majd Harry, a cikesz, az ikrek... meg úgy sok minden után kezdtem kutatni tekintetemmel.
Meg is találtam egy éjfekete loboncot, amihez egy reszketeg test, majd egy ugyanolyan seprű, mint amilyen nekem van, tartozott.
Harry volt az, és arcáról lerítt a szorgos kutakodás, ahogy a cikesz után forgatta kobakját.
Számban azonnal keserű ízt éreztem, mikor egy zöld taláros, tejfeszőke vakarcs íncselkedőn barátom felé röpült, majd olyan szavakat mondott neki, amit nem kellett értenem ahhoz, hogy tudjam, újfent Harryt sértegeti.
A fiú láthatóan megtartotta magának a csípős visszaszólást, és magában fortyogva tovább kutatott a cikesz után. Bölcsen tette, nagyon bölcsen. Nem szabad hagynia hogy Malfoy, vagy bármelyik mardekáros görény elvonja a figyelmét a meccsről, mert felforrósodott fejjel és dühtől szinte nem is látva nehéz lenne ép elmével a küzdelemre és a feladatára koncentrálni, vagy egyáltalán végre hajtani.
Azonban Harry hiába hagyta figyelmen kívűl a csúfolódó kis férget, volt bőven más, ami elterelte figyelmét a cikesz kutatásról.
Ugyanis az egyik gurkó, barna csíkban süvített a fiú felé, egyenest a fejét megcélozva, és zabolázatlanul suhant, félve hogy Harry koponyája helyben betörik a találkozástól.
- Harry vigyázz! - sikoltottam önkívületi állapotban, ahogy bénult, riadt elmém feleszmélt a kábulatból, és felfogta hogy a fogónk élete de minimum eszmélete forog most kockán, avagy egy megbokrosodott golyótól, ami egyenest felé tart.
A fekete hajú még pont időben realizálta az életére törő vad gurkót, lehajtotta fejét, de a gonosz bőrlabda szele még is élénk táncba hívta tincseit.
A szívem hevesen kalapált, az adrenalin szintem a szürke egekben tombolt, és úgy roskadtam vissza a padra, tenyeremmel csitítgattam a vad mén dübörgő patáinak ütemére csapdosó mellkasomat.
- Ez közel volt... - motyogtam magamnak, még mindig magam előtt újrajátszva Harry hajszálon múlt épségét.
Némileg csillapodó félelemmel újra a pályára koncentráltam, ahol most George suhant Harry felé, majd ütőjét lóbálva elmanőverezett a fogó mellett, és egy jól irányzott pofonnal Adrian Pucey, a mardekár egyik hajtója felé csapta a furcsa mód megint Harryt célba vevő golyót.
És... ezt nem akartam elhinni.
A gurkó éles kanyart írt le, és anélkül hogy mégcsak megközelítette Puceyt, helyette újra Harry felé kezdett süvíteni.
Felpattantam a helyemről, és öklöket a számba nyomva folytottam el egy félelemmel teli sikolyt, ahogy centiken múlva csak egy gyors bukással sikerült leráznia a fiúnak a megbokrosodott gurkót. Szerencsére Harry fején túl egy újabb George álltal lendített ütő várta a golyóbist, ami most egyenest a szőke kis görény felé indult meg.
Ám azonban a ladba makacsul kikerükte Malfoyt, és megint abba az irányba kezdett suhanni, ahol történetesen Harry lebegett értetlenül a Nimbuszán.
- A fenébe is! Mi van ezzel? - rikoltottam tehetetlenül és nagyon értetlenül. Ez lehetetlen. A gurkók sosem pécéznek ki egy embert, mindig az a céljuk hogy a legközelebbit letaszítsák a seprűkről. Ilyen megmakacsoltság egyikre sem jellemző, és ha valaki bűvőlgetett rajta hogy ezt tegye, akkor ráadásul hatalmas nagy szabálytalanságról is beszélünk. Márpedig valami bizserélésnek kellett történnie, mert ez a viselkedés egy megvadult ragadozó madárra és nem egy primitív labdára utal.
