Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

A mágiaügyi miniszter

- Legkésőbb délután hat órakor minden tanuló visszatér a ház klubhelyiségébe. Ezután senki nem hagyhatja el a hálókörletet. A tanítási órákra csak tanári kísérettel mehettek. A mellékhelyiséget is csak tanári felügyelet mellett használhatják. További rendelkezésig felfüggesztjük a kviddicsedzéseket és mérkőzéseket. A tervezett esti programok elmaradnak. - olvasta fel monoton hangon McGalagony, mereven előrenyújtott karjában egy olyan nagyra kifeszített pergamenről, ami épp hogy nem szakadt el a durva bánásmódtól.
Én pedig csak ültem, hagytam hogy a szofa szivacsa magába öleljen.
Mozdulatlanul bámultam magam elé.
Avagy majdnem mozdulatlanul.
A vállam ugyanis folyamatosan megrándult, a rekeszizmom pedig veszettül ugrált, ahogy folyamatosan fojtottam el az újabb és újabb sírógörcsöt.
Nehezemre esett, ugyanis mint egy megakadt felvétel, az élettelen Hermione és az üvegesen semmibe meredő Vadóc, a két kihűlt test képe folyamatosan újra és újra bevillant.
Az üres, fájdalmas lyuk, amit a fájdalom ütött a szívemben, egyre nagyobb lett, akárhányszor csak arra gondoltam hogy a lány nélkül teljesen megvagyunk lőve. A remény vele együtt veszett el. Ha nem is örökre... de mire felébredne, valószínűleg már a bezárt iskolából haza zakatolva tudná elmondani a megoldást... és amúgy is... a világ egyik legrosszabb érzése így látni egy barátomat.
Illetve kettőt...
Újra az arcomhoz emeltem a kezem, és apró csuklásokkal bele szipogtam a markomba.
Ekkor egy biztató ujjhegy ért a vállamhoz, végig siklott a kezemen, egészen addig amíg egy teljes kar nem fonódott át a nyakamon, és pihent meg a hátamon.
A biztató végtagot fedő pulóver apró szöszei kellemesen cirógatták a bőrömet.
Az enyhe csokoládés és enyhén mentás illat azonnal ismerőssé vált.
Kissé össze görnyedtem, majd fejemet jobbra biccentve, könnyektől elhomályosult látással belefúrtam arcomat Fred pulóverébe, és abban a minutumban el is áztattam vele.
Arcomat mélyen a puha anyagba nyomtam, hagytam hogy a kiálló rojtok körbetekerjék a fejem, és elnyeljék a szaggatott hüppögésemet.
A fiú szeretete volt az egyetlen abban a pillanatban ami hintőpor volt sebeimbe: gyógyított, s mégis fájt, mert még érzékenyebb lettem tőle, a sajnálattól és a tudattól, hogy van kit siratnom.
Ami megtörte a teremben lévő csöndet.
Igen, ugyanis a klubhelyiségben összegyűlt griffendéleseket olyan szinten lesokkolta a borzalmas hír, hogy mintha tömeg merénylet érte volna a vörös oroszlán diákjait. Mindenki tátott szájjal, egy aprócska nyikkanást sem kieresztve torkukból.
Aprócska sercegést hallottam, és végre nem éreztem magam kényelmetlenül csakmert az egyetlen vagyok aki hüppögésével megtöri a csendet. Minden bizonnyal a tanárnő összetekerte a pergament.
