Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Forrófej és igazságtalanság

- Könyörgök Hermione, mondd hogy te nem vagy benne abban a negyvenhatban! - nyögött fel fejcsóválva Ron, mikor magunk mögött hagyva a vegyes érzelmektől (ki belepirult a lenyűgőzöttségbe, ki a méregbe Lockhart ötlete miatt) hangos nagytermet, és elindultunk az első óránkra, bűbájtanra. A fiú fájdalmas arccal nézegette Hermionét, szemében tele reménnyel, hogy nemleges választ kap. Mit ne mondjak én sem imádkoztam másért.
Hermione azonban megrántotta vállát, így táskájának pántja egy csusszanással lependerült hátáról, amit a lány egy durva mozdulattal kicipzározott, mert gyanúsan fontosabb lett neki az órarendjének megkeresése, mintsem válaszoljon.
Kezemet arcomhoz emeltem, majd orrnyergemet olyan idegesen megmasszíroztam, hogy semmi nyugtató hatást nem értem el, csak azt hogy az említett szervem fájdalmasan megroppant.
Remek. Én életképtelen vagyok, Hermione meg menthetetlen a Lockhart-imádat nyálas ragályától.
Nagyot sóhajtottam, miközben éreztem, hogy a hátamon minden szőrszál hirtelen az égnek mered.
És az oka nem más volt, mint a hevesen csacsogó diák sereglet által zsúfolt folyosó végén lévő törpe, történetesen egy azok közül, akiknek a feladata a termekből való ki-be járkálás, és a gyerekek és tanárok idegeinek tépkedése a Bálint-napi hangulattal.
Amaz ügyetlenül totyogott kurta lábain, mint egy járni tanuló csecsemő, pocakja be-berengett, amibe egy giccses, a lény válláról lelógó íj vágott bele, hátán rózsaszín tegezzel, amiben szív alakú nyilak hevertek. Szőkés szakállában annyi volt az oda pergett konfetti, mint égen a csillag. Hurkás karjával épp az orrát túrta, és mélyen ülő szemeivel ellenségesen méregette a nebulók csoportjait. Másik kezében egy hárfát szorongatott, aminek húrjai csoda hogy nem szakadtak el a gonosz ki virsli ujjak szorongatásában.
Elhúztam a szám, és egy pompás fintort villantottam az aprólékra. Rémálmaim lesznek tőle...
Förtelmes kis jószág, olyan csúnya, hogy az már csak magától oda vonzotta a tekintetem.
Meg-megbicsakló térdekkel a kimerültségtől és kedvtelenségtől, imbolyogtam tovább a tanterem felé, pár percig íriszeimet a tömzsi emberkére tapasztva, mintha attól rettegnék, hogy rám támadna vagy ilyesmi. Tudom, abszurd fóbia. De ha ti is látnátok, megtapasztalnátok a ragyás bőréből áradó csúf és undok aurát, ti sem lennétek más véleményen.
Mikor már épp azon gondolkodtam, hogy amíg nem vesznek észre és nem minket néznek ki, addig felőlem ott lehetnek ahol akarnak. Bár a konkrétan általam nézegetettel akadtak problémaim, hisz ő volt a fenék-mutogató kis tróger, aki miatt a maradék étvágyam is elment, pedig már azon gondolkodtam hogy a gyomrom korgása megér leseperni egy kis konfetitt az aranybarnára sült bagelekről.
Ám ekkor a borzas szemöldöke alatt ülő szemecskéi egyenest abba az irányba meredtek, ahol én is araszolgattam.
Riadtan elkaptam a tekintetem, ám még a szemem apró kis sarkában pont láttam, ahogy a törpe béna szökkenéssel utánunk iramodik.
Nagyot nyeltem. Mi dolga lenne ennek a mogorva kis mitugrásznak velünk, akik talán a legjobban utálják ennek az egész Bálint napos hülyeségnek a kétbalkezes kitalálóját, hacsak nem Hermionét keresi.
Már épp idegesen mormogva igyekeztem Ron langaléta alakja mögött meghúzni magam, a felénk könyökével utat törő, különösen mogorva képű példány egy nagy rikkantást hallatott.
- Héha te! 'Erri Potter! - óbégatott a törpe, és bár gonosz és aljas reakció volt, mégis megkönnyebbülten kifújtam a levegőt és megfeszült vállaim is elernyedtek, hogy a törpe nem engem nézett ki magának.
