Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Hív a Rengeteg

A kastély parkjába lassan oly rég várt vendég érkezett: a nyár.
Az égbolt és a roxforti tó is egyaránt tündöklő kék színt öltött, s a réten és Bimba üvegházaiban egyaránt káposztafej méretű virágok bontogatták ezer színben pompázó szirmaikat. A napsugarak napról napra egyre erősebbek lettek, egyre melegebb lehellettel cirógatták meg az iskola környékét.
A Tiltott Rengeteg fáinak csupasz ágait élénkzöld, rügyekből fakadt levelek öltöztették fel, és a természet boldogan, élénken köszöntötte a vidám évszakot.
Kár hogy mi nem tudtunk örülni neki.
Egy forró délutánon sem kint élveztem a nyár adta csodás körülményeket, megannyi diákkal viháncolva a smaragd színben szellő ütemére ringó pázsiton, csak komoran kémleltem ki a kastély ablakán, és nézegettem a majdnem tökéletes tájat, ami az ódon kastély előtt éledezett.
Valahogy az egészet nem találtam teljesnek... hiányzott belőle a mindenféle növényvédő szereket rozsdás vödrében lóbáló Hagrid, és a nyomában vidám csaholással loholó Agyar.
És akkor ott volt maga a száztornyú épület. Ami tökéletes fordított arányban volt az éledő természettel, hasonló viszonyban mint ahogy a szívem a vidám kinti hangulattal.
Nem volt túl rózsás a helyzet, és akkor még finoman fogalmaztam.
A rossz kedvünk azóta állandósult, mióta véglegesen behirdették hogy Dumbledore és Hagrid ideiglenesen elhagyta a Roxfortot, és bár kétségem sem volt afelől hogy McGalagony mindent megtesz hogy jó helyettese legyen az ősz szakállú igazgatónknak, a rektor távozásával nemcsak hibátlan rendszert, de védelmet is elvesztettünk.
Nyílt titok lett, hogy a mugliivadékok innentől kezdve teljesen védtelenné váltak, az utódot mostantól senki és semmi nem gátolhatja az esztelen merényletek folytatásában.
Ráadásul Hermione hiánya kezdett igazán visszaütni.
A lány leleményessége nélkül abszolút meg voltunk lőve. Nem tudtuk meg mire jött rá, és mégcsak hozzá sem tudtunk szagolni.
A kedvünk irdatlan mód meglappant, a nyomozáshoz az eszes leányzó nélkül egy cseppnyi kedvünk nem maradt.
Főleg hogy nem csak amatőr rejtély fejtő csapatunk műkődtető motorját vesztettük el, hanem egy legjobb barátot is.
Hiányzott a lány kioktató csacsogása a házi feladatainkban elejtett hibákról, hiányzott a tudálékos áradozása, a ragadós lelkesedése és biztató ölelései...
Hiányzott Hermione.
És a hiánya egyszerre volt fájdalom, hátrány és akadály.
Sirattuk, ő nem tudott segíteni, és nélküle ötleteink és kedvünk sem volt már.
Egyetlen reményünket abba vetettük, hogy állandóan látogatni kezdtük a lányt. Vázába mellé mindig szebbnél szebb csokrokat szedtünk a nyári színpompás virágokból, amik a réten élénken nyitották ki selyempuha sziromarcukat a zafírkék ég felé. Tudtuk hogy teljesen feleslegesen cselekszünk, hisz Hermione sem nem látja sem nem érzi őket, de úgy gondoltuk ezzel a tisztelettel szeretnénk fejet hajtani a lány előtt, akinek már így is többet köszönhettünk mint amennyit megérdemeltünk. Egyszerűen a baráti etikettünk ezt kívánta.
Ám, nem is mi lennénk, hogyha ennek a tervünknek sem tenne keresztbe az igazságtalan sors.
Már a gyengélkedő ajtaján kopogva, kezemben egy bársonyos, zöld szalaggal átkötött levendula köteget markolászva izgatottan vártam hogy a javasasszony gondterhelt arca megjelenjen a tölgyfa deszkák rése között, és fáradt pillantásán egy halvány mosollyal nyugtázva a gesztust, a jó szándékunkat kedves szavakkal dícsérve a barátnőnk ágyához tessékel minket, ám Madam Pomfrey vonási most keménységet és rendületlen szigort tükrözve meredt ránk a nyikorduló lapok közt kikukkantva.
- Nem vállalhatunk több kockázatot! - jelentette ki élesen préselve ki szájából a szavakat. - Sajnálom, de okunk van feltételezni, hogy a tettes megpróbál végezni ezekkel a szerencsételenekkel....
Aztán éles csattanás rázta meg a folyosókat, ahogy a javasasszony válaszunkat meg sem várva orrunkra csapta az ajtót, annyira erősen, hogy a durva huzatától a levendula lila kis pehelynyi szirmai csomókban lehullottak. Még Harry és Ron az ápolónőt átkozva zsörtölődtek azon, hogyha mindennap virágot viszünk a lánynak és ott szorongatjuk könnyeinket nyelve a kezét, akkor mi jogon feltételezi Madam Pomfrey azt hogy megölni akarjuk, én csak sós cseppek elmosódott fátyolán át pislogtam a kezemben tartott levendulára, ami furcsamód hirtelen a markom idegesen szorításának erősödése alatt olyan hirtelen hervadt el, mint ahogy az arcizmaim haragosan megrándultak.
És valahol itt került a kedvem a menthetetlen mélypontra.