Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Kezdődjön a meccs

Az életemben sok mélypont volt. Rengeteg, szinte minden tanévemre jutott egy.
És ha az ezévit megkéne neveznem, kétségtelenül a Percyvel megejtett veszekedés napjától egészen... egészen egy meghatározatlan időpontig, amikor sokminden fordult jóra, elhúzódó szakaszt említenék meg.
A szavai fájtak, egyenest kínoztak, és bármikor rá gondoltam, az álltala ejtett sebek feltépődtek és vérezni kezdtek, rosszkedv és világfájdalom formájában.
Valahol mélyen éreztem, vagy csak reménykedtem, hogy ezeket a szavakat maga Percy sem gondolta komolyan, de fogadott fivérem láthatóan került, keresztül nézett rajtam, és látszott rajta, hogy a mardekárosokkal szívesebben ülne egy asztalnál mint velem.
Fájt? Őrülten!
Nem kifejezés....
Ráadásul bocsánatot kérni vagy beszélni a fejével már nem volt merszem, ezért ez a fájdalom állandósult, és rendszerint az ezzel kapcsolatos bánataimat mind a barátaimra zúdítottam.
Hermione próbált mindenféle lelkibeszéddel jókedvre deríteni, mondanom sem kell hogy sikertelenül.
Ron megesküdött hogy élve nyúzza meg Percyt, amit végül úgy akadályoztam meg, hogy hagyja, mert ez az én hibám, én saram, én döntésem hogy oldom meg. Noha Ron megbékélt ezzel, de nem értett egyet abban hogy ez az én hibám. Nem volt igaza...
Harry pedig a lehető legjobban kezelte a helyzetet: tabu témát csinált belőle, nem hozakodott fel vele, nem sajnálkozott rajtam feleslegesen, így az ő közelében még néha el is tudtam viselni a beállt krízist. Mert nem kellett rá gondolnom, nem volt ki eszembe juttassa. Így ebben az időszakban bízvást állíthatom hogy Harry volt az egyik legnagyobb támaszom.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy Ginny és az ikrek akkor hol maradnak ebben a történetben.
Nos... Ginny erről az egész hepajról még csak nem is tudott, legalábbis tőlem nem, azt hogy Percy mit mondott neki, ahhoz se közöm, és nem is tudom. Ki akartam őt hagyni ebből, mert a macskás incidens így is eléggé megviselte őt, most nagy tuskó lettem volna ha ezzel is letraktálom.
Az ikrek... nos igen. A helyzet hasonló volt Ginnyéhez, de őket különösképpen semmi sem viselte meg annyira hogy ragadós és imádnivaló jókedvük leromoljon, ezért jó kérdés hogy miért nem az ő vállukon sírtam ki magam. Nos, az egyik ok pont ez. Ha most ők is berágnak Percyre, azzal a családi konfliktus csak mégnagyobb lesz, és az egyetlen lelkes, minden zűr ellenére lankadatlan jókedvű boldogságforrás is megszűnik, amit én cseppet sem akarok, mert amiből még erőt tudtam meríteni e nehéz időkben, az az volt, hogy márcsak attól nagyot dobbant felderűlt szívem, ha azt láthattam, hogy egy ilyen borzalmas helyzet közepette is van aki képes jól állni a dolgokhoz. Nem akartam, hogy ők is elveszítsék megmaradt lelkierejük, no meg hogy feleslegesen támadják le Percyt. Jobb volt ez így.
Inkább igyekeztem minél kevesebbeket belerángatni őket ebbe a hülye testvéri összemorranásba, és inkább arra fókuszáltam, hogyan találjam meg az incidens elkövetőjét, hogy bizonyítást, ezálltal megbocsátást nyerjek Percynél arra, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy a jólelkű Weasley család tagja lehessek, és ne az a gyilkos lánya, akit mindenki keres bennem. És Hermione terve még alkalmas is lett volna erre, ha tudunk egy olyan bugyuta, olyan ostoba tanárt, aki ezt az elméleti zagyvaságot beveszi, és megadja az engedélyt arra, hogy kikölcsönözzük azt a könyvet, amiben a rejtély megoldásának záloga, a Százfűlé-főzet receptje található.
