Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Párszaszóul

Nyolc órakor mindannyian visszatértünk a nagyterembe.
Izgatott voltam a szakkörrel kapcsolatban. Mennyire lesznek durvák a varázsigék amiket ott tanítanak majd nekünk? Vajon egymáson fogunk gyakorolni, vagy ahhoz azért még tapasztalatlanok vagyunk?
Elgondolkodtam, és rájöttem hogy egy kicsit félve is gondolok az elkövetkező órára, hisz még soha nem volt szerencsém, vagy balszerencsém ahhoz, hogy igazi párbajt vívjak, de minimum igazi pálcával, hiszen tavaly is kihívtak egyre, de abból végül egy felültetés és egy háromfejű kutyával való nem kívánt találkozás lett.
Persze meg sem lepődök hogy Malfoynak csak egy ilyen beköpésre futotta, le merném fogadni hogy egy vérbeli párbajban azonnal elejtené a pálcát. És mivel ő ezt nagyon jól tudja, ezért a szája nagy, dicsekedni is professzionálisan tud, de ha igazi közelharcra kerülne sor, inkább gyáván megfutamodik mint most.
Húh... remélem ő lesz a párom, mert akkor végre lesz ürügyem leátkozni a vigyort az alattomos, hazug kis arcáról.
Hajam kávészín rejtekében megengedtem magamnak egy kéjes mosolyt, miközben a nagyterem felé lépdestem, annak gondolatára, milyen szépen is nézne ki mondjuk egy kelés fakasztó átok a tejfelszőke kis féreg gúnytól fintoros arcán, miközben sebesen levegőt hasító nadrággal megérkeztem a nagyterem elé, nyomomban Harryvel, az aggodalmas Ronnal és az átkokról magyarázó Hermionéval.
Legszívesebben rátapasztottam volna kezem a csacsogó ajkakra, mert a lány hangja inkább volt most számomra idegesítő hegyibeszéd kereteiben egy zörej, mint tanulságos tipp áradat.
Megérkeztünk a nagyterem elé, aminek kovácsoltas, míves fémmel keretezett ajtaja hívogatóan festett ámuló arcunkra árnyakat, ahogy magabiztosan magasodott felénk a rebegő fáklyák fényében.
A folyosón sok izgatott diák lézengett, de már nem volt akkora csődület, hiszen mindenki arra törekedett, hogy minél előbb bejuthasson az izgalmasnak ígérkező párbajszakkör helyszínére, ezért ha volt is egy diák vagy pár kósza csoport, az azonnal eltűnt a nyílászáró fapallók mögött.
Én is izgatottan, izgalomtól felfűtve loholtam az ajtó felé, olyannyira beleélve magam abba, hogy végre éles harcot és praktikus, önvédelmi átkokat gyakorolhatok, hogy meg is feledkeztem arról, hogy szólni akartam Ronnak hogy a Magifixel körbetekert pálca lehet nem a legjobb eszköz erre a szakkörre, tekintve a legutóbbi, csigás incidenst.
Felcsigázva csörtettem az ajtó felé, hevesen rányomtam a kezem, majd magam méretűre löktem, besurrantam, de könyékből tartottam, hogy ne csapódjon szegény barátaim orrára, akik sajnos nem nagyon tudták a hiperaktív sprintelésemmel tartani a lépést.
Mikor mindhárman szépen beoldalogtak az ajtón, körbenéztem a nagyteremben, hogy hogyan tudtak több száz diák számára kényelmes párbaj termet faragni az ebédlőből.
Nem mondom hogy nem csalódtam. De nagyon is kellemeset csalódtam.
Mikor szememet minden egyes kis részleten átvándoroltattam, konkrétan a levegő megállt bennem, a lélegzetvételem mintha ollóval ketté nyeste volna valaki, elapadt, a szemem meg olyan nagyra gúvadt, mint Monstrónak, mikor dudordagasztó főzet fröccsent rá.
A hosszú asztalok ugyanis mindegy szálig eltűntek, mégcsak nem is a falhoz voltak voltak tolva, hiszen ott valami teljesen más, valami még lélegzetelállítóbb foglalt helyet.
Egy aranyszínű, két méter magas színpad lakoltatta ki eredeti helyükről az étkező garnitúrákat, amiket rebegő, viasz csatakos gyertyák százai világítottak meg, lebegő csonkjaik fénye mintha fürge táncosok lettek volna, amik az arany pódium árnyalatain cikáznak.
Az elvarázsolt plafon pedig csöndes, tiszta égboltívet húzott a pálcájukat szorongató, izgatottan pusmogó gyerekek felé, tintakék vásznán megannyi csillag pislogott a jelenlévőkre.
Realizáltam, hogy a szám igencsak elnyílva nyugtázza a mesterkélten megteremtett hangulatot és a lenyűgőzö díszletet, ezért észbe kapva gyorsan egymásnak préseltem ajkaimat.
Körülnéztem.
A terem hatalmas termete ellenére is zsúfolt volt, csurtig tolongott benne szeppent elsőstől azokig a hetedikesekig, akik valószínűleg azért jöttek, hogy erejüket fitoktassák és dicsekedjenek az előrébb haladott tudásukkal, legalábbis öntelt vigyoruk ezt a hatást keltette.
Magyarán mindenki megjelent az izgalmasnak ígérkező eseményen.
És hevesen bordámon doboló szívem ugyanezt a véleményt támasztotta alá velem kapcsolatban is.
Beljebb furakodtam a tömegben, kezemet lendítve Ron talárjából egy nagy csomót markolva ujjaim közé, felcsigázva rángattam minél közelebb a hatalmas színpadhoz.
- Jól van, lassíts már, hát kitéped a karom! - nyivákolt Ron, majd csontos ujjaival azon kezdett munkálkodni, hogy lefejtse kezem az övéről.
Ahogy kemény ujjpercei enyémet csikarták, bosszúsan morogva le is engedtem a karom, de továbbra is eltökélten tipegtem a pódium felé, amikor csak lehetett, és nem állt előttem egy izgatottan toporgó diák, akadály gyanánt.
- Kíváncsi vagyok ki tartja a tanfolyamot - préselte át magát két hugrabugos között Hermione, zilált, göndör tincsei a lehető legtöbb irányban tekeregtek szerteszét, miközben mellém furakodta magát. - Valaki azt mondta, Flitwick fiatal korában párbaj bajnok volt. - rántotta meg vállát gondolkodóba esve a lány, majd elmélázva csücsörítve nyújtogatta nyakát, hátha megpillantja azt az oktatót, akitől majd önvédelem hasznos tudását nyerhetjük el.
Kuncoghatnékom támadt, ha a pöttöm, törékeny professzort, aki leginkább egy mugli kertben felállított kertitörpére hasonlított, fekete mágusokkal legendás párbajokat vívva képzeltem el, ahogy virslinyi karjával hadonászva, sipítozó hangjon  vinnyog egy halálos átkot.
Pedig állítólag bajnok volt, szóval a saját megnevettetésemre szolgált képzelgés akár valaha eleven emlék is lehetett. Furcsa és feledtébb vicces ebbe belegondolni.
De ha Flitwick párbaj bajnok volt, akkor komolyan kell vennem.
Hiszen ha neki sikerült, olyan pálcával és termettel mint nekünk, ne menne?
- Mindegy ki tartja - emelte mutató ujját szemüvegéhez Harry, majd lesepert egy maszatfoltocskát, miközben az üveglencsék mögött furamód félve csillant meg zöld szempárja. - csak ne... - folytatta, de a mondata itt csalódott nyögésbe fulladt.
Elsőre bizonytalan sopánkodásnak véltem a kudarcba fulladt mondatot, de mivel magam nem gondoltam volna hogy ilyen béna ember taníthat párbajozást, még poénkodva a vállammal meg is löktem finoman Harryt.
- Csak ne Lockhart, mi? - mosolyogtam rá féloldalasan, tettetve hogy hú de igyekszem rá a frászt hozni.
Ám a viccelődésem díjazása elmaradt, Harry csak üveges szemmel, holtravált tekintettel meredt a cikeszszínű pódiumra, amit nem értettem, ezért sértődötten elfordítottam a fejem, és arra koncentráltam.
De mikor bosszús szemeim a pompázó emelvényre tévedtek, konstatáltam, miért is lett olyan lelombozott hirtelen a fiú.
A cifra, míves, arany lépcső fokokon ugyanis egy szilvakék talárba bújt, babaszőke, bongyor fürtös, állszent mosolyos férfi siklott felfelé, fehér fogain villámló táncot járt a gyertyák fénye.
Elszóltuk magunkat...
A fenébe is!
Hát lakatot kell tennem a megérzésekre és a vicceimre, mert elég egyszer nem komolyan venni, és tessék!
Mit kaptunk?