Olyannyira féltettem a gurkó szadizta Harryt, hogy nem is figyeltem az állást, a hajtókat, hogy ki szerez pontot és ki védi ki ügyesen, csak a hollófekete hajú fiúra koncentráltam, aki most  kilőtt a pálya túlsó vége felé, nyomában az idegölően őt megcélzó golyóval. Szegény fiún is látszott, hogy tehetetlenül áll hozzá az egészhez, de mondjuk ehhez ki nem?
A pálya másik végében Fred várta a gurkót, ahol Harry gyorsan lebukott, hogy a fiú kényelmesen suhinthasson, így a golyót ismét új repülési pályára térítve.
Fred magabiztosan kurjantva meglengette ütőjét, és egy apró mosolyt megkockáztatva figyeltem, ahogy az egyenest eltalálja a célpontot, milimétert sem tévesztve, újra bizonyítva nekem, hogy Frednél tehetségesebb terelő aligha akad.
Az örömöm azonban korai volt.
A gurkó úgy vonzódott Harryhez, mint vasgolyó a mágneshez, ezért fájdalmasan nyögve konstatáltam, hogy fogadott fivérem gyönyörű ütése semmire valónak bizonyult, ezért a vad golyóbis megint menekülésre késztette a Griffendél fogolyát.
Folyamatosan a fekete csíkot követtem tekintetemmel, aminek nyomában egy barna süvített, azaz Harry és a gurkó szokatlan kergetősdiét vizsgálgattam, még akkor is, mikor átlásztó elmosódás homályosította el látóterem.
Ugyanis időközben eleredt az eső, súlyos vízcseppek csattantak kobakomon, pillanatok alatt csatakos boglyává téve hajam, ahonnan a jéghideg víz lecsorgott az államon, egyenest be a pulóverem nyakán keresztül a mellkasomhoz, belülről téve fagyos zuggá engem.
De nem igazán izgatott a minden porcikámat megjegesítő fenállás, ingerülten megráztam vizes fejem, mint egy megfürdetett kutya, hogy fülemből és hajamból egy gyors csekkolás erejéig eltüntessem a hideg folyadékot.
Nem kellett az állást mutató táblát sokáig keresnem elködösült elmével, a kommentátor szerepét betöltő Lee Jordan hangja átszelte az eső sziszegő zaját és a drukkolók felbőszült zsivaját, és keserves eredményt mormogott a jelenlévőknek.
- Az állás: hat-nulla a Mardekár javára. - morogta keserűen a griffendéles, amire sok diák egyöntetűen hördült fel hitetlenkedve, egyetemben velem, aki még mindig halálra izgulta magát, amiért a Harry életére törő gurkó nem nagyon akart csihadni.
Nem hiszem el! Harrynek esélye sincs így elkapni azt az átkozott aranylabdát, és még a mardekárosok is pontot pont után szereznek! Fenébe is!
Miközben pezsgő vérrel kísértem figyelemmel a fiú manővereit, amikkel az őt üldöző golyó elől tért ki, megütötte fülemet a mardekáros szurkoló tábor idegesítő füttykoncetrje, primitíven örjöngő üdvrivalgása.
Hát persze... miért is nem jutott eszembe előbb?
Hát ez az egyetlen ép eszű magyarázat, nem?
Akik babráltak az átkozott labdával, és rájuk jellemző galád csalással érték el hogy Harry most tehetetlenül menekül a megbokrosodott gurkó elől, azok a mardekárosok lesznek!
Tudom, elhamarkodott vádnak is tűnhet, de őszintén, ki más vetemedne erre, ha nem a nyereség éhes, csalásról hírhedt bagázs?
Habár akkor még nem tudtam hogy nincs igazam, azonnal megnagyobbodott bennem a mardekárosok iránt érzett utálatom, nyers gyűlölet szintjére lépve, miután magamban eldöntöttem, hogy csak ők lehetnek felelősek a gurkó szokatlan viselkedéséért. Az elmém elöntő haragtól nem is vettem figyelembe, hogy Oliver is mondta, hogy a labdák szigorúan Madam Hooch irodájában vannak elzárva meccsekig, így a feltételezésem alaptalan, de a kilátástalan helyzetben jó volt valakire a bűnbak szerepét kiosztani.