Ám a pánik amilyen hirtelen ment, olyan gyorsan vissza is kúszott rám, hisz egy tőlünk alig három méterre lévő elsős felborulása jelentette, hogy márcsak annyi választ el a dulakodó kis vakarcstól, és attól hogy egyik legjobb barátom az egész Roxfort előtt nevetés és nem utolsó sorban megszégyenülés tárgya legyen.
Meglendítettem kezem, és ujjaimat Harry karja köré kulcsoltam, és úgy kezdtem el vonszolni a másik irányba, miközben neki a feje olyan vörös színt öltött, mikor a törpe a nevét kurjantotta, hogy tojást lehetett volna sütni szégyelléstől forró bőrén. Nem csodáltam, és mivel a legkevésbé sem lettem volna a helyében, nagy cibálással megindultam vele az ellenkező irányba.
Egy nagydarab hugrabugos mellett oldalogtunk volna át, ám két lépést sem tudtunk tenni, mikor a rugdosodva tolakodó törpe utolért minket.
- Zenés üdvözletet kell átadnom 'Erri Potternek személyesen! - vakkantott a lény, mire ijedten összerándultam, és szorításom olyannyira megerősödött a pácban lévő fiú karján, hogy majdnem eltört. Mindeközben a törpe fenyegetően odaillesztette ujját az első húrhoz, és végig pengette a hárfáját, amiből borzalmas, lehangoló melódia csendült fel.
Harry fogait összeszorítva átkukkantott válla felett le a kis törpére, és remény vesztve beletörődött hogy nincs menedék attól, hogy megkapja a szörnyű üdvözletet, de a menthetőt még megpróbálta megkaparintani.
- Ne itt! - sziszegte ki egymásnak préselt  ajkaiból a  fiú, zöld szemében aggodalom csillant, fényes fekete haját pedig egy gyors pöccintéssel vöröslő arcába kotorta, hogy eltakarja szégyentől paradicsom színben játszó fejét. Én csak vészre készem vinnyogva kapkodtam a fejem az amilyen apró és duci olyan gyors törpe, és a szégyentől a sárga föld alá süllyedni akaró Harry között. Szegény fiú...
- Állj már meg! - vakkantotta a törpe, majd elámuló szemeimmel kísérve olyan nagyot ugrott, amit bármiből csak ebből a tömzsi mitugrászból nem néztem volna ki, elrepült előttem, majd undok nyekergéssel Harry vállán landolt, ujjaival pedig lógva megkapaszkodott a fiú táskájában.
A mutatvány pár cérna vészjósló elpattanása követte.
Harry riadtan megtántorodott, majd hátravetette kezét, és megragadva a törpe grabancát, morcosan húzigálni kezdte azt. Amaz nem engedett, és makacsul cibálta tovább a labilis anyagot.
A mókás ám idegtépő huzavonába én is csatlakoztam, közelebb léptem a hadakozókhoz, és legörnyedve két kézzel átkaroltam a lényt, és teljes testsúllyal a sarkamra billentem, és úgy ráncigáltam a dulakodót. Fintorogva felhúztam orrom, ugyanis a kis törpének ocsmány szaga volt, leginkább egy nyáron használt, kiadós edzést megjárt kviddics taláréhoz lehetett a legjobban hasonlítani. Megborzongva becsuktam ajkaim, hogy sehogy se juthasson be a kínbűz a tüdőmhöz, majd egy erőteljes rántást mértem a szagos kis teremtményre. Legnagyobb meglepetésemre az izom munkám semmit sem ért, a törpe egyre csak kulcsolta rá magát tovább Harry karjára, és minden mozdulatnál egyre jobban megacélozta magát.
Nekem csak kipityogtak a meglepetéstől a szemeim üregükből, ahogy felfogtam, hogy bizony van ennyi erő egy ekkora kis takonypócban is.
- Eressz el! - förmedt rá Harry, de hangja erőtlen volt, ahogy a nagy hadakozásban teljesen kifulladt az eredménytelen szabadulókísérletektől, és márcsak ernyedten vonogotta vállát, utolsó megkeseredett kísérleteket téve arra, hogy lerázza a Bálint-napi kis borzadályt, akinek szakálla kócos csomókban lengett ide-oda a nagy ráncigálásban.