Egy bájgúnárt, aki a művigyorgáson kívűl az égegyadta világon semmihez sem ért. Hát hogy a fenébe fogunk így akár egy átkozott lefegyverzést is megtanulni?
Ám, nem én is lennék, ha nem kapnék az arcomba még egy hatalmas, sors adta pofont.
Hát ki más érkezett volna segítőként vagy tudom is én mi a furkászként, ha nem a fakósárga arcú, ellenséges, fekete szemekkel hunyorgó, gyilkosan vicsorgó, ormótlan fekete, kopott talárba bújt Piton?
Az izgalom az arcomon, a meglepettség miatt befeszült izmok segítségével torzult utálkodó fintorba.
A kezem ökölbe szorult, és automatikusan elhátráltam a színpadtól, amit hirtelen egoistának és önfényezőnek, nem lenyűgözőnek kezdtem látni, de így sajnos a bájolgóan sóhajtó Hermionéba ütköztem, így kénytelen voltam továbbra is hangya távlatból nézegetni a címlapok fizimiskáját és a zsíros hajú denevért. Hm... ezeket a beceneveket érdemes megjegyeznem.
Undorodó arccal figyeltem, ahogy a fülig érő szájas Gilderoy kilibeg a pódium közepére, mint holmi szépségverseny nyertese, nyomában pedig ott kullog az legyőzött fél, akiről süt, hogy ölési hajlami támadtak a másik iránt.
A szőkeség hajszál pontosan beállt a színpad közepére, mint egy dicső, daliás herceg, majd egy kecses mozdulat keretein belül, nyomában libbenő szilvakék, hullámzó ujjal csendre intette a kéjesen sutyorgó lányokat, és a Pitont látva kétségbesetten pusmogó fiúkat.
Lockhart végigvándoroltatta ragyogóan utálni való vigyorát a jelenlévőkön, én pedig igyekeztem minél elutasítobb fintort festeni arcomra, mikor a szemei megtalálták a mi sorainkat.
Majd mosolya enyhült, szájának széle visszakunkorodott, majd fontoskodva szóra nyíltak. Teszem hozzá, legszívesebben egy hoki korongot vágtam volna mérnőkien megmunkált kerítésre hasonlító fogaihoz, csak hogy égtelenkedjen ott egy olyan sötét lyuk, mint ami Lockhart agyának helyén is van.
- Gyertek közelebb! - utasított a férfi, kezével hívogató mozdulattal parancsolva mindenkit egy lépéssel előrébb a pódium felé.
Én már csak azért sem mozdultam, mintha egy gyökeret eresztett mandragóra lennék, és mit ne mondjak, bosszúságomba szívesen fel is visítottam volna, mint azok a csecsemőt megszégyenítő csúfságok.
Ezért Hermione taszigált előrébb, jelezve hogy ő szeretne eleget tenni imádott professzorának, én pedig a lapockámat érő heves ütés miatt kénytelen voltam morogva közelebb tántorogni az emelvényhez.
Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hátracsaptam a fejem, kávészín tincseimmel majdnem kiverve szegény lány szemét a gödréből, amit követett haragtól hullámzó mellkasom és toporgó lábam is, majd mielőtt Hermione bármit reagálhatott volna, megragadtam a vállát, és kezemmel finoman löködve rajta, addig bíbelődtem vele, még egy ügyetlen totyogással leírt kör mentén helyet cseréltünk.
- Csak mert engem nem érdekel mit hadovál - vágtam rá epésen a lány csodálkozó arcára. - te meg odavagy a bájolgó süketeléséért. - eresztettem le karja mentén két kézfejem, majd duzzogva egymásba kulcsoltam őket, és tüntetően kerültem Lockhart alakját szememmel.
- Nem is üres süketelés! Jobban tennéd ha figyelnél rá! - vedte a tanárt azonnal védelmébe Hermione, de arcának sugárzása elárulta, hogy nagyon örül annak, hogy öt centivel közelebb kerülhetett fanatizmusának középpontjához, és csillogó szemekkel, íriszeiben szinte istenítő érzéssel csillanva figyelte Lockhart minden mozdulatát, láthatóan nagyon megelégedve új helyével, esze ágában sem akarva visszacserélni azt.
Király, mert ez kölcsönös.
- Mindenki lát engem? - húzta ki magát incselkedő kiskakashoz hasonlítva Lockhart, szőke tincsei mögül bociszemekkel dobogtatva meg a lány nebulók szívét, és komolyan elgondolkodtam saját nememen, mikor rajtam kívűl mindenki ajkát egy ilyen báj sóhajtás hagyta el.
Vagy lélekben fiúnak születtem, vagy kőből van a szívem.
Tekintve apámat, inkább az utóbbi, de igazából ha Lockhartról van szó, tök mindegy.
- Pff... nem lehet nem látni, akkor sem ha direkt akarod! - morogtam szememet körbeforgatva, mire Hermione rátaposott a lábamra, Ron meg Harry pedig a markukba eresztettek egy helyeslő kuncogást. - Au! - álltam gólyapózba, fél lábamat nyüszögve masszírozva. Ejha... Hermionénál beteges ez a Gilderoy-imádat, mert szerintem megreccsent a nagylábujjam.
- Mindenki jól hall? - nyomta el bosszús nyekergésem a bájgúnár férfi, mire elengedtem lábam, koppanó cipőmről fülemre tapasztottam kezem, amire a fiún újfent kacagni kezdtek. Itt most én böktem őket oldalba, ugyanis Piton szeme fenyegetően megvillant, ahogy nevető társaságunkra nézett. Biztos nem a másik tanár becsületét védte, hanem a miénket gyűlőlte nyíltan. - Remek! - díjazta a kialakult, feszélyes csendet a tanár, bár ezt a csöndet a griffendéles bagázs részéről inkább az őket fenyegetően vizslató Perselus Piton, minstem a bájolgó tag váltotta ki.
- Nos, kedves fiúk-lányok - kezdett bele torkát köszörülve Lockhart, hetykén kisimítva egy szőke tincset arcából, mire a legtöbb zajforrás a kislányos sóhajtás volt a teremben, no meg az én öklendezés színlelésem, amire Hermione végleg bedühödve pisszegett egyet, majd durcásan előre meredt. - Dumbledore professzor engedélyt adott rá, - hogy tehette? Gondoltam kétségbeesetten. - ezt a kis párbajszakkört, melynek célja nem más, minthogy felkeszítsen titeket arra az esetre, ha esetleg meg kell védenetek magatokat. - hitetlenkedve felhorkantam. Előbb fogom magam megvédeni Mardekár utódja ellen egy csorba serpenyővel mint Lockhart átkaival. - Jómagam számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe, részleteket lásd megjelent műveimben - dicsekedett a férfi, mire olyan égtelen grimaszba torzult az arcom, hogy belefájdult az egész fejem.
Egy, nem olvasom azokat a szennyeket, kettő, hazugságot amblokk nem olvasok.
Lockhart negédes mosollyal igazított egyet szilvaszín talárjának így is tökéletesen egyenes gallérján, majd lesepert róla pár nem létező porszemet, és folytatni kezdte.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam segédemet, Piton professzort. - tárta ki kezeit a savanyú képű férfi felé a SVK tanár, mintha csak egy galériában lennénk, és épp egy remekművet tárna a tárlatvezető szemünk elé. - A tanár úr azt mondja, ő maga sem teljesen járatlan a párbajozás műveszetében. - Lockhartnak itt megfeszültek arcizmai, mintha fájna neki, hogy pár másodpercig más is fürdik a dicső fényben, a diákok ámuló arcának keresztüzében, nem csak őLockhartságá. Ezt az egoista embert...
- Az igazságtalanság művészetében. - javítottam ki kelletlenül suttogva a szőke férfit, mire Ron és Harry helyeslő bólogatásba kezdett, vörös és fekete hajkorona lobogása támasztotta alá szavaim.
- Felkértem hát, hogy asszisztáljon engem egy rövid bemutató erejéig. - dicsekedett Lockhart. - De nyugalom, nem kell aggódnotok: ügyelni fogok rá, hogy ne tegyek kárt a bájitaltanárotokban. - villantott egy fényes mosolyt partnerére, aki egy vérfarkast meghazudtoló vicsorral válaszolt.
Én pedig most sem hagytam nonverbálisra az ironikus gondolataimat.
- Mondanám hogy tegye az ellenkezőjét, de ez még egy röpképtelen szúnyognak se tudna ártani. - sziszegtem ajkamat cinikusan feszítve, mire Hermione olyan villámokat szikrázó szemekkel fordult hátra felém, mintha csak magamat látnám, ha valaki éjnek évadján felkelt édes álmaimból.
Ez a félelmetes arc rásegített hogy összecsukjam ajkam, mielőtt újabb adag sértegetést mászhatott volna ki belőle.