Mindeközben Harryt már mindkét iker közrefogta, és őrt állva a fekete hajú tag mellett, szapora ütésekkel óvták meg attól, hogy annak bármilyét is el vagy letörje a meggárgyult golyóbis.
Örültem hogy így csökkent Harry sérülésének esélye, de így azé is, hogy valaha elkapja a cikeszt, mert a szorosan mellette hadonászó ütők láthatóan legalább annyira tehetetlenebbé tették, mint a nyomában járó labda.
Fenébe is! Nyernünk kell, de esélyek nélkük ez valljuk be lehetetlen! Főleg ha ilyen fránya körülményeket kapunk helyettük.
Nem csodálom hogy pár perc után minden játékos a talaj felé kormányozta seprűjét, miután Madam Hooch sípjanak éles sipítása szelte ketté a szurkolók zaját.
Felpattanva figyeltem ahogy a griffendéles csapattársaim odatömörülnek a pálya egy sarkába, és tanácstalanul tanakodni kezdenek, ki sem kell találnom hogy miről.
Miközben ők egyre hevesebben artikulálva vitatkoztak egymással, Madam Hooch is zaklatottan feléjük kezdett lépdelni.
Eközben a kárörvendő mardekárosok újongva füttyögtek a játék lesípolása végett, mégjobban táplálva bennen a gyanút, hogy ők állnak a szörnyen zabolázatlan golyó mögött.
Esküszöm, ha ennek vége, egyesével tépem ki mindannyiuk hajszálát...
Miután belefolytottam őket egy kanál vízbe....
Hihetetlen mennyire kitudják hozni belőlem az aggresszív, harcias dögöt ezek a kis...
Morogva elfordultam a gyomorforgatóan boldog, zöldbe öltözött bagázstól, és a tanácstalanul tárgyaló griffendéleseket kezdtem nézegetni, akikkel immár Madam Hooch is heves magyarázattal taglalta a furcsa jelenséget.
Az eső mégjobban rákezdett, velőig átázva vacogtam, de nem érdekelt a csatakos ruhám és a hüllőbőr hidegre hült testem, csak az, hogy vajon dűlőre jutott-e a csapat a megvadult gurkó terén.
Felháborordottan ugrottam fel, mikor láttam hogy a tanácskozó csapat tagjai gondtalan lábuk közé szorították polírozott seprűjik nyelét, majd elrúgják magukat a földtől.
Mi ez? Nem érdekli őket a kőkemény golyó, ami mindenen átgázolva igyekszik Harryt letaszítani a seprűjéről?
Mert engem speciel igenis foglalkoztat a barátaim testi épsége, jelen esetben ÉLETE!
A tajtékzásomat azonban nem tudtam senkivel se megosztani, mert egyetlen társam a bosszantó egyedüllét volt.
Már nem is érdekelt ki nyeri ezt a hülye meccset! Csak élje túl mindenki, az ég szerelmére!
Ezen gondolatok közepette fortyogtam azon, hogy mindezen körülmény ellenére az eső szakadó, fülsértő dübörgésébe belevegyül az őszhajú tanárnő sípjának éles hangja, és minden játékos suhan is betöltendő posztja felé, három lány a lomha, vörös kvaffért, Wood a póznákat védeni a cselező mardekárosok elől, az ikrek ütőjüket lóbálva a kevésbé megvadult gurkó felé pucoltak. Meg vannak ezek húzatva?
Harryvel mi lesz? Egy csöpp fogó, aki ügyes ugyan, de gurkó hárításban esélye sincs! Miért játszunk az átkozott Mardekár javára? Mi folyik itt?
