Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Tündérmanó-katasztrófa

Másnap nyöszörögve fejtettem le magamról a paplant, ami csak nagy nehezen engedett az ujjaimnak, mintha egy ördöghurok lett volna, vagy ilyesmi...
A szemem csak azután nyitottam ki, miután kiszabadítottam magam.
Először csak zsörtölődve álltam hozzá a felkeléshez, hisz a puha matrac úgy ölelt magába, hogy nem volt szívem megmozdulni sem.
De mihelyst kidörzsöltem az álmot a szememből, és felfogtam, hogy a Griffendél toronyban ébredtem fel, azonnal nagyot dobbant a szívem.
Itt vagyok! A Roxfortban vagyok!
Leírhatatlanul jó érzés volt ezt kimondani.
Széles mosollyal jutalmaztam a reggelt, miközben olyan hirtelen ültem föl, hogy majdnem leszédültem az ágyról, egyenest a tegnap futtomban levetett cipőmet rágcsáló Vadócra.
Lábaimat leraktam a padlóra és elégedetten megmozgattam a lábujjaimat, mintha csak minden egyes apró részlet letapogatásával ellenőrizni akarnám, hogy nem álmodom, és mikor  megállapítottam hogy nem, ellöktem magam az ágytól. Parvati és Lavender nyöszörgése alapján, a reggeli üdeség nem volt mindenkire jellemző.
Lehántottam magamról a talárt, amit gyűröttre aludtam, és magamra kanyarítottam a csere egyenruhát.
Aztán egy fésűvel nagy nehezen kibogoztam a hajam, és gyorsan kiengedten Ébent a kalitkájából, aki hálásan károgva kihussant az ablakon, kiélveze a szabadságát, legalább annyira, mint én azt hogy a Roxfortban lehetek.
Utána pedig a reggeli gondolatára hangosat korranó gyomorral lebaktattam a csigalépcsőn.
Kedvemet még a kelletlenül hümmögő Hermione sem tudta szegni, aki az ajtóban várt rám, hóna alatt egy vaskos könyv lapult. Amin egy aranyhajú férfi vigyorgott, akit még úgy is felismertem, hogy mikor a lány meglátott, takargatni kezdte.
Szememet jól láthatóan megforgattam.
Nem hiszem el, hogy egy olyan leleményes boszorka, mint Hermione Granger, miért olvassa ezt a szennyet, amiben az egyetlen amit megtanulhat, hogy hogyan találjon ki minél nagyobb marhaságot. Ettől minden lesz, csak nem okosabb...
Csak meredtem a kezében szorongatott szemétre, miközben lenézően bámultam a valószínűleg paradicsomlevessel vagy ketchuppal bekent ruhájú Lockhartot, aki hősiesen lóbál egy valószínűleg ugyanolyan anyagba mártogatott karót. Pompás! Zseniális! És amellett sem tudtam szemet hunyni, hogy elvileg épp egy vámpírral harcolt a kép készültekor, de azért nyilván úgy kell fordulni, hogy a legjobb szögből lehessen látni a mosolyát, és a szponzorának a logóját.
Ha így folytatódik elmegy az étvágyam...
- Minek viszed azt még a reggelihez is magaddal? - böktem a Hermione hóna alatt mosolygó Gilderoyra.
Ő csak úgy meredt rám, mintha megátkoztam volna.
- Mi a baj vele? - kérdezte élesen. - Lockhart egy tapasztalt és nagy hírű mágus, aki már sok mindennel találkozott és rengeteg dologgal felvette a harcot! Jobban kéne tisztelned, és hálát adnod, amiért egy ilyen csodás ember taníthat minket.
Nem akartam hinni a fülemnek... Nagy hírű az rendben, de hogy tapasztalt? Könyörgöm... le merném fogadni, hogy egy futóféreggel nem tud elbánni...