- Na ja, az lenne a legjobb ha kölcsönösen kinyúvasztanák egymást. - vette át az ócserolás szerepét Ron, mire ő is egy szigorú vicsort kapott válaszul, de ő túl flegma volt ahhoz, hogy egyáltalán ez meghassa.
Ajkamat utálkozva húzva emeltem tekintetem a párbajozó felekre.
Piton ajka gonosz vigyorra (értsd: eszelős vicsorra) húzódott, amit Lockhart egy olyan foghíjas mosollyal nyugtázott, hogy abba az én állkapcsom belesajdult.
Nem is értettem, miért vág még mindig ilyen vidám pofákat Lockhart; ha a bájitaltan tanár én rám nézett volna így, inkább azon törtem volna a fejem, hogy merre rohanjak el fejemet odavesztve, és bátorságom inába elvesztve.
Lockhart és Piton szembefordultak egymással, és meghajoltak - mármint Lockhart bemutatott egy cifra gesztusokkal kísért meghajlást, levegőben úszó szőke fürtjeit bájosan dobálva, Piton pedig kivillantva sárgás fogazatát, türelmetlenül biccentett. Az után kard módjára felemelték a varázspálcájukat.
Mintha a sárkány és a királyfi mesebeli párbajának gyakorlati metaforája elevenedett volna meg előttem.
- Amint látjátok, felvettük a szabályos alapállást. - magyarázta Lockhart a feszülten figyelő társaságnak, és nekem, aki a legszívesebben ölébe rántott volna egy hatalmas tál pattogatott kukoricát, és úgy figyelte volna a mókásnak ígérkező közelharcot. - Most háromig számolok, és akkor egymásra szórjuk az első átkot. - ecsetelte, miközben Piton már türelmetlenül dobolt combján varázspálcájával, mintha már alig várná hogy leátkozza a címlap vigyoros férfi incselkedő vigyorát fejéről, és kivételesen én is ugyanolyan véleményen voltam mint a házsártos professzor. -Természetesen egyikünk sem dolgozik halálos átkokkal. - nyugtatott meg minket kacsintva Lockhart.
Felhorkantam.
- Arra nem mernék mérget venni. - morogta ki orra alatt gondolataimat Harry, miközben Lockhart állításának mimikájával ellentmondó Pitonra szegezte szemét, aki fogcsikorgatva várta a visszaszámlálást.
- Egy... kettő... három... - mondta Lockhart, miközben mindenki visszafolytott lélegzettel (mindenki) és nevetéssel (én) figyelte, ahogy dramatikus mozdulattal megpörgeti pálcáját, és majdnem ki is ejti kezéből azt.
Mindketten felemelték a kezüket, majd egy gyors csuklórántással nagyot suhintottak pálcájukkal.
Meg sem lepődtem, hogy Piton volt a gyorsabb, ugyanis cserepes, fakó ajkai már azelőtt elnyíltak, mielőtt még Lockhart agyának fogaskerekei forogni nem kezdtek, mely varázsigét válassza.
- Capitulatus! - kiáltotta a bájitaltan tanár, mire feketés, eres és durva kérgű pálcájának vége izzani kezdett, majd egy szemvillanás alatt piros nyaláb tört ki belőle, mint egy elemlámpa fénye, és olyan gyorsan suhant ellenfele felé, hogy annak arcáról a győzedelemben való teljes bizonyságot állító vigyort letörölni sem maradt ideje.
Lockhartot telibe találta a varázsige, irdatlan suhanással, majd mintha egy tányér tompa puffanását lehetne hallani, nagy robajjal a mellkasának csapódott, amibe a szőke azonnal belenyekkent. Vigyora meglepett tátogásba csapott át, és már inkább volt egy kifogott hal, mint egy címlap celeb. Majd az átok lendülete tovább is vitte, egy pillanat alatt már a levegőben kalimpáltak Lockhart lábai, keze pedig ernyedten suhant mellette, ujjaiból pedig suhogó pörrenéseket hányva kicsusszant a pálcája.
A professzor teljes erőből röpült, majd olyan nagyon csapódott bele a szemközti falba, hogy a tetejéről a finom vakolat fehér pamacsokat hintett a szőke tincsekre, amikre rápergett, Lockhart pedig úgy csuklott össze, mint egy zsák.
Ámulva követtem végig a professzor leírta ívet, és a szemhéjam még kellemetlenül be is rángott, mikor a tanár elég fájó körülmények között földet avagy falat ért, és még majdnem, ismétlem MAJDNEM meg is sajnáltam.
A teremben néma, holtravált csönd kerekedett, olyannyira, hogy hallottam az előttem álló Hermione izgatott szívenek heves verdesését, amit hallván csak lemondóan tenyerembe temettem az arcom, és átkoztam a piszok Lockhart-imádatát.
No meg a kiváltó okot, magyarán a bájolgós férfit.
Aztán a csöndet végül a mardekáros csoport törte meg.
Malfoy és baráti köre kirobbanó tapsal jutalmazta házuk tanárának mutatványát, én pedig először ütésre készen egymás felé billentettem tenyerem, de szerencsére hamar leesett kit is tapsolnék meg, ezért még időben abbahagytam. Bármennyire is tetszett, hogy valaki végre lefarikcsál egy kicsit Lockhartnak abból a hű de hatalmas egójából, Piton lenne talán azon utolsók között, akiknek bármit valaha is tapsal vagy akármivel a megtorláson kívűk jutalmaznék.
Gondolataimból egy szemem elé úszó, nagy, göndör, barna gubanc lökött ki.
Hermione feje búbja volt az, a lány ugyanis lábujjhegyre állt, és onnan pislogott aggodalmasan imádott professzorára.
- Ugye nem esett baja? - kérdezte a lány, kezét tördellve figyelve Lockhartot, aki volt olyan páva, hogy először félrecsúszott talárját igazította meg, mintsem megnézte lett-e sérülése az ütközet után.
Nem tudom eldönteni a mai napig, hogy az az ember ennyire egoista, vagy ennyire idióta.
Valószínűleg ő a kettő közötti tökéletes aranyközépút, úgyhogy mindegy is.
- Kit érdekel? - vágta rá kórusban Ron és Harry, aminek hallatán akaratlanul is mosolyra görbült ajkam széle.
Kuncogva pislogtam a megalázott professzor felé, akinek a fejéről lerepült a süveg, s ondolált haja is alaposan összekócolódott. Ujjaival épp azon mesterkedett hogy eme problémákat helyre tegye.
- Remélem jól figyeltetek - tápászkodott fel nagy nehezen a férfi, kezével még mindig lapítgatva aranyszőke fürtjeit, amire szilvakék süvegét terveszte rábiggyeszteni, miközben imbolyogva fel támolygott az emelvényre, minden egyes lépcsőfokon megbotolva, minden egyes lépéssel alább adva csekély méltóságából, amit a sóhajtózgató lányoktól zsebelt be. - Ez egy lefegyverző bűbáj volt.
- Nem mondod? - vihogok fel, arra a nyomra mutatva, amit a tanár becsapódott teste ütött a vakolatban.
Ron és Harry úgy horkantak fel mint a kehes lovak, olyannyira rájuk jött a nevethetnék.
- Amint látjátok, a pálcámat. - közölte a teljesen nyilvánvaló tényt, miközben az egyik griffendéles társunk, név szerint Lavender Brown, a szemben lévő ágy gazdája, szerelmes szemeket meresztve a professzorra, kezében annak pálcájával, odalibegett az emelvényhez, és álmatag arccal lábujjhegyre állt mint egy balett táncos, és nevetségesen, mintha egy istenhez készülne hozzá érni, alázatos kézmozdulattal nyújtotta Lockhartnak azt. És én még azt hittem, a griffendélesek mind jó fejek.
- Áh, köszönöm Brown kisasszony! - vette át a pálcát Lockhart, mire Lavender kéjes arccal ment susmorogni barátnőjivel, mintha valami világcsoda lett volna amit tett. - Valóban jó ötlet volt ezt bemutatni nekik, Piton professzor. - mosolygott a bájitalmesterre a szőke tag, mire az otromba vicsorral válaszolt. Igen, én is élveztem, hogy megnézhettem Lockhart pazar repülését. - De ha nem sértem meg vele, nyilvánvaló volt, mire készül. Ha akarom, könnyűszerrel hatástalaníthattam volna a bűbájt. Mindazonálltal úgy gondoltam célszerű, hogyha a gyerekek ilyet is láthatnak. - Lockhart szájából úgy folyt az önfényező duma és a hazugság egyszerre, mint oldalra billentett serlegből a töklé.
Piton gyilkos tekintettel meredt rá, és kivételesen egyet értettem vele.
Még hogy könnyűszerrel kivédhette volna... Ez jobb mint bármelyik vicc amit életemben eddig hallottam.
Na jó... Fred fárasztó szópoénjait tény hogy semmi nem tudja felülmúlni.