Vég elszomorodottságomban már azon elmélkedtem, hogy csak reményvesztetten meghúzigálom a lényecskét, addig is le van foglalva a verekedéssel, és nem azzal hogy a porig alázza szegény Harryt.
Ám a fiú táskája ebben a szent minutumban feladta, és a csatjánál egy hatalmas hasadás indult meg, elpattanó cérnákkal és hátborzongató reccsenéssel. A szakadás úgy tágult egyre nagyobbra, mint egy éhes száj, majd a tartalmának súlya az utolsó szövet darabot is ketté szakította, és innentől kezdve a fiú táskájának adagja és annak maradványai a gravitáció áldozataivá estek. Nagy koppanással minden a földre potyogott.
Harry pálcája tompa kopogással gurult át pár repedezett kő felett, a göröngyös pálca méterekkel odébb foglalt helyet egy mélyebb, tégla berakáson huzódó hasadásban. A pergamenjei a levegőben elengásan hullámozva szántottak végig, majd milliónyi fehér zónára oszolva mind a földre terültek. A sastoll pennája a cipőm orrára szált egy kecses zuhanással. És ez még nem minden.
A fiú tintás üvege egy csilingelő koppanással a kőre esett és ripityára tört, a szilánkok közül kifröccsenő vörös tinta mindent eláztatott, beleértve a lábam is, minden a néhai üveg szó szerint vérében fürdött.
Szinte könnybe lábadt a szemem, ahogy lebiggyesztett ajkakkal figyeltem hűséges bakancsom, aminek mindig fényes, gyönyörű fekete lakk orra most vörös löttytől lett foltos, és farmerem szárának szegélyén is emberes folt áradt szét Harry üvegének tartalmából.
Dühösen fújtattam, kezemet olyan erősen rándítottam ökölbe, hogy a körmöm a tenyerembe vájt. A kedvenc cipőm tönkrement, a nadrágom tönkrement, mert a minőségi varázsló tinta egykönnyen az életben nem suvickolható ki egy ruhadarabból sem. Remek! Tényleg márcsak pont ez hiányzott!
Olyan nagyot toppantottam mérgemben, hogy az egész kastély bele remegett, miközben a talpam alatt lévő tintapocsolyából egy jó adagnyi fröccsent a törpe arcába, aki vinnyogva emelte öklét, és durva szavakat kiabálva lábamra, kézzel nekitámadt a sípcsontomnak. Először csak mérges fortyogással figyeltem a szúnyogcsípés szintjét sem megütő törpe dulakodását a lábammal, majd mikor az nekiállt csálé fogaival nagyokat szaggatni a már tönkrement nadrágomba, éles harapásától rettegvén megemeltem lábam, majd vörös cipőm orrával akkorát rúgtam a kis lénybe, hogy az egy méterre odébb pottyant, és hasán is ott éktelenkedett a lábamról rá lenyomatozott tintaadag. Elégtétel.
Miközben a legyőzött mogorvaság engem szidva, dünnyögve igyekezett sikertelenül kapálozva felállni, egy bogár hatását keltve billegve hátán, addig én lehajoltam, hogy segítsek Harrynek, aki bosszúsan nyekeregve nekilátott összeszedni kiborult cokmókját, ezzel kisebb útakadályt képezve a folyosón.
- Nagyon sajnálom a cipőd miatt... - mondta Harry, aki idegességtől reszkető kézzel egy kupacba kaparta kezével a vörösre és ernyedtre ázott lapokat.
Mélyet sóhajtottam, majd elé pöcintettem vörös, régen csokoládébarna színben ragyogó pennáját.
- Nem a te hibád. - nyögtem nagy nehezen, holott hangomból lerítt hogy most inkább azt mondanám: mindenkire haragszom ebben az átkozott világban, és bár soha nem vallanám be, még Verita-szérumért sem, de komolyan gondolom.
Mindeközben a tőlünk haladni nem tudó diákok, akik nem hogy segítettek volna, hanem holmi undok kis úttorlaszként kezelve minket siettetek, már egészen nagy, bosszankodó sereggé alakultak, és dühösen topogva fejezték ki nemtetszésüket ránk. Hú de megértőek... tényleg... legszívesebben mindet fenékbe billenteném egy vörös bakancs orral.