- Talán mondanom sem kell - kezdte McGalagony rekedt hangon, amitől azonnal kikukucskáltam a szálas pulóver rejtekéből. Soha nem volt még ennyire sebezhető a szigor bálványa, a rettegett igazgató helyettes. Ha ő is nyíltan a sírás határán billeg, akkor velünk mi lesz? - még soha nem voltam ilyen helyzetben. - a könnyek homályos fátyolától ami szempillámon remegett, épp hogy láttam a nő arcának körvonalait. De a lebiggyesztett száj, a földet pásztázó, folyton és gyanúsan hunyorgó szemek elegek voltak nekem. A tanárnőt idegileg végleg elgyengítette a háza vesztesége. És én teljesen megértem. Engem is végleg elreménytelenített. - Ha nem sikerül elfogni a merényletek elkövetőjét - itt a tanárnő megakadt és idegtépő hatásszünet következett. Letaglózottan pislogtam, a maradék könny kigördült íriszeim elől. McGalagony szemei vöröslettek és gyanúsan csillogtak. Nagyon rossz dolgot készült közölni, ezt éreztem... - az iskolát valószínűleg bezárják. Kérek mindenkit, aki úgy gondolja, hogy hasznos információval szolgálhat, hogy az haladéktalanul közölje velünk.
Éreztem hogy a mellkasomat bénító érzés súlya horpasztja be, és az érzékeim tompán épültek le egy pillanat alatt, egyedül a kiürült, kongó fejemben visszhangoztak állandóan McGalagony szavai.
Bezárják.
Bezárják.
Újra könnyek kezdték aljasan mardosni a szemem.
Nem elég hogy meghal a remény.
A barátaink élete minden pillanatban egyre jobban szédül le a borotva élről amin táncol.
Hát még ez is?
Valahol mélyen sejtettem hogy ez lehet a véggkimenetele az egésznek... de nem gondoltam volna hogy a veszteség már is ilyen közel liheg a nyakunkba...
Gondterhelten masszíroztam egyre durvább rémképek közt örlődve a halántékom, miközben McGalagony eres kezét a portré tapétájára nyomta, kilökte majd zöld talárja libegve eltűnt a széles nyílásban, ahogy a professzorasszony esetlenül kievickélt a portrénkon.
Mikor a léptei végleg elhaltak a búskomor, szeles folyosókon, olyan volt, mintha valaki feltekerte volna a hangerőt. A társaságban mindenkinek egyszerre nyílt ki a szája, mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
Olyan hangazavar keletkezett, hogy nem győztem ide oda kapkodni a fejem a sok csevegő ajak, izgatott sutyorgó arc között.
- A veszteség: két griffendéles, nem számítva a kísértetünket és Black macskáját, egy hollóhátas és egy hugrabugos... - számolta össze az áldozatokat Lee Jordan, arca elé emelve kezét, ujjait egyesével felrakva segítségül hívva a művelethez.
Keserves fájdalom hasított belém, ahogy az említésre előttem termett a dermedt kis test, a semmibe meredő szemek, amiből kialudt az élet fénye.
Összepréseltem ajkam, és mint akit gyomorszájon vágtak, görnyedten süllyedtem újra a gyászolásba.
- Hiúz... - javítottam ki leheletnyi motyogással a fiút. Egyszerűen nagyon piszkálta a csőröm a tévesztés.
Hallottam ahogy a vállamhoz érő meleg mellkas meg-megrándul, és alig halható kuncogás bugyog fel belőle.
Örülök hogy Fred ilyen jól szórakozik rajtam.
- Egy tanárnak sem tűnt fel, hogy a mardekárosokat nem bántják? - folytatta Lee, összeszűkült szemhéjakkal meredve a semmibe, elmélázva törve kézfején támasztott fejét. Aztán szemében eszelős harag csillant, és elszántan felmorrant: - Nem nyilvánvaló hogy ez az egész a Mardekár műve? - kérdezte, miközben dühödten hadonászott, majdnem orrba verve a mellette ácsorgó, helyeslően bólogató Seamust. - Mardekár utódja. Mardekár szörnyetege... - számolta újra ujjain a vádat tartó tényeket a fiú. - Miért nem rúgják ki az összes mardekárost? - kérdezte hetykén vonogatva vállát, majd saját ötletét díjazva mosolyogva hallgatta az újongással helyeslő klubtársait, akik körében az ötlet osztatlan sikert aratott.
Én csak egy halovány grimasszal csóváltam a fejem. Jó is lenne.