Lockhart szemében ijedtség csillant, ahogy felfedezte Piton haragosan villodzó fekete szemeiben az ölni vágyó ellenszenvet, ezért gyorsan témát váltott, miután a frász kerülgette egy gyors oldal sandítás után.
- Bemutatónak ennyi elég is volt. - seperte le a fehér vakolat hintéseket a kék selyemről a szőke. - Most lemegyek közétek, és párokba rendezlek titeket. - indult meg pávás és öntelt léptekkel a pódium lépcsője felé, miközben válla felett egy hetyke mosollyal Pitonhoz szólt. - Piton professzor, ha megtenné hogy segít nekem...
Piton arcáról sütött, hogy csárdást is szívesebben táncolna egy tortával a fején, mintsem Lockhartnak segítsen, fakósárga redői, amiket kedvtelen grimasza okozott, azonnal kisimultak és torz vicsorba gyűrődtek, mikor az arcát a mi társaságunk felé fordította.
Na remek.... illő példa Piton a hatalom undorító kihasználására. Mennyibem fogadjunk hogy egy embertelen mardekárost kapok párul, ha ezen a rigolya királyon múlik?
Kelletlenül oldalra pislogtam, hátha Lockhart ér hozzánk előbb, de amaz épp Nevillet és Justin Flinch-Fletchley-t látta el haszontalan tanácsaival, Piton azonban feketén suhogó-lobogó talárjától és gonosz szándékkal csillanó fekete szemétől márcsak pár méter választott el minket.
Próba szerencse - gondoltam.
Majd kikerültem egy élénken csacsogó hollóhátas bagázst, és Hermione mellé álltam.
Ami tekintve és rám nézve nem a legjobb döntésnek bizonyul, hisz a lány az összes átkos könyvet betéve fújja, így ezekből a párbajokból javarészt vesztesként fogok kijönni, de még mindig jobb mint egy mardekáros.
Pitonnak még a cipőjének csattogása is baljósan hangzott, ahogy a tanár kelletlen trappolással felénk fordult, eres kezét rosszallóan összefonva beesett mellkasa előtt, undok arccal mért végig minket, mintha csak holmi futóférgek lennénk a kertjében, amit kiirtani kíván.
A magam érdekében igyekeztem az utálkozó fintort letörölni az arcomról, de akárhányszor csak a fölénk magasodó piszok undokság megtestesítőjére tévedtek csokibarna szemeim, azonnal a rosszallás ráncaiba szaladt a homlokom.
Piton ajkai elnyíltak, és még ki sem mondta a szavakat, amik már most rosszul estek.
- Válasszuk szét egy kicsit az álompárost. - szólt fagyos mosollyal a tanár, miközben sárgás fogai még sárgábbnak tűntek a halovány gyertyák reszketeg fényében, zsíros haja csimbókokban omlott kiugró vállára. - Weasley, te Finnigan párja leszel. - mutatott ujjával Ronra olyan megvető mozdulattal Piton, mintha csak fájna neki ránézni egy griffendélesre. Ki tudja... lehet komoly fizikai fájdalmat okoz a csúf, gonosz lelkének az önzetlenség házának tagjainak jelenléte. Lehet az is, allergiás a jó fejségre.... - Potter...
Harry szemüvege mögött kétségbeesetten csillogott smaragdzöld szeme miközben felénk fordult, reménykedve, hogy legalább egyikünkben menedéket lel nemezise ellen.
- Nem, nem - rázta a fejét Piton, mikor Hermione egy futtában felém villantott bocsánat kérő arccal Harry felé tipegett, amit megtudtam érteni, hiszen ha valaki ebből a szempontból halálra van pécézve, az Harry. Van itt még griffendéles, megleszek. - Granger kisassony, maga Bulstrode kisasszonnyal vív meg. - hesegette durván egy minden bizonnyal mardekáros lány felé a barátnőnket a férfi, miközben kárörvendő fej ingatása közepette heves hullámzásba kezdtek zsírtól fényes fürtjei.
Harry arcán nyers félelem játszadozott, miközben sebes léptekkel utolsó mentsvárához, azaz hozzám kezdett igyekezni, de mielőtt szembe állhatott velem, egy fekete talárba burkolt kéz sorompóként csapódott közénk. Ijedtemben úgy hátra hőköltem, hogy neki mentem egy nagydarab valakinek, akinek a nekem borzalmasan fájó ütközés szúnyogcsípést sem ért, nekem egy pofont lehet, ezért gyorsan odébb iszkoltam.
- Még mit nem! - tolta karjával meg messzebb szegény Harryt a férfi, majd szemével a zöld kígyóknak csúfolt nebulókat kezdte pásztázni, ideális pár után kutatva a szénfekete hajú fiúnak, bár arcán megcsillanó káröröm és gúnyos kéj elárulta, hogy már rég döntött efelől a kérdés felől. - Malfoy, gyere csak ide. - hívta legkedvencebb tanítványát Piton, Malfoy pedig, mint egy hűséges pincsi kutya, már ki is szaladt a tömegből, szolgálatra készen ügetve fakó arcú férfink mellé. Mikor meglátta újdonsült partnerét, azonnal gonosz vicsorba húzta vékony ajkait, hátranyalt haján kihívóan libbentett egyet, hegyes arcán elterülő undok vágy pedig egyszerre volt aggasztó és számomra olyan irritáló, hogy majdnem lemostam egy jól irányzott ütéssel. Meg persze bennem volt a szorongás, hogy nekem vajon ki jut. - Black, magának Pansy Parkinson lesz a párja. - mikor meghallottam párbaj partnerem nevét, azonnal keserű gombóc nőtt a torkomba, amit egyetlenegy aggodalmas nyeldeséssel sem tudtam lejjebb küldeni.
Ezt nem hiszem el....
A balszerencse úgy jár a nyomomban mint egy hűséges eb...
Miközben arcomon világfájdalommal figyeltem, ahogy a bubifrizurás, éjfekete hajú és éjfekete elmejű, rókaképű mardekáros fruska mellém sasszézik,majd undorodó arccal végig mér mint egy ellenséges röntgengép, a világon mindennél jobban sajnáltam Hermionét, akihez pedig egy olyan lány cammogott oda medvének megadatott eleganciával, aki erősen emlékeztetett engem a tavalyi hegyitrollra a mosdóban.
Kövér volt, és tompa álla erőszakosan meredt előre, válla olyan széles volt, mint az enyém ha kitárom a karjaimat, mélyen ülő malacszemeiben pedig akaratos harag csillant. Az emléke pedig tisztán felgyúlt bennem, ahogy a beosztáson, a kis sámlin, ahova csücsülni kellett még fejünkön hevert a Teszlek Süveg,alatta fájdalmasan nyekergett már akkor a csöpp fa tákolmány, amit biztos csak a varázslat tartott egyben Bulstrode súlya alatt.
Hermione arcán is ugyanolyan rémület cikázott át, mint amilyennel én vélekedtem a nagydarab mardekáros lányról, de azért egy félénk intéssel és egy bizonytalan mosollyal köszönt neki, a másik fél azonban nem viszonozta az üdvözlést.
Na itt már tényleg komoly kételyek merültek fel bennem Hermione testi épségével kapcsolatban.
- Mindenki forduljon szembe az ellenfelével! - hangzott fel az öntelt harsogás immár az aranyban ragyogó színpadról, ahová Lockhart időközben fel pipiskedett. - Meghajlás! - utasította  a párba állt nebulókat a férfi.
Én bizonytalan arccal, és félően elnyújtott mozdulatokkal fordultam Parkinson felé, aki olyan ellenségesen méregedett, mint az imént Piton, hurkapálca ujjai, amik vékonyabbak voltak mint a pálcája, erőszakos szorítás közepette fehéredtek el.
Tekintetem megmerevítve, szemem gyanakodva összehúzva Pansyéba fúrva, épp csak biccentettem, fejemben a szikla szilárd elhatározással, hogy én ugyan ennél több tiszteletet ha kötelező, akkor sem nyilvánítok egy mardekáros iránt. Parkinsonnak még csak ennyire sem futotta. Pff...
- Pálcát szegezz! - hangzott a szőke bájgúnárból a következő vezényszó, mire a kezem azonnal talárom lógó zsebébe túrt, és ujjaim azonnal a míves faragású pálca nyelére markoltak, amit pillanatok alatt ki is rántottam, fekete hegyét egyenest Pansy fejére szegezve, aminek úgyse árthatok nagyot, hisz nincs benne semmi. - Háromra lőjetek egymásra lefegyverző bűbájt. - mondta Lockhart, mire Pansy arcán pár izom árulkodóan eszelős rángásba kezdett. Nem hinném hogy annyira töri majd magát, hogy eleget tegyen Lockhart utasításának. - De tényleg csak lefegyverzőt, nehogy valaki megsérüljön! - emelte rektort meghazudtolva az ujját a mélykék égbolt felé a férfi, mintha csak hallotta volna a gondolataimat a Parkinson lánnyal kapcsolatban. - Egy... kettő... három... - számolt vissza cifra kéz mozdulatokkal tarkítva szavait Lockhart, majd egy daliás legyintéssel jelezte hogy lőhetjük az átkunkat.