És méghogy csodás? A mosolya az olvadozó, kiéhezett házibosziknak csodás maximum... nekem az lenne csodás, ha Dumbledorenak megjönne az esze, és beszerezne egy olyan SVK tanárt, aki tud is nekünk tanítani valamit... Kibírhatatlan éveknek nézünk elébe ha valóban Lockhart fog tanítani minket... vagyis nem... nem fog tanítani, mert nem tud mit tanítani a csábos mosolyon kívűl, amitől viszont az én gyomrom fordul fel. Jó felkészültek leszünk az R.B.F. viszgákra, mondhatom, ha ez a nyikhaj egy nyamvadt lefegyverző bűbájt is úgy tanít meg, hogy hogyan mosolyogjunk közben úgy, hogy idiótának nézzen az ellenfelünk.
Fejemet csóválva bújtam ki a portrén keresztül a folyosóra, miközben sokszor kellett visszafogni az öklöm, hogy ne verjem ki Hermione kezéből a könyvet a nagyterem felé menet, és legszívesebben faképnél hagytam volna a Lockhartról áradozó lányt, csak egyedül az a helyzet, nem biztos hogy eltalálnék a nagyteremig... senki sem tökéletes, legfőképpen én nem, de ahogy Fred fogalmazott egyszer, a legtökéletlenebb emberek állnak a legközelebb a tökéleteshez... remélem ez igaz, mert akkor előnyben vagyok...
- Nem hiszem el hogy Harryék ezt tették! Olyan felelőtlenek! - puffogott Hermione. - Gondolom te is haragszol most rájuk... szörnyű! Ilyet kitalálni? És ha ezért letartóztatják őket vagy ilyesmi?
- Szerintem egész jó vége lett, a fúriafüzet leszámítva, egyébként meg ha én lekésem a vonatot, akkor lehet én is ezt csináltam volna... - morfondíroztam, persze nem lenne merszem, de mivel a fiúkat védtem, erről Hermionénak nem kellett tudnia. - Lényeg hogy épségben vannak, ha pedig most fújsz rájuk, azzal nem csinálod vissza. Ha pedig a minisztérium tudomást IS szerzett róla, Dumbledore biztos elrendezte, mert már rég utazhatnának haza a legközelebbi vonattal... Ha csak azt is le nem késik. - vigyorogtam, de úgy tűnik azzal, hogy nem osztottam Hermione véleményét, eléggé magamra haragíthattam, mert ezek után egy szót sem szólt hozzám, csak dühösen ciccegve megszaporázta lépteit, orra alatt valami olyasmiről motyogva hogy már én is kezdem.
De hát ha egyszer megtörtént? Engedje már el, ezzel nem teszi könnyebbé... Áh...
A nagy tölgyfaajtón át beléptünk a nagyterembe, majd elindultunk a griffendélesek asztala felé, amin már a szebbnél szebbre sült császárhúsok, sózott heringek kínálgatták magukat tükörtojásokkal és nagy tál rántottákkal társítva, ahol mát Fred és George lelkesen integettek nekünk.
Mosolyogva visszaintegettem, Hermione azonban dühösen levágta magát direkt egy olyan helyre ahová én már nem fértem el, és a könyvébe bújt. Ráhagytam, majd lenyugszik.
Leültem Fred és George közé.
- Jó reggelt! - vigyorogtam az ikrekre, majd magam elé húztam egy tányért, amit tornyosra pakoltam rántottával.
Az ikrek nevetve figyelték, ahogy rekordsebességgel tömöm meg magam a tojással, miközben egy hangot sem adtam ki az elégedett hümmögésen kívűl.
Épp felegyenesedtem, hogy a megevett falatok után egy nagy korty töklevet küldjek, mikor a szemem sarkából megláttam Harryéket, akik szintén felénk igyekeztek.
Ron vágyakozó tekintettel méregette a rózsapirosra sült kolbászokat, amit az illatuk alapján teljesen megtudtam érteni.
Szemüket bűnbánóan lesütve csusszantak be Neville mellé, ahogy meglátták hogy a haragtartó Hermione a Véres napok vámpírföldönt a kancsónak támasztva, téve rájuk bújja a felesleges sorokat.