És ahogy azt sejtettem, a Harrynek vélt fekete, széllel versenyt felvevő csíkot a homályt szememre borító esőfüggönyön áthunyorogva is csak onnan ismertem fel, hogy felhangzott mögötte az ismerős, nehézkes süvítés, ami egy nyomába szegődő, haragos golyóbistől származott.
Felháborodottan vártam, hogy valamelyik iker a segítségére siessen, de a fiú továbbra is egyedül vesződött a labda lerázásával. Én megértem hogy így jobban ki tudja szúrni a cikeszt, de ha kedves az élete de minimum az ép feje, akkor nem száll gondfeledetten utána, mert telibe csapja az a Merlin átkozta gurkó!
De én nem tudtam pályára állni, és módosítani ezen, akkor sem ha engedve lenne, mert ha két profi terelő és egy hihetetlenül ügyes és fürge fogó nem tudta lerázni, egy zöldfülű kviddics drukkernek már hogyan sikerülne?
A tehetetlenség dühe rágott rajtam, miközben ujjaimat szinte eltörve morzsoltam, és úgy figyeltem Harry pazar bukfenceit, dugóhúzóit, szlalom sorozatatit és pörgéseit, amit fürgén kapdosott szemmel is nehéz volt követni, hát még azt, hogy fent vagy lent van éppen.
Még ott fel is sikkantottam, mikor a fiú egy oldalra vetüléssel fejjel lefele pózba pörrent seprűén, hogy megússzon egy újabb alattomos golyótámadást. Istenem, bármit, csak élje túl ezt a meccset szegény...
Majdnem bosszúsan rá is óbégattam a drukkolók hadára, akik harsányan felnevettek Harry bukfencein, de hát kviddicshez nem konyító fejjel tényleg abszurdnak, egyenest nevetségesnek tűnhettek a cirkuszi artisták álltal megirigyelt trükkjei, de mint ezt a sportot kívűlről-belülről fújó boszorkány, tudtam hogy ez a legjobb taktika a lomhán kanyarodó, nehéz gurkóval szemben.
Így inkább csak tovább izgultam és öltem meg maradék idegszálam cimborám épségén, és remegő fejjel bólogatva dicsértem a bölcs improvizációt. Már nem is tudtam igazán, hogy a fülembe csorgó jeges víztől vagy a félelem hevétől reszketek-e, de az biztos hogyha még valaki rám is ijeszt, a szívem kitörve bordáim tömlöcéből, ívesen repüli át egész Angliát.
Majdnem meg is történt ez, mikor láttam hogy Harry egy vízszintes halálkanyarban száguldani kezdett a stadion széle mentén, és még az ezüstszürke zápor-függönyön át is tisztán látható volt, hogy mennyire veszélyes mutatványt tár az erről fogalmat sem birtokló szurkolók szeme láttára.
Szinte elájultam miután egy újabb, minden hangot élesen átnyisszantó sikoltáson voltam túl, miután Harry feje mellett vészesen elsuhant az ominózus gólyobis, miliméterekkel választva el a fiút attól, hogy eltörje a nyakát.
Édes Merlin... egyetlenegy dolgot kértem, hogy Harry élje túl ezt a fene meccset, de eddig nagyon nem úgy tűnik hogy hallgattál rám!
Minden tiszteletem egyébként éjfekete hajú cimborámnak, aki ezek után kobra reflexszerűen feleszmélt, és már suhant is a másik irányba, kihasználva a gurkó lassacska kanyarodási hátrányát.
Csakhogy a pálya végén nem más, mint Malfoy várt rá, aki egy letörölni vágyó gúnyos mosollyal várta ellenfelét.
Láthatóan újabb sértéssek jutalmazta Harry ott létét, mert a fiú bosszúsan rá emelte haragtól ragyogó zöld íriszeit. Én márcsak attól fogamat csikorgatva átkoztam Malfoyt, amiért kizökkenti a griffendélest a játékból.
Vagy zökkentené, mert Harry (nagyon helyesen) úgy döntött nem foglalkozik tovább a grácia szavaival, inkább egyenesbe állt, de amiért a körmömet kezdtem tövig rágni, az nem a halálos tempója volt, hanem az árnyékként mögötte suhanó gurkó.