Meglendítettem a pálcámat, de Pansy mardékos mivoltját szigorúan nem meghazudtolva, már vinnyogta is átkát, ami először eszébe jutott.
- Stupor! - sikkantott, miközben fekete bubihaja csak úgy csapdosta erőszaktól torzba szaladt homlokát.
Nagyon megrémültem, de szerencsére és nem tudom hogyan, a refkexeim még a lány pálca suhogása után sem hagytak magamra.
Nyárfa pálcám ruganyosan megpendült, ahogy magam elé rántottam, mintha átok nélkül egy fahusáng képes lenne megvédeni.
Ám mikor a bénítő átok mélybordó fénye közelebb ért hozzám, és már vártam hogy újfent összecsukoljak hogy aztán a gyengélkedőn kössek ki, egy kék hártya húzódott le elém, pedig egy árva bűbájt nem mondtam ki, egyszerűen csak arra gondoltam, valami védjen meg, bármi megteszi.
Mint a redőny, úgy tette kék homállya Pansy pálcát lóbáló alakját a kék függöny, mi egy vibráló, forró energia pajzs jellemzőjével lehetett a legjobban leírni.
Saját védő átkomtól riadtam meg, pedig pont annak köszönhettem, hogy nem talált telibe a bénító rontás, de hát az én félelemtől merev ajkaimat ugyan el nem hagyta semmiféle varázsige, és ezért ijedtem meg annyira. Ismertem már a pálcát, tudtam hogy nem kicsi varázserő lakozik benne, hiszen sokszor fordult már elő, hogy hamarabb tört fel a bűbáj belőle, minthogy nekem utasítanom kellett volna, de hát ez nem mindennapi, de minden nap meg tud lepni vele újra és újra.
Aztán az eleve zúgó pajzs hirtelen nagyon berezonált, ahogy Pansy átka durván csattant rajta. Amint a furcsa zengés átjárta a testem, olyan érzésem támadt, mintha valaki egy visszhangzó dobszólót verne a dobhártyámon.
Aztán a furcsa, kék színben fátyolozódó anyag egyszeriben csak szerte pukkant, mint egy tűvel megszúrt lufi.
Pansy átka azonban, mint egy vérbordó flipper golyó, visszapattant, és megállíthatatlanul suhant gazdája felé.
Mire a mardekáros lány pislanthatott volna, a piros nyaláb szikrázva mellbe vágta, mire a lány torkát egy vékony nyikkanás hagyta el, sovány teste beleremegett a hirtelen csapásba.
A térdei megrogytak, majd fel is adták a szolgálatot, és a lány teste ernyedtem koppant a hideg kőpadlón, miközben a száját kínjában elmormogott nyögések hagyták el.
Szerencsére az átok egyáltalán nem volt olyan erős, hogy Pansy elkábuljon tőle. Még is mit képzelt? Másodikos létére majd egy a főbénjáró átkok után el tudja szórni a legsúlyosabbat?
Hirtelen éreztem, hogy az ijedtség adrenalinját most fellobanó harag szívemet ingerlően nyaldosó lángjai csapnak fel, és dühömben ízben megremeg minden izmom, a kezem pedig roppanva egy ökölbe rándul.
A számat mérgemben szorosan össze préselem, a két ajkam elfehéredve nyomul egymásnak, de a végtelen harag így is kinyitja őket.
- Mégis mit képzeltél? - fröcsögöm dühösen, szemem a fájó hátsóját szorongató Pansyre dárdaként szegezve. - Bénító átkot használni egy iskolában? Te nem vagy normális! - kiáltom, majd érzem hogy ezzel az égtelenül mérges morranással a haragom javarésze elpárolog, mint forró nyári napon az kósza vícseppek.
Még mindig dühös vagyok a mardekáros kis fruskára, de egyszerűen szánnivó látvány volt, ahogy fájdalmában nagyokat nyikkanva próbál lábra tápászkodni.
De sajnos a mérgem nem csitult le sokáig, a lelkem lenyugvó tengere most ismét hullámló háborgásba kezdett, mikor megláttam Pansy háta mögött Lockhartot igyekezni felénk, akinek nyomában uszályként terült el szilvakék talárja, és bongyor szőke haja csak úgy lebegett fontoskodó arca mögött.
- Héj héj! - kiáltozott a férfi. - A Black lánynak igaza van Parkinson kisasszony! Lefegyverző átokról volt szó! Még szerencse hogy Black kisasszonynak ennyire helyén van a tudása, és az átok sem volt erős, mert egyikük minimum a gyengélkedőn feküdne! Ejnye! - kiáltozott karjával szélmalomként hadonászba az SVK tanár, miközben saját kezével majdnem leverte saját kobakjáról süvegét.
Nem a tudásom, hanem a védelmi mechanizmusom volt a helyén, de ezt nem tettem szóvá, Lockhart amúgy sem értette volna.
Miközben a férfi kezet nyújtott a panaszosan nyöszörgő lánynak, én csak megmarkoltam jobb kezemmel a balt, ami a bénító átok hárítása közben szerzett izgalom hevétől még mindig nagyon reszketett.
Aztán mikor helyén volt a vadul lüktető pulzusom és a kocsonya mód remegő kezem, megengedtem magamnak egy körülpásztázást.
Szerte a teremben pukkanások, villanások fogadták odatévedt tekintetem, valahonnan még sűrű füst is gomolygott, és azon át ért oda a szememhez tompa villámlásként a még elszóró félben lévő rontások.
Mintha egy komplett háborús övezet termett volna a nagyteremben, olyannyira átláthatatlan és baljós volt a hatalmas káosz.
- Mondom lefegyverző átokról volt szó! - nyomta el egy nebuló varázsigéjét újfent Lockhart hangja, aki most már üvöltve engedte útjára a szavait.
Sosem néztem volna ki egy Lockhart féle fazonból, hogy ennyire képes felemelni hangját, ezért felkeltette az érdeklődésem, mi az ami ennyire kihozza ezt a jámbor nyápicot a sodrából, és szememmel követtem a hullámzó kékséget, ami nem más mellett.... mint Harry és Malfoy párosa mellett fékezett le.
Rögtön átjárt a hideg ijedtség, aggódva kezdtem pislogni hollófekete hajú barátom felé, attól rettegve hogy Malfoy valami alattomos csalással komoly kárt tehetett benne. És ez nem üres anyáskodás volt, tudni illik Malfoy tényleg képes lenne erre.
De... ami kíváncsian odavándorló szempáromat fogadta, az inkább volt nevetséges, mintsem rémisztő.
Malfoy a földön fetrengett, tejfelszőke haja kiszabadult a hátrafésült kötegből, és miközben megcsillant a gyertya fényében, úgy tapadt az izzadt fiú verejtétkől gyöngyös homlokára, aki meg vihogva hentergett, fekete talárjára hatalmas foltokban tapasztva a nyirkos koszt. Nem tudtam min nevet, reméltem nem azon, hogy valami maradandó, ocsmány borzalmat művelt le Harryvel.
Szégyenletes látvány volt, úgyhogy inkább cimborám irányába pislogtam, aki viszont... táncolt.
Nem viccelek. Harry lábai fürge táncot jártak, megállíthatatlanul koppantak cipőtalpai a repedezett köveken, olyan gyorsasággal ropva a magukét, hogy a padló szinte szikrázott.
Nem tudtam mire vélni a két fiú viselkedését, ezért tipikusan értetlenül oldalra billentve a fejem, mint egy tudatlan kiskutya, úgy figyeltem a szokatlan jelenséget.
- Finite Incantatem! - kiáltotta az időközben odaloholt Lockhart, miközben kirántotta pálcáját kék lepléből, és egyenest a fiúkra szegezte.
Malfoy nyomban abba hagyta a vihogást, ezért gondolom az a rontás volt, és nem pedig egy stand up show-t hallgatott, Harry lábai pedig tüstént abbahagyták a szapora táncot, és a fiú kimerülten támaszkodott a térdére.
De a káosz itt még nem ért véget, ugyanis a teremben Harry és Malfoy nem voltak egyedül a balul elsült párbajokkal.
Mögöttük ugyanis Ron térdepelt, ölében a hamuszín arcú Seamus fejét tartva, miközben a sűrű pukkantásoktól csak annyit értettem holtravált motyogásából, hogy a törött  pálcájának a hibája az, hogy a griffendéles most ilyen állapotban van.
Mellettük pedig Millicent és Hermione párviadala volt látható, de egyáltalán nem olyan formában, mint ahogy azt két varázslótanonctól elvárná valaki.