- Mi van itt? - hallatszódott egy ellenséges nyekergés, azon az elnyújtott, lekezelő hangnemben, amit ebben a pillanatban a legeslegkevésbé nem tudtam akkor tolerálni. Draco Malfoyhoz tartozott a hangleejtés, aki két elmaradhatatlan gorillájával az oldalán nyújtogatta felénk sápadt nyakát, ki-kigrimaszolva a diákok kobakjai felett. Óh Merlin... márcsak Voldemortnak kéne halálos átkokat szórogatva betoppannia, és teljes lenne ez az átkozott nap.
Harryn is látszott hogy nem hagyta hidegen az ellenségének érkezte, és még gyorsabb mozdulatokkal, még kétségbeesettebb tempóval igyekezte betömködni felszerelését a szakadt, tintától locsogó táskába. Meg tudtam érteni. Tényleg nem hiányzott az, hogy Malfoy is végig hallgassa a zenés üdvözletet, mert azzal újabb dolgot adhat ahhoz a listához, amivel az idegeinket borzolhatja, a kedvünket ronthatja, és a fejünket fájdíthatja. Arra meg most ebben a káoszban igazán nem vágytam.
- Mi ez a csoportosulás? - csendült fel egy másik ismerős  tag kérdése. Egy vörös hajú, szigorú arcú, mellkasán letagadhatatlan egójának méretéről árulkodó, ezüstre suvickolt jelvénnyel ellátott griffendéles sietett felénk, nyomában királyi palástként elterülő fekete talárral. Percy volt az. Harryt most már hivatalosan is elkönyvelhetjük a világ legmegszégyentelenített emberének, hogyha ez a szigor-bálvány prefektus is fültanúja lesz annak műnek, amitől mindent, csak jót nem várok.
Harry egy ideges rántással mellkasához ölelte a kupacba halmozott, vörös motyót, ami menten egy nagy foltot áztatott rá a fiú kulcsontájara, és piszok nagy szerencséje volt legalább abban, hogy a fekete taláron ez aligha látszott meg. Nem csodálom hogy szegény futni sem szégyellt.
Ám már épp nyomába iramodva, mint egy nem nyilatkozó sztárt óvó testőr utána futottam volna, a törpe mindeközben felállt, majd pár, nagyon Monstrós ujj ropogtatás után behajlította kurta, bütykös térdeit, majd egy harci vakkantással megspékelve, egy hatalmas ugrást mutatott be, de olyan nagyot, hogy még egy ráámuló elsős feje felett is jócskán egy deciméterrel elsiklott, szőke szakállával súrolva a diák fekete haját.
Szám elé kapva izgalom verejtékétől nedves tenyerem, figyeltem ahogy a lény egy pazar ívvel Harry lábán köt ki, átkarolva a futó fiú végtagjait, leszedhetetlenül ráveti magát.
Ennek az egésznek egy kiadós hasra esés lett a vége, természetesen Harry részéről.
A fiú kapálózva billent meg a padló felé, amin végül egy kidőlő szélmalomra hasonlítva csattant rá, talárja lobogva hullott melléje, összeszedett cucca pedig ismét szanaszét szóródva hevert kiterülő teste mellett. Kezembe temettem arcom, idegességem fogam olyannyira az ajkamba vájtam, hogy a kiserkenő vér íze szét áradt az egész számban. De a fémes íznél keserűbb volt a megszégyenülés hatása.
Reményem mélyen elvesztve eltávolítottam egymástól ujjaim, és félve pislogtam a folyosó hideg kővére kényszerített fiúra és ellenfelére, aki immár termetes tomporát igazgatva elhelyezkedett a fiú bokáján. Visszafordíthatatlanul eljött a szégyenletes produkció ideje, ami valahogy azt sugallta, hogy inkább küldhette valaki Harrynek abból a célból hogy nevetés tárgyává tegye, mintsem édes szerelmet valljon neki. Mondjuk ha Malfoy itt van, az sem sülne el jobban, mint az előbbi verzió.
- Így ni - mondta a törpe, miközben maga elé emelte hárfáját, és hüvelykujját az első húrra nyomva végleg elcsitította a jajveszékelve szabadulásért kapálózó Harryt. - Íme a zenés üdvözleted: - mondta, majd olyan éktelen rikácsolásba kezdett, hogy ahhoz képest az én zuhanyzás közben produkált kornyikálásom felér egy opera énekes hangjával, ajtót püfölő, abba hagyásért esdekelő Weasley fiúk ide vagy oda.