Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Levél a háromszázkilencvenes fogoly számára

A tenger tajtékzott.
A hullámok egymással birkóztak, mintha egy életre-halálra szóló küzdelmet vívnának egymással, egyik a másikat akarta elfojtani, miközben a szürke eget, ami alatt csattogó, fröcskölő viadaluk folyt, percenként egy fehér villanás szelte át, amit egy égtelen mennydörgés követett, mintha ágyuk aláfestő hangja lenne, a tenger dühödt tombolásának a fülsértő vokáljaként.
A háborgó tenger végeláthatatlan csatamezője egy szürke épület körül összpontosult.
A robosztus kőfalak szinte beleolvadtak a föléjük magasodó hamuszín égbe, miközben falait a megvadult hullámok csapkodták.
Nem sziget, mert az épület mintha a víz legmélyebb, legsötétebb bugyrából, a harcot vívó örvények mélyéről tört volna fel, mintha egy hatalmas leviatán torka lett volna, ami mit sem sejtő hajósokért törekedett a felszínre.
Jogosan hinnénk azt, hogy egy elhagyatott, évezredek óta be nem járt rom ez, amit, gazdátlanul az idő vasfogának kínálták fel, hogy ropogtassa meg, döntse romba a dohos falakat, és végül az utolsó építő kockáig bontsa.
Pedig az épület korántsem olyan elhagyott, mint amilyennek kinéz.
Sőt...
Tele van emberekkel.
Ugyanis a mai világban már rengeteg bűnös van, és a bűnösöknek börtönben a helyük.
Igen, a roppant, szinte magáról regélő és öreg falak nem mások, mint egy börtön falai, ami sínylődést ígérő szívébe zárja foglyait.
Mélyen, a dühöngő víz nyaldosta kőhalom belsejében rozsdás rácsok mögött olyan bűnösök kuporognak, akik már régen megbánták bűneiket, és ha Edevis tükrébe néznének, akkor azt látnák, hogy kiengedik őket erről a borzalmas helyről, ami már pusztán csak egy öt percnyi ott tartózkodás után képes kiszipolyozni minden életkedvet egy emberből.
Ez a hely... sokan hívják a bűnösök magányos kastélyának, még mások a tenger fogolygyötrő monstrumának, de közismert nevén ez a hely nem más, mint az Azkaban.
Mi olyan említésre méltó az Azkabanban, azon kívűl hogy az Északi tenger legeldugottabb és egyben legháborgóbb, legviharosabb pontján magasodik az üvöltő ég felé?
Hogy ez nem más, mint a mágusok börtöne.
Pontosan... Ide zárják nyikorgó rácsok és jéghideg láncok béklyóiba azokat a varázslókat és boszorkákat, akik olyasmiket tettek, amire nincs bocsánat.
Embereket befolyásoltak átkokkal, és vették át az uralmat tudatuk felett, hogy bábuként végezzék el a piszkos munkát.
Vagy olyan átkot szórnak rájuk, amitől minden porcikájuk fáj, és olyan kínokat élnek át, hogy a legtöbbjük egy idő után a halálért rimánkodik, amit meg is kap, a harmadik féle embertől, aki azért van egy pókhálóval és penésszel benőtt tömlöcbe vetve, mert a legaljasabb átkokat bevetve ártatlan embereket küldtek olyan helyre, ahová igazából ők tartoznak: a túlvilágra.
Másszóval, az Azkabanba olyan embereknek kell koszos göncökbe bugyolálva, nyirkos padlóra vetve sínylődniük, akik használták a főbenjáró átkokat, vagy azokhoz hasonló módszerekkel tettek azért, hogy más embereket, és essen szó itt nem csak más mágusokról, de ártatlan muglikról, avagy semmiről sem tehető, gyámoltalan, varázstalan emberekről, megkínozzanak.
De mint arra már említésre került sor, a legtöbbjük megtörik, és minden másodpercben a saját bűnét bánja, vagy a harmadik fázisba, a végleges feladásba zuhan, ami csak egy még kisebb, még fojtogatóbb tömlöc, ami nem más, mint a saját lelkiismeretének börtöne, ahol a megtisztulás csak megnyugvást kecsegtető gondolat, helyette mindennap a bűnbánat szakítja még apróbbra lelkük szilánkosra tört darabjait, egészen addig, még olyan lesz, mint egy élőhalott. Mint egy robot.
Valaki, aki már inkább valami, mert nincsen szellemisége, csak egy teste, amiből minden emberség kipusztult, és márcsak csupán élettelen árnyékuk önmaguknak.
És mitől olyan borzalmas hely az Azkaban, amiért ennyien törnek meg, és ennyien fulladnak bele a bűntudat savanyú, fojtogató savjába?
Nos... azért, mert ezt a helyet nem csak a szökést lehetetlenné tevő, végtelen tenger őrzi, ahová ha valaki ki is jut a gondosan őrzött téglák közül, egyszerűen a habok közé vetve úgy fog hánykolódni, mint szélviharban a törékeny, gyönge pillangó, egészen addig, míg a tomboló tenger egy sziklának nem veti, vagy sós habjával meg nem fullasztja. Hanem más is gondoskodik arról, hogy az ott sínylődő rabok holtbiztosan a rácsok mögött heverjenek.
Ezek pedig nem mások, mint a dementorok.
Jogosan kérdeznénk, mik ezek a lények, de erre pontos választ senki nem tudna adni, természetükben ugyanolyan élettelenek mint a sok éve itt gubbasztó rabok, akiknek ugyanezen tulajdonságáért pontosan ők a felelősek.
Olyanok mint a kísértetek, csak feketék, és nem teljesen látható de foghatatlan entitánsok, ezeket nagyon is érezzük, de bár ne éreznénk...
A legtöbben a kaszátlan kaszás néven emlegetik őket.
Rothadó, zöld húsukat, ami arctalan fejüket vékony hártyaként fedi be, egy csuklya takarja el a szemünktől, lábuk nincsen, hanem suhannak, oszladozó köpenyben végződő, levegőben libbenő végtagjaikkal úgy siklanak a levegőben, mint a lassan tüdőnkbe szökő füst.
Nem értjük őket, de ismerjük őket.
Tudjuk róluk, hogy boldogságból táplálkoznak, elevenen felfalva az örömteli pillanatainkat, kegyetlenül végezve vele, míg megcsonkított lelkünkben csak a borzalmas lidérces álmok, félelmek és elfelejteni, tudat allattink legeslegmélyebb zugába lakatolt emléket maradnak, amiket már nincs mi elfojtson, és hát ha nincs boldogság, mi értelme élni?
Jogosan tehetnénk fel ezt a kérdést, és erre minden rab ugyanazt a választ köpné keserűen a szemünkbe: semmi.
Kivéve egyet...
Az Azkaban málott tetejétől két emeletet leszámolva, balról a negyedik folyosóra kanyarodva, megállva a háromszázkilencvenes rácsai előtt, megpillanthatunk egy csimbókos, fekete hajú, olyan lefogyott férfit, akinek bőre ráagattot, túlméterezett köpenyként lóg csontjaira.
A sarokban kuporgott... karjaival átölelte térdeit, és vacogva lehelt rá ujjaira, de a párás, szívig hatoló hideg miatt csak fehér felhő gomolygott kézfejére, ami kicsit sem melegítette fel a kékre fagyott végtagokat.
Éhezett, hónapok óta talán egy száraz kenyeret ha evett.
Ki ez? Kérdeznénk jogosan...
Olyan szánalmasnak néz ki, szinte mi magunk kezdenénk itatni az egereket a látványától.
Nos, ez itt Sirius Black.