Nem, hanem puszta kézzel püfölték egymást.
Millicent fatuskónyi karjával ugyanis hóna alá szorította Hermione fejét, akinek haja borzas csomókban tekeredett az erőszakos mardekáros kezére, és vinnyogott fájdalmában, pálcájuk pedig méterekkel odébb hevertek tőlük, a verekedőktől öt méterre odébb gurulva.
A nagy össze-visszaságban azt sem tudtam hova rohanjak először segíteni, ezért lábaim átvették az irányítást, és ösztönösen az egymást csépelő páros felé kezdtek vinni.
Odaléptem a dulakodó lányokhoz, majd kezem Millicent karjára kulcsoltam, amik még kettesével rácsavarodva, mellkasomig rántva a nagy végtagot sem érték teljesen körbe azt.
Erőteljesen rángattam a lányt, miközben a hatalmas viaskodás közepette erős macskapisi szag csapta meg az orrom, aminek keserves forrása a Bulstrode lány talárjából erjedt ki. Legalább tudjuk hogy macskája van.
Otromba fintorba rántottam orrom, majd igyekeztem nem szívrohamot kapni, mikor a lány férfias, szinte vadkanos morranással megpróbált lerázni magáról, de szerencsére láttam, hogy a túloldalon a másik karját Harry kapta el, és megkétszerezve a rángatás erejét, együttesen le tudtuk cibálni Millicentet barátnénkról, mielőtt annak a maradék loboncát is kitépi ez az idegbeteg leányzó.
Gyorsan elhátráltam pár bizonytalan lépéssel a dühében erőteljesen fújtató lánytól, majd megragattam a fejbőrét lebiggyesztett ajkakkal masszírozó Hermione kezét, és gyorsan behúztam pár hugrabugos mögé, a tömegbe rejtve magunkat az ogre módra felbőszült lánytól.
Le merném fogadni hogy van ebben a Bulstrodeban egy kis troll vagy bármilyen monstrum vér.
- Húh... - fújtam ki a levegőt. - Jól vagy? - fordultam heves fejmozdulattal Hermione felé, akinek viszont meglepő módon boldogan csillant fel a szeme, hiába hiányzott egy jókora tincs a tarkójáról, és hiába volt a talárja úgy megcibálva, mintha farkas falkával küzdött volna.
- Persze! -  vágta rá furcsa lelkesedéssel, majd barna szemeiben arany fény pontocska csillant meg, ahogy az álltala bámult pódium visszatükröződött íriszeiben.
Feledtébb furcsának találtam a felhőtlen örömét, de mivel száz százalékban tanácstalan voltam azzal kapcsolatban hogy mi váltotta ki, sőt, lehet nem is akarom tudni mi olyan jó dolog abban,hogy  egy kétszáz mázsás lánnyal kell megküzdeni, inkább hagytam, és én is a színpadra emeltem tekintetem.
Ami nem volt jó ötlet, mert egy szobor büszkeséggel pózoló és magyarázó Lockhartot láttam meg rajta.
- Istenem, istenem - sopánkodott színészi hüledezéssel csapkodva a homlokát a férfi. - Kelj fel Macmillam... - nézett a földön fetrengő dundi hugrabugosra a szőke, aki úgy kalimpált kezeivel a plafon felé, mint egy hátára esett cserebogár. - Csak óvatosan Fawcett kisasszony... - nézett egy támolygó leányzóra Lockhart, akit elnézve én is feszülten húztam állam felé az ajkam, mert a lány szeménél egy ormótlan, lila monokli éktelenkedett. - Csípd össze, Boot, akkor egykettőre eláll a vérzés... - szólt oda egy másik fiúhoz az SVK tanár, akit már meg sem mertem nézni, milyen ideiglenesen maradandó nyomot kapott az utasított illető.
Nem is diákok vagyunk, hanem eszelős vandálok.
Komolyam... valaki vérzik, valaki felállni se tud, rám meg bénító átkot szórtak... Kész őrület.
- Jobb lesz ha inkább azt tanítom meg nektek, hogyan kell kivédeni az ellenséges átkot. - harapta be ajkát kezét tördellve Lockhart, miközben aggodalmas, babakék szemével körbevizslatta a nebuló sereget, akik inkább levert hadseregre, mintsem párbajszakkör résztvevőire hasonlítottak.
A címlap fotó most eltűnt a vigyorgástól megívesedett szájáról, majd Pitonra pillantott némi megerősítésért, de valószínűleg igencsak gonosz, eszelős arcot kaphatott cserébe, mert menten elkapta a pillantását. Én mondjuk az évek során megtanultam állni Piton bármelyik gyilkos mimikáját, de meg sem lepődök hogy ez a nyusziszívű már egy ilyen elszórt kis gesztustól berosál.
- Igen, ez mondjuk hamarabb is eszébe juthatott volna. - forgattam meg kelletlenül morranva a szemem, mire a mellettem álló Harry  helyeslően bólogatni kezdett.
- Kérek két önkét vállalkozót! - villantott egy fényes mosolyt a jelenlévőkre Lockhart, de annak a bájolgós vigyornak most még a lányoknál sem lett nagy sikere, hisz a kisebb-nagyobb balesetek után már mindenki jobbnak látta meghunyászkodni. Meg tudtam érteni mindenkit. - Longbottom és Finch-Fletchley, gyertek mondjuk, ti. - hívta a két fiút a pódiumra a tanárúr, mire a két fiú elsápadva és nagyon bizonytalan léptekkel kezdett megindulni a tömegben, és bármennyire is szerettek volna lassan odaérni, a sok diák utat nyitott nekik, attól félve hogy a két fiú helyett esetleg ők kerülhetnek sorra.
- Nem túl jó ötlet, Lockhart professzor. - Piton úgy úszott gaz léptekkel Lockhart mellé, mint egy nagy, fekete, rosszakaró kísértet, iszonytató szavainak hallatán a két fiú reménykedve fékezett le. - Longbottom a legegyszerűbb átkokkal is katasztrófát okoz. Gyufásskatulyában fogjuk Finch-Fletchley maradványait a gyengélkedőre küldeni. - villantott egy sárga foghíjas mosolyt lefújt jelentkezőkre (amúgy tényleg hú de önkéntek voltak...), mire Neville kerek és rózsaszín arca még pirosabb színt öltött, miután a fiú megremegő ajkakkal leszegte azt.
Fogammal erősen martam az ajkamba, de a fájdalmat és a kiserkenő vér fémes ízét elnyomta az égtelen haragom.
Hogy jön ez a szemét, megkeseredett alak ahhoz, hogy így megalázzon valakit?
Le merném fogadni, fele annyira sem jó pálca forgatásban, mint a bűzös bájitalainak kotyvasztásában. Pff...
- Legyen inkább Malfoy és Potter. - tette hozzá Piton kaján mosollyal, mire a kezem ökölbe rándult, és fogamat csikorgatva képzeltem el, ahogy az az ököl csattanóan landol annak az undok,alattomos, igazságtalan denevérnek a homlokában.
Persze... végig erre ment ki a játék... hogy Harryt és Malfoyt az ő önkényű kis szórakozására használja...
Aljas gazember, ott pukkanjon meg ahol van!
- Kitűnő! - lelkendezett Lockhart, irritálóan mézes hangja elnyomta az én nem túl szép szavaimat, amit kivételesen nem szégyelltem Pitonra átkozni verbálisan.
A szőke, göndör fürtös hívógatóan meglengette karját, mire Malfoy, arcán a tipikus, undorító gúnnyal és leszegett fejű Harry előbbi uralkodói gőggel lépdelve, utóbbi kelletlenül cammogva elkezdtek megindulni az arannyal bevont emelvény felé. A többi bamba tanuló pedig kézségesen utat nyitott nekik.
Harry fájdalmas arccal felvánszorgott a lépcsőn, én pedig minden sajnálatomat felé iranyítottam aggodalmas lelkemmel.
- Figyelj, Harry! - szólt Lockhart, mikor Harry ajkát harapdálva, kételyekkel teli szemmel és abba hulló fekete hajjal a színpad közepére ért. - Mikor Draco rád szegezi a pálcáját, csináld ezt!
Azzal felemelte saját varázs husángját, és megpróbálkozott egy bonyolult lengetős figurával, de az egészből csak annyi lett, hogy a szilvakék talárja az arcába csapott, a pálcája pedig kiesett a kezéből, szinte kacagva gazdája ügyetlenségén, tova pattogott az arany pallókon. Azta, ezzel aztán tényleg sokra megy majd Harry! Komolyan kikészít, hogy lehet valaki ekkora mamlasz!
Lockhart Piton gúnyos mosolyával és az én hihetetlenül lenéző pillantásommal kísérve sietve utána szaladt, felkapta, majd gyorsan helyére rendezte összes szőke hajfürtjét, és így szólt:
- Hoppá... egy kicsit izgatott a pálcám.