És végre, egy halovány lángocska, ami a tanácstalanság sötétjében a megoldás ajtajához ad csekélyke fényt,  kigyúlt. Ostoba tanár kell, aki beveszi ezt az ócska érvecskét. Szerencsénkre, Merlin adta szerencsénkre, van ilyen tanár: Gilderoy Lockhart.
Igen, ő határozottan bevenné ezt a mesécskét, olyan naiv és buta, hogy seperc alatt nyert ügyünk lesz e téren.
Mikor megosztottam barátaimmal az ötletet, Ron és Harry bőszen helyeseltek, Hermione pedig eleinte megsértődött hogy imádott Lockhartjára esett a választásom, majd belátta hogy a tanár úracska erre tényleg alkalmas fából van faragva, bár ő inkább arra hivatkozott, hogy Lockhart érett módra tudni fogja hogy igazat mondunk, és képes hinni nekünk, képes hinni abban hogy jó cél érdekében járunk és teljesen igazat mondunk bla bla... hogyne. Eleve vérzik a dolog, hisz pont az a lényeg hogy átverjük. Na mindegy.
Lényeg hogy a cél közös, és együtt, mindneki beleegyezésével és közreműködésével sikerülhet a dolog. Van sok esély rá.
Csak hát... mindig van egy kis bökkenő. Itt az, hogy most kifejezetten a kedvében kellett mindannyiunknak járni, hogy a siker esélye még nagyobb legyen. Itt már volt némi gond, de hát... mi igyekeztük hozzánk és a Lockhart-undorunkhoz képest a legjobbat kihozni magunkból. A legmurisabb az volt, hogy Hermionénak csak magát kellett hoznia... pff...
Lényeg a lényeg, az ominózus professzor óráin a tanár lenyűgözése nehéznek bizonyult, hisz gyakorlati órák azóta nem voltak, mióta a tündérmanós óra balul sült el.
Helyettük bájgúnár tanárúr fejezeteket olvasott fel a saját szenny könyvéből, sőt, a drámaibb részeket még el is játszottuk. Igen, az amire gondoltok... ezeken jobbára önkéntesen részt vettünk, vagy Harry és az én hírnevemnek köszönhetően magától értetődően oda lettünk kötelezve.
És ha jó pontot akartunk szerezni, akkor jól és sokat kellett statisználnunk, kifejezetten jól jött a hírnév, bár személyes tapasztalat alapján rosszul: nekem példának okáért alkalmam volt eljátszani egy megkeseredett padlás szellemet akit állítása szerint Lockhart térített jó útra és beszélt le a folytonos kísértésről, egy bárányhimlős vámpírt, valamint egy vérfarkas kölyköt, akit Lockhart nevelt fel, hogy olyan nevelést kapjon, amivel nem érez ingert az átváltozásra teliholdkor. Egy vérfarkas közeli barátjaként bízvást állítom, ez az inger kontrolállhatlan, Lockhart meséje pedig bődületes baromság.
Na mindegy... lényeg a bizalomba férkőzés szándéka, ezért igyekeztem a leghitelesebben és lelkesebben interaktívkodni ezeken az órákon.
A main szerencsére nem rajtam volt a sor, de attól még szegény Harry nagyon megkapta, mert egy vérfarkas szerepében kellett kiállnia az osztály elé, én pedig minden lelkierőmmel szegény cimborámat támogattam.
Lerítt róla, hogyha nem lett volna jó oka rá, biztos élből visszautasítja a feladatot. Hermionén kívűl ki nem?
Tenyeremre támasztva állam, leplezetlen fintorral figyeltem Lockhartot, aki sürgösködve állítgatta Harryt ide-oda, osztogatta utasításai tömkelegét, és jócskán a hollófekete hajú fiú idegen táncolt.
