Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Kerülgetni mint macska a forró Százfűlé-főzetet

A Félig Fej Nélküli Nicket és Justint ért merénylet pánikká fokozta az iskolában uralkodó, eleve könnyen pattanó húrokkal megáldott nyugtalanságot.
A kihalt folyosókon már nem vidám csevelyekek ütötték meg az ódon falak közt lófráló személyek fülét, hanem baljósló és bizonytalan sutyorgás, néha pedig egy-egy riadt nyögdécselés.
Utóbbi természetesen akkor, ha Harry és én is a helyszínen voltunk.
Nagyon fájt, hogy több ezer ember szemében én most egy megátalkodott gyilkos bősz csatlósa vagyok, Harry pedig maga a hidegvérű öldöklő.
Egyrészt nem voltam az, és pont, azon hogy egy szúnyogot lecsapni is ódzkodom, nemhogy valakit megölni, ezen nincs mit ragozni, ezért is fájt.
Aztán azért is, mert nem gyilkosság történt.
Majdnem a merénylő szintjére süllyedt le az, aki bátorkodott minket ezzel nyilvánosan megszégyeníteni, mert nem ölés, hanem kővé dermesztés történt, mert az ölés még egy fekete mágustól is brutális és mélyen súlyos tett, nem hogy két ártatlan másodikos nebulótól, akik még egy aprócska lárvát sem tudnának megdermeszteni, ha akarnak sem.
De szerencsére ebben a kiláthatlan káoszban is volt, ami erőt adott.
Egy részt az, hogy Dumbledore mellettünk áll. Ha ő az igazunk mellett fogult el, akkor nincs mitől tartanunk, legalábbis hosszú távon, komolyabb vádaskodás szempontjából.
Másod részt, pont ez.
Lehet hogy nem került sor arra, hogy ki legyünk csapva, de attól még az arcunkat gyűlölködő és tőlünk rettegő szempárok, hátunkat ellenséges suspusolás fogadta. És nehéz volt. Nagyon.
El tudjátok képzelni, milyen érzés az, hogy már egy-egy diák, a saját baráti körödből is, úgy tekint rád, mint aki bármelyik pillanatban ölni tudna? Mintha minden egyes szem, ami csak rád szegeződik, vagy a vegytiszta gyűlőletet, vagy a tőled való oktalan félelmet ontja? Hogy bármikor elmész valahol, lábnyom helyett riadt és bosszús suttogást hagysz hátra, ami azt taglalja mennyire vagy velejéig gonosz?
És ami még mélyíti ezt a szörnyű állapotot, hogy tűrnünk kellett.
Nyelnünk kellett azt a torok és legfőképpen lelket mardosó lúgot, ami mindennek lenézett/elkönyvelt/lehordott, csak épp mindennek, aminek mi az ellenkezője vagyunk. Fehér helyett mocskos fekete. Jó helyett megrögzött rossz. Ártatlan diákok helyett, akik épp azon munkálkodnak hogy erre megoldást találjanak helyett kiváltó okot jelentő gyilkosok...
Nem fordulhattunk utánuk, vághattuk hozzájuk a valóságot, hiszen úgy sem hiszik el. És az aggresszió miatt mégjobban lábra kapnának ezek a förtelmes pletykák. Még több mocskos hazugsággal dúsítják őket.
Annak a bosszantó ellenére, hogy pont mi vagyunk azok, akik minderre próbálják megtalálni a megoldást. Akik a biztonságot és végre megérdemelt békét próbálják kigabalyítani ebből az őrült borzadályból.
És tessék! Ez a hála!
Hogy minket könyvelnek el gyilkosnak, holott mi vagyunk azok, akik a védelmük érdekében nyomoznak... felháborító...
De valahol átéreztem.
Persze nem azt, hogy minket gyanúsítanak.
Hanem a félelmüket, és azt, hogy megnyugvás reményében az első adandó személyre, aki csak rosszkor volt rossz helyen, ráfogják, abba a végelkeseredettségből fakadó reménybe ringatni magukat, hogyha leleplezettnek tekintik a merénylőt, azzal talán véget ér mind ez.
Pedig nem...
Én is féltem.
Noha ilyen tiszta, egyben mocskos vérrel nem is kéne. Hisz ismerem a családfámat, és nem dicsekszem velük, de évszázadok óta nagymúltú aranyvérű családba születtem bele, noha inkább születnék mugli ivadéknak vagy félvérnek, mintsem ilyen emberi életeket ontó varázslók és boszorkák vére szennyezze a testem, a testet, ami minden porcikájával Voldemortot és a fekete mágiát utálja.
Féltettem Hermionét. Hisz neki mindkét szülője mugli. Féltettem minden ilyen diákot, legyen kicsi vagy nagy, ítéljen el vagy álljon mellettem. Hisz a legtöbben nem tudták hogy hamis vádak alapján ítélkeznek felettem, egyszerűen csak bűnbakot akartak, hisz rettegtek.
Amit megértettem...
Mégis mi lenne képes arra, hogy megöljön egy kísértetet?
Valamit, ami már eleve halott?
Ebből szempontból, meg tudtam érteni, hogy miért verekednek szinte a Roxfort Expresszre szóló jegyekért. Miért akarnak azonnali bűnbakot, csakhogy egy árva megoldás lelhessenek. A helyükbe képzelve magam, lehet ha nem is csatlakoznék a nyilvános utálók és gyanúsítók körébe, de elgondolkodnék az ártatlanságomon.
De nem tehetem. Én ebben a történetben az vagyok, aki megmenti ezeket a fránya vádaskodókat a merénylőtől, békét hoz, kiderít és felderít, és megvédi barátait az utódtól.
Remélhetőleg nem saját magától, ha egy kicsit is adok azokra az elméletekre, hogy vérrokonságban állok azzal, akit most elsőszámú ellenségemnek tekintek.