Még utoljára megkockátatott egy dühös pillantást Malfoyra, de legnagyobb meglepetésemre az arcára a leplezetlen hüledezés ült ki.
Kérdőn követtem a tekintetét, de ellensége tejfelszőke, hátranyalt frizurájának csillogásán kívűl nem igazán találtam rá okot hogy miért lepődött meg Harry.
Aztán mikor párszor összepréseltem értetlen szemeimet egy gyanakvó hunyorgás keretei között, megláttam hogy ami megcsillant, az bizony nem Malfoy haja volt. Nem bizony, mert arany színe volt, és sebesen verdeső szárnyai, mint egy nemesfém kolibrinak.
A cikesz lebegett a lökött mardekáros feje mellett. Amit az idióta, zöld talárosokat megvesztegető görény észre sem vett.
A megkönnyebbülés boldog remegése fogta el a gyomrom, és kezem végre a határtalan örömtől, és nem a csuklómon végigcsorgó esővíztől reszketett úgy, mint egy védtelen levél, amit hevesen cibál egy zord szélvihar.
Már vártam, hogy Harry mikor indul neki megkaparintani a nyerésünk zálogát, de mikor a várt lecsapásnak még a kezdeményezése is elmaradt, hitetlenkedve kaptam fejem az ifjú fogóra.
Aki habozott. Tanácstalan arccal bámulta a Malfoy feje mellett szárnyaló aranylabdát, bármi mozzanat nélkül.
- Mire vársz még? - morogtam kerek orrom alá, most először valódi haraggal meredve a fiúra, miközben holtra markoltam páholyom korlátját, ami visszatartott attól hogy tébolyultan a nyolc méterrel alattam lévő stadion füvére puffanjak, ami legyen akármilyen puha, ilyen magasságból nekem lőttek ha ráesek.
Tényleg mit halogat annyira? Itt az esély hogy végre letudjuk ezt a balszerencsés meccset! Apropó! El is felejtette hogy egy megkergült gurkó van a nyomában, ami bármelyik pillanatban eltörheti bármilyét ha így habozik és nem figyel rá eléggé?
És csak ki kellett mondanom! Karma barátom nagyon gyűlölhet, de ezért most én is fogom őt!
A barna, vadul száguldó golyó ugyanis kihasználta Harry egy helyben lebegését, és ezúttal célba talált, anélkül hogy bármit is reagálhattunk volna. Egy másodperc alatt süvített keresztül-kasul a smaragd pázsit felett, és egyenest Harry könyökének csapódott.
Egyszerre sikoltottam fel hisztérikusan azon hogy találat érte a meggyötört fiút, és egyszerre azért mert ide hallottam a törést ígérő borzalmas reccsenést. Nem tudtam eldönteni melyik válthatta ki belőlem azt, hogy úgy viselkedek mint a Kövér Dáma mikor opera énekelni akar, de látva ahogy barátom kizökkenve csusszan meg seprűje sima nyelén, és ficegő karral zúg szinte a mélybe, abban az önkívűleti aggodalom közepette nem is igazán lehetett megállapítani.
Ha térdem nem rogy meg, és nem roskadok puffanó tomporral és hullaszín arccal a padra, lehet azonnal a lábam közé kapom a seprűt, és magam sietek a sors s gurkóverte Harry segítségére, de minden végtagom a négy irányba elnyúlva hevert ernyedtem mellettem, ahogy az aggodalom félelmének bénítása lassan mindegyiket tanácstalan csonkká tette, ahogy minden porcikámba besunnyogott.
Nagyon jól tudtam hogy eltört Harry karja: látszódott hogy a fájdalom kábulatától alig tud a polírozott, tükösima mahagóni faragványon maradni, ugyanis márcsak két láb és egy kéz tartotta rajta. A törött pedig bénultan lógott alá a hideg, veszélyt kecsegtető mélybe, amihez vészesen közél állt hogy belezuhan.