Kárpótolta őket azonban a dundi Neville, aki mosolyogva üdvözölte barátait, és nem győzte dicsérni a fiúk tegnapi akcióját.
Harry egy tál zabkását húzott maga elé, és félénk mosollyal megcukrozta azt, Ron pedig... hát az ő tányérján minden volt, ami az asztalon is.
- Mindjárt megjön a posta. - csacsogott Neville. - Remélem a nagyi utánam küldi amit otthon felejtettem. - belemosolyogtam az utolsó korty itókámba. Miért nem lepődök meg, hogy a kis kétbalkezes fiú naná hogy otthon hagyott valamit...
Neville szavai varázsütésre valóra váltak, ugyanis a mai napon borúsan és szürkén fölénk terülő égbolt alatt baglyok sokasága röppent be, átszelve a reggeli zsibongással és evőeszköz csörömpöléssel megtöltött levegőt, ki-ki a saját gazdájához röppenve, leveleket, újságokat vagy csomagokat hajigálva gazdáik reggelijébe.
Neville fejére egy formátlan csomag pottyant, amit a fiú kitörő lelkesedéssel felbontott.
Én tovább tömtem volna magam a rántottámmal, de ebben megakadályozott egy tányéromba vágódó szürke tollcsomó.
- Mi a... - kiátottam fel, miközben leejtettem a villámat, és a panaszosan huhogó állatot figyeltem, amiről csüngött a rántotta.
A reggelim telement tollakkal, így ehetetlen lett, a bagolyhúst meg valahogy nem volt undorom megkóstolni, főleg hogy az nagyon is élt és nagyon panaszosan kuvikolt.
- Errol! - bődült fel Ron, majd a baglyot lábainál megragadva kirántotta az ételemből, határozott mozdulattal az asztallapra állítva, a madár azonban csak ájultan elhanyatlott. Oké, tényleg szánalmas egy állat...
Dühösen toltam el magamtól a tollakkal telehintett ételt. Miért nem tudott várni, amíg megeszem?
Legalább fontos levelet hozott?
Ezek után ajánlom, vagy ha én nem, de Vadóc mindenképp kap engedélyt Errol elfogyasztására...
- Úristen - sápadt el Ron.
- Ne aggódj semmi baja, nem múlt ki, viszont jössz nekem egy új tál rántottával! - miközben Hermione bizonytalanul bökdöste a madarat, addig én bosszúsan nézegettem tollcsomókkal teli tányért.
- Nem arra mondtam, hanem erre! - mutatott Ron elhűlten a madár ájultsága ellenére még mindig a csőrében tartott borítékra. Már kezdtem volna kikérni magamnak, de mikor megláttam, mit hozott Errol, azonnal megfeledkeztem a reggelimről.
Piros volt, és füstölgött a pecsétje...
Ez csak is egyet jelenthet... Mollyék tudják! Tudják hogy Harryék elkötötték a kocsit... Rendben Flower, füleket befogni...
- Mi a baj vele? - kapkodta köztünk értetlenül a tekintetét Harry, aki még nem is sejthette, milyen szörnyűség lapul abban a borítékban.
- Küldött... küldött nekem egy Rivallót. - nyögte holtravált arccal Ron, miközben én már fogtam is be a fülem és együttérzéssel néztem rá.
Mi is az a Rivalló, hogy ennyire retregünk tőle?
Nos... Olyan mint a mugliknál, amikor valaki haragosan üvölt bele a telefonba. Egy levél, ami beszél, méghozzá a feladó hangján, és hát... általában arra jó, hogy akkor is leordíts valakit, ha az ország másik végén van.
- Jobb ha kinyitod Ron. - nyöszörögte Neville, mintha az valami bármikor robbanható bomba lenne. Technikailag az is...
Tisztán emlékszem, mikor Bill kapott egyet egy barátnőjétől, amiért elfelejtette a macskája névnapját, és fiú téve rá a fiókjába dobta, az meg...