- Üvölts szépen, Harry! Igen így jó! - mondta Lockhart, miközben Harry igyekezett a kedvtelen vinnyogásból üvöltés szerűségét csinálni szerencsétlen hangszálaival. - Akkor lecsaptam rá, nagyjából így. - szólt, majd teljes súlyával Harryre vetette magát, akinek a fájdalmas üvöltést ezúttal nem kellett megjátszania, így hogy egy több mint hetvenkilós, lila talárköteg landolt rajta. - A másikkal a torkának szegeztem a pálcámat... - félve figyeltem szegény, vergődő Harryt, Harryt akit mindennél jobban sajnáltam akkor, és aki kétségbesetten figyelte a kétbalkezes professzor karját, amiben a gégéjének szegezett pálca simán rossz fordulatot is vehet ha Lockhart kezében van. - Aztán összeszedtem minden erőmet, és elvégeztem rajta egy nagyon bonyolult varázslatot, a Homorphus bűbájt. Erre ő panaszosan felvonyított. Halljuk, Harry... panaszosabban... jó. - utasította a tanár rúgkapáló tanítványát, mire az őszinte panasszal nyüsszent fel. -  aztán eltűnt a bundája, visszahúzódtak a karmai, és emberré változott. Egyszerű, mégis hatékony akció volt. S azóta még egy falu emleget úgy, mint a hőst, aki véget vetett a havi rendszerességgel bekövetkező vérfarkastámadásoknak. - mondta büszkén Gilderoy, miközben felegyenesedett, hősiesen kiseperve pár aranyszőke tincset homlokából, amire több lány is felsóhajtott az osztályban, én pedig majdnem öklendezni kezdtem.
Mindeközben Harry még mindig tehetetlenül vergődött a bájolgó férfi teljes súlya alatt, aki végül csak akkor szállt le róla fejéhez kapva, mikor a termet harsány kongatás, az óra vége végett megszólaló harang hangja töltötte be.
A professzor feltápászkodott a padlóról, majd kosztól aggodalmaskodván lesepert egy csipetnyi port talárjáról. Harryt bezzeg nem tudta volna azzal a mozdulattal felsegíteni, ha már legalább négy bordáját eltörte.
- Házi feladat: írjatok elbeszélő költeményt arról, hogyan győztem le a Wagga-Wagga vérfarkast. A legjobban sikerült mű szerzője dedikált példányt  kap az Egy elbűvölő emberből! - mondta végül Lockhart, olyan önelégült fejjel, mintha olyan zseniális házufeladattal rukkolt volna elő.
Most... komolyan?
Tényleg arra utasított, hogy írjunk meg egy létező történetet?
Nem elég neki egy egész könyv, a hamis, önfényező tettét sokszorosan leírjuk mi is? Minek? Nem elég egy szenny iromány a világnak?
Na mindegy, majd kimásolom egy az egyben a könyvet...
Bosszúsan morogva sepertem minden könyvet a táskámba, amiket eddig egyszer sem nyitottam ki, csak léteztek, idegesítő bizonyítékként szolgálva arra, hogy Lockhart is létezik.
Felpattantam a helyemről, majd kelletlenül cammogtam Harryhez, aki nagy nehezen feltápászkodott, de az arca elárulta, hogy az összes létező ízülete megbánta a Lockhartal való találkozást.
Odaértem Harry mellé, majd morcos arccal méregetni kezdtem a tanárurat. Az igazság pillanata. Ha mondjuk a gagyi naivságán múlik, kijelenthetem hogy nyert ügyünk van.
- Készen álltok? - súgta Harry izgatottan.
Komoran bólintottam, jelezve hogy én abszolút. Majd Hermionéra, mert kiegyeztünk abban, hogy ő kéri majd Lockhart engedélyét.
Habár, ő pusztán arra hivatkozott hogy szivességet tesz, mert mi nem vagyunk hajlandóak rá, én tudtam hogy nagyon is újong mélyen, hogy e kiváltsággal egy ürügyet kap arra, hogy Gideroy Lockhart címlapfotó vigyorának fényében fürödhessen.
- Várjuk meg még mindenki kimegy. - motyogta lámpalázasan Hermione, majd idegesen füle mögé simított egy göndör tincset.
Mikor az utolsó fekete talár sarka is eltűnt a tanterem ajtajának kerete mögött, várakozás teljesen, egyenest sürgetően néztem Hermionéra.
- Jelenésed van. - mondtam cinikusan. -Ne adjak fésűt esetleg? Hajdíszt, hogy hajlandó legyél szót váltani ezzel a szerencsecsomaggal? - lódítottam, mire barátném csak bosszúsan rám villantotta szikrázó szemeit, jelezve hogy elvetem a súlykot.
Lehet igaza van, de ha reálisak akarunk lenni, minden perc számít, főleg ha ilyen pitiáner időhúzásról van szó.
Jó lehet, türelmetlen is vagyok, de miután hajba kaptam Percyvel, van mire fel.