Ha olyan egyszerű lenne, hogy a Mardekár zöldbe bújt diákjai a tettesek, és le tudnák annyival hogy Piton megsavanyodott társaságát egyszerűen kiebrudaljuk innét. Annak szerintem egyébként mindenki örülne.
De sajnos ez ezerszer bonyolultabb helyzet.
És hogy ne csapassuk ki Hagridot, mégcsak meg sem mondhatjuk az igazat.
Csak csendben hallgatjuk a találgatást, mint egy néma vizsga bizottság, és közben mindent tudva őrőljük magunkba a keserű igazságot, amin jelen pillanatban csak teher s nem segítség.
Nagyot sóhajtottam, éreztem hogy a levegő hiánytól összezsugorodik a mellkasom, de továbbra is feszül a fojtogató érzéstől, ami az imént megéltek miatt nehezedett rá, majd gondterhelten harapdálva szám belsejét, elmélázva odafordítottam a fejem a terem másik végébe, ahol megpillantottam valakit.
Sápadtan hevert az egyik rozoga széken, magába roskadva tanulmányozta az ölébe ernyedten ejtett kezeit, miközben mindig belőtt, jól fésült haja most kuszán, kócosan omlott vörös tincsekben a szeme elé.
Percy.
Furcsáltam. Nagyon. Ő mindig minden ilyen házbéli megtárgyaláson részt vesz, fontoskodva oktat ki mindenkit, miközben hogy mindenkinek nyilvánvaló legyen hogy neki úgy is igaza van mert prefektus, ujjával mindig megsuvickolja a jelvényét, hogy minél fényesebb csillogással jelezze amaz hogy milyen posztot tölt be. Valami nem stimmel vele. Talán megviselte hogy a griffendélesekből van a legtöbb áldozat?
Így hogy ez igaz, mégjobban adni kéne Lee véleményére. Ha nem lennék birtokában a fájdalmas, keserű igazságnak.
- Percy teljesen ledöbbent - hajolt be hirtelen a látóterembe egy vörös hajtincsekkel keretezett, szeplős arc, majndem olyan mint Percyé, csak vékonyabb vonásokkal és élénkebben csillogó szemekkel. George sugdolózott velem. - Az a hollóhátas lány, Penelope Clearwater, szintés prefektus volt. - magyarázta a fiú. Fájdalmasan összeszorult a torkom a "volt" szócska hallatán. Nem is fogja fel senki sem, hogy mekkora súllyal és lelki bántással ér fel ez az egy kis kifejezés... - Percy álmában sem hitte volna, hogy a szörnyeteg egy prefit is meg mer támadni.
Hitetlenkedve rá pislogtam.
- Nem is értem... - morogtam sírástól berekedt hangszálakkal. - Ő sem gondolhatja komolyan hogy egy hidegvérű szörnyeteg megválogatja az áldozatait. - motyogtam szememet dörzsölve. - Aki ártatlan gyerekeket támad, miért kímélné pont a felnőtteket? - tettem fel a költői kérdést, miközben kezemmel erőteljes rántásokkal igyekeztem kitornászni egy gyűrőtt zsebkendőt a taláromból, igyekezve kiűzni fejemből Penelope, Hermione és Vadóc üveges tekintetét.
- Mit csináljunk? - suttogta Ron, mikor George odébb állt, mert egy elsősnek magyarázott éppen arról hogy ne piszkálja a talárját, mert disznófüket átkoz rá. Hihetetlen hogy ennyire félvállról sem viseli meg a történt tragédia. Vagy talán tartja magát. Mindenki érdekében tartja a boldogság álarcát, hogy legalább ő életben tartsa a remény halovány tüzét azzal, hogy megpróbál apróbb viccekkel mindenkit távol tartani a végleges szomorúságtól. Vagy csak túl sokat képzelek a dologba mert egy drámázós pancser vagyok. Aztán aprón oldalra billentettem a fejem, és dús hajfüggönyöm egyik kis tincsét odébb fújva igyekeztem Ron szemébe nézni anélkül hogy egy kávébarna lobonc lóg a szemembe, a fiút nézni és rá koncentrálni. - Szerintetek Hagridot gyanúsítják? - kérdezte kezét Harry nyaka köré fonva, körünkbe húzva egy kezdetleges kupaktanácsot alkotva.