Olyan lenéző arcot vetettem rá, amekkorát csak lehetett.
- A pálca izgatott? Inkább maga a menthetetlenül béna. - hördültem fel, miközben karomat összefonva úgy csóváltam meg a fejem, mint egy bólogató játékkutya, amiket a muglik szoktak a kocsijuk hátuljába rakni. Arthurnak van vagy nyolc belőle, tőle tudom.
Hermione felemelte lábát, majd sarkát beledöngölte a fájós lábujjamba, amit az imént szintén ő reccsentett meg egy oktalan rúgással. Ha animágus lenne, biztos egy megveszett kanca illene hozzá legjobban.
- Auh! - szisszentem fel tehetetlen fájdalmamban nagyot toppantva, amitől csak mégjobban fájt a lábam. Én botor... - Miért kell mindig eltörni a nagylábujjam, amikor igazam van? - fordultam olyan hévvel rajongástól elvakult barátnőm felé, hogy Ront arcul csaptam barna tincseimmel, de Hermione véleménye valahogy jobban érdekelt mint a vörös zsörtölődése.
Nem válaszolt, csak durcásan meredt a tanárok és a párbajozni készülők felé.
Hallgatás beleegyezés, de igazán kinőhetné már ezt a Lockhart fanatizmust, de legalább ne törje el mindenem ha kimondom a színtiszta igazságot.
Mindeközben Piton odalépett Malfoyhoz, és valamit súgott neki. Malfoy elvigyorodott.
Nyakamat rá, hogy valami aljas és ártó, véletlenül sem lefegyverző rontási tippet kapott a kis féreg... még egy ilyen csaló bagázst, mint ezek az alávaló mardekárosok...
Harry is látta gaz gesztust, ezért nyugtalanul pillantott Lockhartra.
- Tanár úr, megmutatná még egyszer a védekezést? - dünnyögte félve a fiú, mire Malfoy szeme alattomosan megvillant, és mentem megszólalt belőle a hierarchia.
- Betojtál? - sziszegte a fiú halkan, sápadt arcán élénken lüktetett a nyers ellenségeskedés.
- Csak szeretnéd - vetette oda Harry, smaragdzöld szemében a bizonyításvággyal hullámozva.
Ha kinyújtom a kezem, szilárd lett volna a levegő, olyan tapintható volt köztük a feszültség és az áramló utálat. Merlinem... ha ezeken múlik, itt vér fog folyni...
Lockhart persze semmit sem vett észre a felülkerekedési viaskodásból, naiv arccal, kedélyesen megveregette Harry vállát.
- Csak csináld amit mutattam fiam. - mosolygott vidoran a tanítványára Lockhart.
Harry olyan hitetlenkedéssel fordult felé, hogy a nagy hévben szinte lebillent feje a helyéről.
- Dobjam el a pálcámat? - kérdezett vissza pimaszul de jogosan, amit hallva azonnal felkacagtam volna, ha a mókás érzést nem fojtják el a párviadallal kapcsolatos kételyeim.
Lockhart azonban már koránt sem figyelt rá.
- Három... kettő... egy... - kezdett bele a szokákos visszaszámlásba. - Tessék! - harsogta, majd gyorsan odébb oldalazott, hogy szilvakék talárjának épségének ne ártson a szembe pattogzó ázkok sokasága.
Malfoy keze a magasba lendült, hegyes arca egy eszelős kiáltasba torzult, ahogy ajkai a rontásra nyíltak.
- Serpensortia! - vakkantotta a görényképű mardekáros, ahogy pálcája mint vaj a kést, szelte ketté.
Aztán a Malfoy csontos ujjaiban fityegő husáng egy hatalmas pukkanást hallatott, majd kékes füst tört fel hegyéből, ami tekeregve szállt fel a mélykékben felénk tátongó égbolt felé, és mint egy puska, nagyot rúgott átkozója kezében.
Aztán egy fekete valami csusszant ki belőle.
Tompa puffanással csattant a padlón, majd mintha a pálcából valaki szurkot csapolna, a fekete valami hullámzó mozgással küzdötte ki magát belőle.
Egy kígyó volt az.
Malfoy egy kígyót szabadított Harryre. Nem egy lefegyverző bűbájt, hanem egy gyomorforgató csalást követett el.
Hörgés és hitetlenkedő vakkanás furcsa keverékét hallattam, ahogy dühöm és félelmem maró elegye egyszerre zúdult a nyakamba, mint egy jéghideg zuhany, és csak riadtam hápogni tudok az aljas esemény láttán.
Miközben tehetetlenül kapkodni kezdtem a levegőt, éreztem hogy megannyi test préselődik nekem, ahogy a sok diák sikoltva menekül a hüllő elől, ami gonoszan sziszegve kezdett tekeregni a padlón.
A síkos bőrén arany cikákban csillant meg a remegő gyertyák fénye, amik szintén mintha gyorsabban lengették volna lángjukat, mintha maguk is tartanának a baljós kinézetű hüllőtől, ami időközben Harryre szegezte cérnavékony pupilláját, felemelte a fejét, és megbabonázó sziszegést hallatott.
Méreg fogai körül megfeszült a rózsaszín bőr, ahogy a kígyó fenyegetően egyre kifelébb tolta őket, miközben villás nyelve csak úgy pergett szájpadlását csapdosva.
Rémülten figyeltem a lény hastáncosokat megszégyenítő tekergését, és rémülten totyogtam közelebb, nyakamat nyújtogatva, de pár ötödikes lány kobakja kitakarta a földön hentergő kis bestiát, egyedül Pitont láttam, aki magabiztos léptekkel odasuhog Harryhez, persze a nyavajája tisztes távolságban a kígyótól.
- Ne mozdulj Potter. - szólt higgadtan Piton, miközben fekete talárral fedett karját öntelt pózban összecsavarta maga előtt. Pár másodpercig élvezettel nézte Harry és a dühös kígyó kettősét, mire nekem azonnal megperszelte ép elmémet a harag lángja. Ez a szemét, számító dög... Undorító hogy még élvezi is a tehetetlen griffendéles küzködését megvadult hüllővel, nem elég hogy megfűzte rá Malfoyt, hogy ilyen alattomos csaláshoz folyamodjon. - Mindjárt eltüntetem... - mondta a professzor, de mégcsak meg sem mozdult, csak kéjjel figyelte a rémült fiút, aki remegő kézzel fogta pálcáját a padlót súrló lényre.
Gyerünk már akkor... tüntesse el!
Mégis mit képzel? Majdnemhogy életveszélybe sodorja, és még élvezi is a helyzetet? Hogy engedheti meg Dumbledore hogy ilyen tanárok kezeskedjenek a diákokért?
- Majd én! - rikkantotta Lockhart, majd a kígyóra szegezte pálcáját. Na... megszólalt a másik észkombájn.
Miután a pálca hegye dárdaként szegeződött az egyre durvábban szisszenő lény keskeny testére, hatalmas durranás rázta meg a terem falait: a pálca végéből halványlila szikrák törtek elő, és leheletnyi fényt festve az első sorban rettegő diákok arcára, célba vette a kígyót.
Mikor elért az állathoz, végig pattogzott a bűbáj a nyirkos bőrén, a bestia pedig ahelyett hogy eltűnt volna, négy méter magasra felrepült, miközben mindenféle pózba kitekeredve és panaszosan csattogtatva méregfogait, dühösen szelte ketté a levegőt, majd nyekkenve visszazuhant a padlóra, és fejét ernyedten emelte rá az első emberre, akit dühtől vérben forgó szemei először kiszúrtak, keskeny pupillái először fókuszáltak.
A huppanástól persze a kígyó nem tűnt el és nem is lett kedvesebb, sőt, olyan égtelen haragra gerjedt, hogy szinte érezni lehetett a piszkos harag melegét, ami pikkely mintás bőrredőiből sugárzott.
Az első ember, akit meglátott, az pedig nem más, mint Justin Finch-Fletchley volt. Túlvilágin ható sziszegést járatott vékony nyelvével, miközben babonázó tajtékzással kezdett a fiú felé kúszni.
Mikor odaért, felemelte fejét, és méregtől csöpögő fogakkal támadni készült.
Nem tudtam mit tenni, csak dermedten figyeltem az eseményeket, és imádkoztam hogy a kígyó gondolja meg magát, Lockhartot pedig fejben legalább háromszor sújtottam a rosszabbnál rosszabb átkokkal, amiért feldühítette a kígyót, és most itt tartunk.
Ekkor azonban Harrynek furcsamód mintha minden félelme elszált volna, üveges szemekkel és elszántan összepréselt ajkakkal, mintha maga nem is lenne ura testének, elindult, mintha kerekeken gurítanák, és nevetséges elszántsággal a szemében tornyosult a veszélyes hüllő felé.