- Jó most már mehetünk. - mondta végül egy lenyugtató levegővétel után, majd lesimította talárját, amiből előhúzott egy darab pergament.
Azzal bizonytalan léptekkel odatipegett Lockhart asztalához. Mi kelletlenül hümmögve követtük.
Mikor odaértünk, a lány félénken megköszörülte torkát, mire Lockhart rá villantotta vakító fehér fogsorát, ami úgy nézett ki, mintha a professzor szájába vett volna egy komplett gyöngysort.
- Öhm... Lockhart professzor. - kezdett Hermione cincogó hangon mondókájába. Én pedig igyekeztem rosszalló fintorom egy műmosoly mögé rejteni. - Azt szeretném kérni... - makogott a lány. Én finoman oldalba csíptem, hogy ugyan gyerünk, mert sose szerezzük meg az átkozott receptet ha tovább akadozik. - Szóval szeretném kikérni ezt a könyvet a könyvtárból. Érdekelne benne egy-két dolog. - Mondta bizonytalanul, beszélés közben legalább háromszor megigazítva frizuráját, én pedig majdnem megragadtam a papírt és toltam oda Gilderoy elé hogy firkantsa oda azt a fene nevet, és haladjunk, mert a türelmem már kamatostul fogy el. Majd Hermione végre valahára odaadta remegő kézzel a minden reményünket szolgáló fecnit a tanárnak. - Sajnos a zárolt részben tartják, ezért kell hozzá egy tanár engedélye. Ha elolvashatnám, biztosam jobban megérteném, amit a tanárúr a Kirándulások a kísértetekkelben a lassan ható mérgekről ír... - nyájaskodott a lány, én pedig erőltetetett vicsorra hasonlító mosolykával igyekeztem rásegíteni a hazugságra.
- Áh a Kirándulások a kísértetekkel! - Lockhart átvette a cetlit a lánytól, majd még szélesebbre húzta hamiskás műmosolyát, ajkai majd széthasadtak a széles vigyorban. Én pedig döbbenten azon tanakodtam, hogy hogy lehet valakinek ennyire természet ellenesen nyúlánk arcizma. Arra jutottam, hogy valami plasztika bűbáj lehet. Vagy rosszabb... - Merem állítani hogy az az egyik legjobb könyvem. - hogyne. De csak az életrazja után nem? Vicceltem, nem is tudom miről hadovál, hisz egy jó könyve sincs. - Tetszett neked? - bájolgott Hermionénak.
- Óh nagyon is! - vágta rá Hermione. - Zseniális ötlet volt, hogy az utolsót egy teaszűrővel ejtette csapdába....
Szerencsére sikerült elfolytani, és köhögésnek álcázni a horkantásom, ami egy kacajba torkollott volna. Teaszűrő? Ennél nagyobb ostobaság csak a bűbáj, amit Mrs Norris kővé dermesztésének felelősévé akart tenni.
- Azt hiszem senki nem róhat meg érte, ha egy kis segítséget nyújtok az évfolyam legjobb diákjának. - duruzsolta émelyítő mézességgel Lockhart, majd elővett egy pávatollpennát.
Leplezetlen fintor ült ki az arcomra.
Legalább egoista embernek, egoista madár tolla... de akkor is! Ki olyan felvágó hogy galleonokba kerülő pénnával ékeskedik?
Na jól van Flower, elég az előítéletből... mégha nehezedre esik is...
Viszont legnagyobb félelmemre Lockhart zafíran csillogó szemeinek figyelmét nem kerülte el letaglózott arcom.
- Szél darab igaz? - kérdezte meglóbálva a csicsás pihét Gilderoy, rosszul értelmezve arckifejezésem. - Általában csak dedikálásra szoktam használni... - csacsogta.
Persze, mi másra. Hogy villogjon mennyi nyeresége van a hamis hőstettekből.
Azzal végre cirkalmas aláírást kanyarított a pergamen foszlányra.
Eztán visszaadta Hermionénak, aki kocsonya mód reszkető kézzel a táskája mélyére süllyesztette az értékes engedélyt.