Orromat fintorba húztam.
Honnan jött ez a feltételezés neki? Hisz most mondogatták hogy úgy is a Mardekár a hunyó. Na mindegy....
- Beszélnünk kell vele - felelte Harry eltökélten válasz helyett. - Nem hiszem hogy ő a tettes, de ha ötven éve ő szabadította ki a szörnyet, akkor tudja, hogyan lehet bejutni a Titkok Kamrájába. Kezdetnek ez is valami...
Gondolataimba mélyedve bólogattam.
Igaza van... most ebben a kilátástalan helyzetben nem tudunk mást tenni, mint őt megkérdezni...
Igen!
Ha pontot akarok tenni ennek az egész zűrnek a végére, meg akarom bosszulni Hermionét, Vadócot Colint... akkor...
De hisz... olyan sokszor határoztam már el! Olyan sokszor akartam már pontot tenni, kinyomozni, megbosszulni, bizonyítani... és mindig egy hatalmas csalódás és arcra esés a vége...
Mi értelme is csinálni? Bármit is?
- De hát McGalagony azt mondta, hogy csak addig hagyhatjuk el a tornyot, amíg órán vagyunk.... - sziszegte csalódottan túrva hajába Ron.
És még ez is...
Rádöbbenve arra hogy a körülmények és a sors nagyon is ellenünk játszik, reményvesztetten lehorgasztottam a fejem, majd egy világfájdalmas sóhaj kíséretében hátra vetettem magam, és hagyva hogy a hátam mélyen a szofa puha szivacsába süppedjen, feladva szusszantam egyet. Hát úgy tűnik valamilyen megugorhatatlan akadály mindig az utunkba kell álljon.
- Azt hiszem - vágott Ron szavába Harry, miközben szeme gyanúsan tündöklött valami kalandvágy féleségtől, amitől menten elöntött akaratlanul is a harag, mert ilyen tehetetlen helyzetben én minden vagyok csak kedvtelt nem. - ideje újra elővennünk apám köpenyét.
A fiú felé kaptam a fejem, elkerekedett szemeimet végig az ötlet gazdán tartva.
Zseniális ötlet!
Harry tavaly kapta meg egyetlen örökölt tárgyát a szüleitől: egy hosszú ezüstösen csillogó, még ezüstebben ragyogó motívumokkal kihímzett köpögenyet, ami amellett hogy igen csak mutatós és mágikus tisztelet övezte darab, igencsak hasznos kis csecsebecse, mert aki magára ölti, azt láthatatlanná varázsolja.
Nem egyszer vettük hasznát már.
Éjszakai kilógásokon a könyvtárba, de még a Voldemortal való leszámolás helyszínére is ennek a segítségével jutottunk el.
Elismerően biccentettem a szénfekete hajú fiú felé, búskomor ábrázatomra egy halványka mosolyt erőltetve. Félre értés ne essék, véletlenül sem lettem egy leheletnyivel sem boldogabb. Épp csak szívemben megdobbant némi remény.
Egy lassú mozdulattal karba fontam mellkasom előtt a kezem, és elszánt pillantással hátra dőltem, miközben a kandallóban pattogó tűz élénk táncát figyelve hagytam hogy arcomat melegre varázsolják a lángok narancs fényei, ami az izgatottan pusmogó társaságra vetült.
Lábammal izgatott ütemet kezdtem topogni a poros kárpitra, miközben minden létező lelki erőmmel utáltam mardekár szörnyét.
De ha minden jól megy, talán ma este egy lépéssel az aljas fenevad elé kerülhetünk.