Mind ezt nézve pedig én is közel álltam ahhoz, hogy az ájultság sötét hasadékába zuhanjak a borzalmas, természetellenesen fityegő végtag láttán, hát még azt nézni, hogy a fogó lassan tényleg alábucskázik.
És ha ez nem lenne elég baj Harrynek és elég szívbaj nekem, a gurkó újra támadásba lendült, ezúttal a fiú arcát vette célba.
Megkönnyebbükten fújtam ki a magamba folytott levegőt, ami fehér páraként távozott lilára fagyott ajkaimból, mikor láttam hogy Harry egy ügyes fordulattal kitér a labda elől .
Az eső pedig ennek "örömére" még jobban kopácsolni kezdett a stadionon és a szurkolók eleve csatakos kobakján, nekem pedig már konkrétan bokámig ért a páholyba szemerkélő, dagadt esőcseppek időközben kisebb csermellyé hízott hada, ezért idegesen rántottam fel térdemet csapzott mellkasomig, és úgy hunyorogtam a meccs történései felé a zápor homályos függönyény át.
A griffendéles fogó most zuhanórepülésben indult meg Malfoy felé, akinek kárörvendő vigyorom kíséretében lefagyott arcáról a cinikus vigyor, és szélsebesen mentve átázott irháját, elpucolt Harry útjából.
Büszkén szemléltem a mutatványt, mert tudtam hogy csak egyet jelenthet e merész mutatvány: hogy Harry látja, és hivatalosan is üldözőbe vette a cikeszt!
Ám örömkurjantásom hamar egy megbotránkozó sikolyba torkollott, mikor láttam, hogy Harry már ép kezével is elengedi a Nimbusza nyelét, és pusztán két combjával tartja magát rajta.
Mit művel ez?
Komolyan meg akar HALNI?
Hörgés és bosszús morranás magamat is meglepő keverékét kiadva rontottam a korláthoz, hatalmas sugárban csattogtatva a jéghideg vizet mindenfelé, ahogy a bokáig érő löttyben kocogva oda, majd megragadva a hideg fémrudat, és szinte eltörve azt, rikoltoztam, bevallom én se tudom mit, de hogy a "Mi a fészkes fenét művelsz" benne volt, az holtbiztos.
Harry ujjai láthatóan rákulcsolódtak valamire, de engem az se érdekelt ha a cikeszt kaparintotta meg, sokkal inkább azért lett úrrá rajtam a halálfélelem, mert a fiú seprűje így most gyönyörű, függőleges irányban suhant a pázsit felé.
Sikítva nyújtottam kezem a talaj felé zuhanó fiú irányába, mintha ezzel meg tudnám menteni a borzadályos ütközéstől.
Meredten nyúltam vacogó karommal abba az irányba, és lehet hogy csak Harry épségéért imádkozva beleképzeltem vagy kényszerítettem magam arra hogy elhiggyem, de a föld felé zuhanó seprű ekkor tényleg lelassult, mintha valaki izomból rántott volna meg egy féket.
Ám mielőtt csodálkozni lehetett volna időm, éles fájdalmat éreztem a karomban, ami lassan zsibbadni kezdett, miközben egészen a vállamig kúszva ízben rágta végig pusztító kínnal minden sejtem, de mindezt... mindezt egy olyan hangos reccsenés előzte meg, amit soha nem tudok elfelejteni, no meg azt sem, hogy mielőtt a pupillámat forró könnyek nyelték volna el, egy barna, megvadultan száguldó gurkót láttam utoljára suhanni a stadion mentén.
Egy meccs alatt két kar.
S miközben e nevetséges megállapítás közepette meglepetten éreztem hogy az alkarom kifelé, azaz groteszkül a másik irányba csavarodva fityeg a pálya felett, azt is véltem felfedezni, hogy a világ, a drukkolók hada és az időközben földet ért Harry köré gyűlt csődület egyre jobban vész el egy elmémet elnyelő feketeségben.
Majd tompa csönd követi az elvesztett látásomat.