- Nos Harry. - fordult a fiúhoz Lockhart. Ne... és én naiv, azt hittem megúsztuk ennyivel. - Holnap lesz az évad első kviddicsmérkőzése. A Griffendél játszik a Mardekárral igaz? Úgy hallom használható játékos vagy. - csevegett pusztítva ép agysejtjeinket a férfi. Elszorult a torkom. Holnap valóban mérkőzés lesz... és ha valamelyik játékos megsérül, nekem kell pótolnom... fenébe, miért szab rám a sors ennyi felelőséget? Kellett nekem bekuncsorogni magam a csapatba. Most még a nyomozás mellett ezen is izguljak... - Annak idején én is fogó voltam. - beszélgetett Lockhart. Aha, maximum fogócskában. - Próbáltak rábeszélni, hogy jelentkezzek a nemzeti válogatottba, de én úgy döntöttem inkább a gonosz erők legyőzésére szentelem az életem. - egy újabb horkantást álcáztam csuklásnak, miközben ajkamat egy orrvakarás kísétében fogtam be, megóvva engedélyünket, mielőtt Lockhart rosszallását azzal nyerem el hogy képen röhögöm. - Mindazonálltal ha úgy érzed egy kis mesteredzésre van szükséged, csak szólj bátran. Mindig örülök ha átadhatom a tudásom a nálamnál gyengébb képességű játékosoknak.
Megütközve meredtem Lockhartra.
Nála Neville is jobban játszana, könyörgöm!
Hihetetlenkedően nyikkantam majd nyeltem egyet, nem tudva eldönteni hogy nevessek vagy bőgjek.
Harry is azonosítatlan torokhangot hallatott, és ebből véltem azt feltételezni hogy ő se nagyon bízik abban, hogy Lockhart bármi újat, vagy egyáltalán használhatót tudna mutatni neki.
Végül bárgyú vicsorral egymásra néztünk, majd mielőtt keresetlen szavakkal elveszítem engedelyünk, Hermione nagy csomóba gyűrte fekete talárom ujját, és Ronnal és Harryvel a nyomunkban kisiettünk az ajtón, a kacér Lockhart fotók incselkedő pillantásainak keresztüzében.
Mikor kiértünk a folyosóra, a levegő azonnal tisztábbnak, könnyebbnek tűnt, mihelyst az undorító aurából kitehettem bakkancsom kopott orrát.
Nagyot sóhajtottam, majd amennyire egy Lockharttal való találkozás után lehet, megkönnyebbülten kisepertem pár kávébarna fürtöt a látóteremből, majd túlnőtt frufrum mögül barátaimra pillantottam.
- Bár könyvet kértünk, hasznavehetetlen ajánlatot is nyertünk. Hát nem csodás? - kezdtem azonnal ironizálni, s még én a lökött Lockharton, addig Hermione (a teszem hozzá, teljesen jogos) tanárúr iránt érzett ellenszenvemen forgatta meg szemét.
Ron és Harry viszont bőszen bólogatott.
- És még csak meg se nézte milyen könyvet akarunk kikérni. - csóválta fejét Harry, hitetlenkedve ingatott szemüvegén villodzó táncot jártak a fáklyák tükörképei.
- Ebből is látszik hogy teljesen lüke. - állapította meg Ron, amire én egyet értően csettintettem, miközben másik kezemmel feljebb tornásztam mázsa súlyú táskámat meggyötört vállamon. - De nem mindegy? Megkaptuk amit akartunk. - vigyorodott el, szeplői csak úgy ragyogtak.
- Ez a lényeg! - mosolyodtam el én is, de még hátra volt Hermione reakciója, amin mondjuk kissé sem lepődtem meg, annál jobban rosszalltam.
- Egyáltalán nem lüke! - vette védelmébe az állításának teljesen alkalmatlan professzort a lány.
- Igazad van. Nem lüke. - kezdtem somolyogni, mire Ron és Harry megütközve kapták felém fejüket. - Hanem abszolút buggyant. - helyesbítettem, mire fiú barátaim két oldalt koccintották össze öklüket enyémmel, Hermione mutató ujja pedig azonnal a plafon felé lendült, hogy kioktasson arról, ő milyen hamisan vélekedik a tanár értelmiségi szintjéről, de a vörös öcsém vihogása félbe szakította.
- Tetszett, hogy az évfolyam legjobb játékosának nevezett, mi? - nevetett markába Ron, Harryre nézve, miközben futólépésben érkeztünk meg a könyvtár kovácsoltas ajtaja mellé.
