Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

A kegyetlen suttogás

Nehéz úgy végig haladni egy göröngyös és kátyúkkal teli folyosón, hogy közbe egy hányingerrel küzdő, ez okból kifolyólag egy alig támolygó Georgeot támogatni.
Én már csak tudom.
A hosszú járat ezzel a tényezővel csak még hosszabbnak tűnt.
Minden lehetséges kőben orra vagy majdnem orra buktam, és inkább elhasaltam, minthogy a betegeskedő Georgeba kapaszkodjak, mert akkor... Nos fenállt volna a veszélye hogy ott hagyjuk a nyomát annak hogy arra jártunk. És azért George lesz akaratlanul is a felelős. Vagy közvetve én, amiért megrángattam.
Szóval nem kellett aggódni amiatt, hogy még a vacsora végezte előtt odaérünk, mert körülbelül egy tyúklépés került öt percünkbe.
Mivel már kevésbé voltam bezsongva, maximum attól hogy fenáll annak a veszélye hogy összefutunk Friccsel, ezért már nem tengett bennem annyira az adrenalin hogy ne fázzak.
A nyirkos falak között uralkodó hideg levegő csontig átjárta a testem, nem érdekelte a bő pamut pulóver sem, amiben jó esetben még a legzordabb téltől is megvéd ha az Odú kertjében groteszkre sikeredett hóangyalt támad kedvem csinálni.
Szóval igen, elég hideg volt.
És ezen nem segített a szinte sehova nem haladó bukdácsolás.
Fred pálcája bár ne világított volna előttünk, mert így láthattam, hogy milyen végeláthatatlan úton sántikálunk mi most végig.
Szinte mintha egy feketelyuk lenne, nem láttuk a végét, pedig egyre mélyebbre haladtunk benne. Nagyon lassú tempóval.
Eleinte igyekeztünk szörnyű, saját alkotású viccekkel mulatni az időt, de mikor már Fred "hogy hívják a gyilkos óriás kígyót? BaziSziszkusz!" poénja is befuccsolt egy "szörnyen fáj a lábam" kijelentésbe, be kellett látnunk hogy ezen a helyzeten nem tudunk szépíteni.
Végül, mikor mar mindannyiunk talpa megálljért könyörgött, egy nagyobb, kiálló kő szegélyre roskadtunk, és igyekeztünk nem úgy tenni, mintha a langaléta George nem lett volna nehéz.
- Komolyan tesó! Neked hordágy kéne! - lihegte Fred.
Szúrós szemeket villantottam rá.
Ezzel kívántam tudtára adni, hogy nem éppen most a legjobb Georgeal tudatni hogy elfáradtunk a cipelésében, mert ha meg egyedül akar támolyogni, annak rókázás vagy hasra esés és rókázás lesz a vége. És különben sem legyen bunkó a saját fivérével.
- Mármint azért, hogy ne kelljen vonszolnod magad. Rossz nézni ahogy szenvedsz. - javította ki magát Fred, miután szemei megtalálták az én tekintetem, ami primitívre lebonyolítva "ha tuskó vagy, azért kinyiffantalak" üzenetet sugallta neki.
De késő volt, mert George arcáról lerítt az őt belülről marcangoló bűntudat, és feszélyezve fészkelődni kezdett a kövön.
- Srácok... tényleg nagyon sajnálom... miattam kell visszafordulnunk, és még cipelnetek is kell... komolyan visszamendtem volna egyedül... - mentegetőzött a fiú, majd ölébe hajtotta vörös üstökét, azt nem lehetett tudni miért, a szégyentől vagy a rosszulléttől, és igazából én magam sem tudtam melyik lett volna rosszabb...
- Egy percig se gondolj erre! - emeltem fel szigorúan a mutató ujjam. Az utasítás sablonos és semmitmondó volt, és George lankadatlan rosszkedve ezt be is bizonyította. Megköszörültem a torkom, majd remélhetőleg hiteles hegyibeszédre nyitottam ajkaim. - Rosszul vagy, de egyúttal egy összetartó baráti, sőt testvéri társaság tagja is. Nem hagyunk magadra, és aztán mintha csak terhünktől szabadultunk volna, mulatunk nélküled tovább. Buta vagy. - közöltem, majd sunyi vigyorral jutalmaztam ahogy erre a vörös felkapja a fejét. Tehát a szégyen közrejátszott a mozdulatában. Jajj... - Igen, jól hallottad. Buta vagy, ha azt hiszed magadra hagynánk egyedül visszatámolyogni, egyrészt a magam érdekében, mert utána már úgyse tudnám élvezni a kihágást, egyrészt meg azért, mert szeretünk, túlságosan ahhoz hogy ezt legyen pofánk megtenni. - villantottam egy ezer wattos mosolyt fogadott fivéremre, majd lehet túl erősen belekönyököltem Fred oldalába. - És ezt te is így gondolod, ugye Freddie? - kérdeztem direkt a Mollys becenevét használva, mire a fiú morgolódva bólintott egyet, és elhomályosult tekintettel masszírozta oldalát. A kért hatás meglett, helyes.
Örömmel nyugtáztam hogy George arcán megkönnyebbülés tükröződik, és ha sikerült azt a bizonyos követ akárcsak egy kicsit is legörgetni szegény fiú szívéről, akkor nem állhatok meg most itt.
- Na! És hogy szeretett bátyuskánk a lehető legjobb ellátásban részesüljön, de minimum egy mosdókagylóba könnyítsen magán ha könnyíteni kell... - álltam fel magabiztosan és George kardigánjának ujjára kulcsoltam kezem. - A másik bátyuskámmal... - ragadtam meg Fredet is, aki kissé komor képet kezdett vágni szavaim hallatán, amit nem értettem, lehet hogy még mindig neheztelt az oldalba könyökölős történet után... vagy nem tetszik neki a bátyuska becenév? Mondjuk tényleg elég gagyi, meg kell hagynom... de George se panaszkodik. Mondjuk őt leköti az elhatalmasodó hányingere... biztos az a baja hogy félbe kellett hagyni az édességes kalandot. Díjaznám ha nem adná ennyire a tudtunkra, épp azon dolgozom hogy George ne érezze kényelmetlenül magát emiatt... - Vissza visszük a meleg kastélykába, mert már a húgica is fázik. - közöltem gügyögve, majd Georgeba karoltam, és a szöszmötölős út folytatására ösztökéltem az ikreket.
Tovább róttuk a kínkeserves métereket, csöndbe és George részéről néha émelygő krahácsolásba burkolózva.