Ez meg mire készül? Ha csak nem tud egy professzionális eltüntető átkot, akkor most hetyke kockára tette az életét, ami tekintve a kígyó égtelen dühét és szájából kivillanó, fehér, tűhegyes méregfogait, nem az ő javára fog pörögni.
- Hagyd békén! - kiáltott rá a kígyóra, én pedig öklömet a számba tömtem, és mély nyomot vájtam szemfogammal a mutató ujjamba, annyira izgultam a barátomért. Mégis hogy gondolja ezt? Ezzel maximum magára uszítja a bestiát, azzal meg mire megy? Vagy ez csak az adrenalin okozta végséges kétségbeesésből fajuló utolsó mentsvár?
Rettegve figyeltem az eseményeket, miközben egy félelem verejtékcseppje kínosan lassan gurulva megindult a homlokomtól egészen a halántékomig, onnan fényes foltot hagyva legördült az arcomon, miközben a fejem heves remegésbe kezdett, nem tudni hogy magától, vagy attól hogy  a beletömött kezem reszketett-e annyira.
Ám azonban ekkor valami hihetetlen történt.
Valami csodálatos és érthetetlen okból a kígyó nyomban visszaroskadt a földre, mint holmi vastag, fekete locsolócső, izzó szemeiben most megcsillant némi furcsallás, és csíknyi íriszét fürkészőn Harryn nyugtatta.
Minden izmom elernyedt, ahogy az állat lenyugodva tette puhán fejét a földre, és úgy figyelt bele a két megszeppent zöld szempárba, mintha alázatos szemezést művelne le királyával.
Tudom furcsállnom kellett volna az egészet, de nekem nyugtalanító szorongás helyett, bármennyire is elmém árkába ástam érte, nem találtam, helyette valamilyen okból mintha megnyugvás uralkodott volna el rajtam: nem tudtam miért, de egy megdönthetetlen érzés csitított el bennem minden félelmet, és biztos lettem benne, hogy a kígyó nem fog már senkit bántani.
De hogy honnan tudtam ezt, arról fogalmam sem volt.
Kérdőn Harryre vándoroltattam forrócsoki színben kavargó íriszeim, aki egy ideig mintha csodálná saját maga tettét, dermedten szemezett a kígyóval, majd mikor leesett neki hogy a veszély elmúlt, szája sarka felfelé rándult, egészen addig, még egy magabiztos vigyorra nem húzták a fiú száját.
Aztán Harry diadalittas mosollyal nézett Justinra, megkönnyebbült, csodálkozó vagy esetleg egy hálás viszonzást várva, amit teljesen megtudtam érteni, hiszen bármennyire is abszurd és műkődés képtelennek tűnő módszerrel bírta a kígyót hátrálásra, bevált, és ezért Justinnak feledtébb hálásnak kell lennie. Én biztos az lennék. Lehet még hatalmas sóhajt hallatva Harry nyakába is borulnék, elvégre az életem lett megmentve.
Ám azonban az az arckifejezés, ami Flinch-Fletchley arcán ült, egyáltalán nem lehetett sem hálásnak mégcsak nem is csodálkozónak mondani.
A fiú arcán minden izom ugyanis is dühös és rémült grimaszba torzult, és úgy meredt Harryre, mint aki rá uszította és nem megmentette a bestiától.
Furcsálltam a hála mentes reakciót, de talán még Justin a kígyóval való fájó majdnem-találkozás sokkja alatt volt.
- Hagyjál engem békén, jó? - kiabálta Justin, mire hatalmasat rezzentem, és rémülten hallgattam a visszhangot, amit a dühödt rikoltás vert a nagyterem ódon falain, amik repedéseikbe befütyölő huzattal azt a hatást keltették, mintha a történtekről sutyorognának.
Aztán a fiú nagy hévvel megfordult, majd pár diák odébb lökése után mindenki belátta hogy jobb utat nyitni neki, ezért Justin akadály mentesen eltrappolhatott az ajtóig, amit lebiggyesztett ajkakkal feltépett, és dühös ménekre jellemző fújtatással kirontott a nagyteremből, annyira sem méltatva a kovácsoltas fabejáratot, hogy becsukja, helyette még sokáig verte fülünket ahogy messze elrohan a helyszínről.
Most mi baja van?
Ez a hála azért mert Harry megmentette az életét? Hogy legyünk konkrétak...
Nem tudtam mire vélni a furcsa és (ki kell mondani) bunkó viselkedést, helyette, arcomra kiültetve a nyers nem értést, újra a lecsihasztott kígyóra emeltem tekintetem.
De addigra Piton előrelépett, és megmarkolva durva markolatú husángját, egy gyors csukló pöccintéssel megpördintette pálcáját.
A kígyó teste meghalványult, majd mintha délibáb lenne, fekete füstpamacsokká változott, majd kísérteties szállingózással emelkedett a plafon felé.
Aztán keskeny és gonosz szemeit összeszűkítette, és arca elé hulló zsíros haja mögül gyanúval tele pillantással és töprengve figyelte a fiút.
Na mi van, házsártok grófja?
Túl jártak a csalási kísérleteden és azért vagy ilyen lelombozott?
Jaaaj, már majdnem megsajnáltam. Várjunk csak... nem. Mégsem.
Nagyon jól esett Piton értetlen arcát látni, de a kéjes örömömet hamar elnyomta a fülembe durván betörekvő ellenséges, gyanakvó moraj, amit a terembe zsúfolt tömegtől származott, ami erős hümmögéssel hasogató fájdalmat nyilaltatott bele a fejembe.
Hitetlenkedve körbeforogtam, mint csendőr a tüntetés idején, és nem tudtam mire vélni azt, hogy senki sem tudta értékelni Harry mentőakcióját, amit ha nem tesz meg, lehet Justin tele lenne méregtől bezöldülő marásokkal.
Aztán éreztem, hogy valaki jobbról elég durván a bordáim közé nyomja könyökét.
A fájdalom hevétől dühösen kaptam a fejem a nyilalás irányába, és fejemtől pár centire vörös tincseket pillantottam meg. Ron volt az.
De mikor sértetten rámorogtam, még csak a füle botját sem mozdította, hanem egy újabb diákba lökött bele, majd még tovább nyomult mereven csattogó léptekkel.
Ekkor esett le, hogy a színpad felé igyekezik.
Nem tudtam pontosan a fejében kitűzött célt, de azért furcsállkodóan meghajlítgatott térdel követtem, és értetlenül pislogva tipegtem a nyomában.
Mivel a furcsállkodó, szinte sóbálvánnyá dermedt embereket nem volt nehéz odébb pöckölgetni, hamar odabandukoltunk a pódiumhoz, aminek lépcsőjén Harry kocogott le holt értetlen arccal, ami az egyetlen tekintet volt a teremben, amivel együtt tudtam érezni. Én is várnám a hálát ha meg szabadítom a társaságot egy dühödt mérges kígyótól.
Harry furcsállkodva és a sok rászegeződő pillantástól lángra gyúlt arccal toporgott az ellenségesen pusmogó diákok gyűrűjében.
Ron gondolkodás nélkül furakodott át pár hollóhátas lány között, majd lehalkítva hangját, sietve ráförmedt Harryre:
- Gyere - utasította barátját, aki ijedten kapta rá a fejét, miután az két ujja közé csípte a talárját, és figyelem felkeltés végett jól megrángatta. - Gyere már... - nógatta Harryt Ron, miközben egyre közelebb húzta magához a talárnál fogva. - Menjünk innen...
Azzal Harry izmainak is végre leesett mi a célja Ronnak, és engedelmes lábakkal megindult barátja nyomában.
A két fiú elfurakodott mellettem, mire én is sarkon perdültem, és sebes léptekkel a nyomukba szegődtem.
A diákok valami furcsa és feledtébb érthetetlen okból úgy húzodtak el az utunkból, mintha fertőző betegséget terjesztenénk. Egyáltalán nem tudtam mire vélni a nemhogy hála mentes, de távolságtartó benyomást, viszont kezdett igencsak piros színt ölteni az arcom, ahogy a sok furcsállkodó pillantás úgy kísérte végig utunkat, mintha idegesítő és elhesegethetetlen legyek lennének.
Szinte suhantunk a sok szempár tengerében, mint óceánon hánykolódó magányos ladikok, miközben egyre közelebb siettünk a vassal kimívelt ajtó felé.
Hermione is velünk tartott, lobogó göndör lobonca arcul csapott, mikor kikerült, és kezét a kilincsre kulcsolta, majd feltépte az ajtót.
Az hatalmas és keserves nyikordulással kinyílt, mi pedig gyorsan kisurrantunk rajta, hátunkon érzelve a perszelő szemeket, amik méltatlankodva égették az értetlenkedés lyukát belénk.