Harry arcán bosszú suhant át, miközben villámokat hányó, fűzöld szempárjával szinte felnyársalta Ront, mialatt ugyanezt inkább egy oldalba bökéssel elégídette ki.
Én csak fejemet ingatva rányomtam tenyerem a durva fa felületre, majd élből belöktem a nyikorgó ajtót, ami a régi pergamen illatát engedte át, hogy az egyenest kellemes szimattal töltse meg orrom.
Beléptünk hát a kopott kereten át a toronymagas polcok labirintusába, ahol színes gerincek és cikornya címek villogtatták magukat, és legszívesebben jómagam is leheveredtem volna, fellapozva és megízlelve betűit minden kincset érő műnek, de ellenálva a kísértésnek, inkább követtem barátaimat a rozoga asztalkához, hogy fontos küldetésemet segítsem beteljesíteni.
Az asztalnál ott ült a rettegett könyvtáros, Madam Cvikker, aki sovány, nagy keretes szemüveget túrcsi orrára biggyesztett, örökké ingerült asszonyság volt, olyan szoros kontyal, hogy a hajszálait márcsak a Magifix bűbáj tarthatta ott. Leginlább egy pápaszemes, alultáplált keselyűvel lehetett egy szintre hozni, és ez igaz volt csípős modorára is.
Hermione letette táskáját, majd könyékig beletúrva előbányázta az értékes fecnit.
Remegő kézzel Madam Cvikkernek nyújtotta, aki eres kezei közt mesterkélten forgatva, vizenyős, beesett szemeivel bőszen vizsgálva kutatott hamisságra utaló jeleket a kacskaringós betűkön.
- Leghatóbb ördöngös italoc? - morogta gyanakodva, és ajkait pengevékonyra préselte, szeme pedig vészjóslóan megvillant, mikor Hermione kikapta a kezéből a pergamen foszlányt.
Öhmm... nem a legjobb idő a Gilderoy fanatizmusra, drága-drága Hermione.
- Nem tarthatnám meg emlékbe? - cincogta reménykedve.
Arcomat a tenyerembe temettem, halántékomat pedig olyan ingerülten masszíroztam, hogy azt hittem menten behorpad.
Erre most nincs idő... komolyan. Mintha nem osztogatna így is elég aláírást hobbiból az a lüke.
- Ugyan, menj már Hermione. - mordult rá Ron, kimondva azon szavakat, amikre én is gondoltam. Köszönöm...
Fogadott fivérem kikapta a lány kezéből az engedélyt, és a redős bőrű könyvtáros kezébe nyomta.
- Hidd el Hermione, annyi aláírást szerzünk neked, amennyit csak akarsz. Lockhart még egy vécéülökét is szívesen dedikálna, ha ezzel növelheti az egóját. - súgtam oda, bevallom nem a legjobb vigasztalási módszert bevetve, de ha egyszer ez már gyerekes...
Hermione szemei bosszúsan megvillantak göndör tincsei alól, ahová homár vörösre pirult orcáját rejtette. Merlinre mondom... mit lehet Lockharton ennyire imádni?
Madam Cvikker a fény felé tartotta a fecnit. Láthatóan eltökélt szándéka volt, hogy leleplezi a hamisítványunkat, de az engedély szerencsére állta a próbát, ezért a sűrű gombócot, amit az aggodalom gyúrt a torkomra, sikeresen leküldtem egy fojtott nyeléssel.
A mogorva könyvtárosnak nem volt mit tennie: felállt, és csoszogó léptekkel bevetette magát a magas polcok közé, eltűnve pár tényleg ősréginek tűnő könyv között, amiknek ha mindene nem rojtosodott, akkor semmije.
Idegesen hintáztam a sarkamon, mire a nő pár perc múlva megérkezett, kezében egy nagy alakú, penészesnek tűnő könyvvel tért vissza, amit láthatóan nehezére esett cipelni.
Hermione fújtatva belerejtette az értékes kötetet táskájába, aminek pántján vészesen feszülni kezdtek a cérnák, jelezve hogy a könyv tényleg nehéz súllyal büszkélkedik.
Elindultunk hát nagy nehezen a könyvtár ajtaja felé, igyekezve közömbös arcot vágni és lépteinket ráerősre fogni, ami mondjuk Hermionénak nehezebbére esett azzal a hatalmas, ósdi lapköteggel a hátán.