Nos Billnek kellett venni egy új íróasztalt a hamvakra égett régi helyett... én örültem az egyik legjobban, mikor a lány elköltözött Angliából.
Sokat tudóan meredtem a levélre.
- Ha nem teszed meg, még rosszabbul jársz. Egyszer kaptam egyet a nagyitól, de nem törődtem vele és... - Neville nyelt egyet. - Borzalmas volt...
- És gondolj Bill íróasztalára... - sziszegtem oda összepréselt fogakkal, kezemet még mindig gondosan a fülemre nyomva.
Harry még mindig csak mit sem sejtve forgolódott köztünk:
- Mi az a Rivalló?
Ron azonban nem válaszolt, csak megsemmisülten meredt a piros borítékra, ami vészjóslón füstölögni kezdett a sarkainál, és már egy-egy kisebb szikra is kipattant.
- Nyisd már ki, hát felrobban a madarad ha ott hagyod! - pirítottam rá Ronra, félve hogy az egész asztal szenes romhalmazzá változik ha Ron megvárja még a Rivalló beváltja azt, amit haragos sistergése ígér.
- Pár perc alatt túl vagy rajta. - szállt be Neville is.
Ron végre észhez tért, és reszkető kézzel kivette az elalélt Errol csőréből a borítékot, ami már dühödten ficánkolt is, mintha valami kis bestia akarna kitörni belőle.
Még a szememet is behunytam, mikor Ron ujjai feltépték a papirost, a kezem pedig úgy szorítottam a fejemre, hogy csoda hogy nem roppant össze, de még úgy is tisztán hallottam a levél hangorkánját ami az egész termet betöltötte, és minden szemet odavonzott a griffendéles asztalhoz.
Meg mertem volna esküdni, hogy még a vakolat is peregni kezdett a falakról.
- ... ELLOPNI AZT A KOCSIT, AZON SE CSODÁLKOZTAM VOLNA, HA KICSAPNAK, KERÜLJ CSAK A KEZEIM KÖZÉ, ESZEDBE SE JUTOTT, HOGY APÁDDAL MI MIT ÉLTÜNK ÁT, AMIKOR MEGLÁTTUK HOGY ELTŰNT... - Molly százszorosára felhangosodott sipítása miatt a serlegek és tányérok csörömpölni kezdtek az asztalon, én pedig márcsak úgy is éreztem a bűntudat keserű érzését, pedig Molly Rivallója még csak nem is nekem szólt.
Résnyire nyitottam a szemem, és több száz másikkal találkoztam, akik mind azt lesték, hogy kinek szól a bizonyos levél, Ron pedig olyan mélyre csúszott a széken, hogy alig lehetett látni őt.
Nagyon sajnáltam, és hálát adtam az égieknek, hogy nem kell a helyében lennem.
- AZ ÉJJEL ÉRKEZETT DUMBLEDORE LEVELE, AZT HITTEM, APÁD BELEHAL A SZÉGYENBE, NEM AZÉRT NEVELTÜNK FEL, HOGY ILYENEKET CSINÁLJ, HARRYVEL EGYÜTT MEG IS HALHATTATOK VOLNA... - a levél csak folytatta, és behunyott szemmel nem volt nehéz elképzelni hozzá egy haragtól vörösre pirult Mollyt, aki hevesen hadonászik valamelyik konyhai eszközével.
Harry nevének említése után kérdőn pillantottam rá, hogy vajon mit reagál arra, hogy Molly őt sem hagyta ki, és most minden roxfortos tudtában lehet annak amit tett, ám a fiú csak kifejezéstelen arccal túrkált a zabkásájában, mintha nem is hallaná a Rivallót, de ahogy minden egyes szónál összerándult, tudtam, hogy azért eléggé magára veszi.
Őt sem irigyeltem túlzottan.
- EGYSZERŰEN GYALÁZATOS, APÁDAT FELELŐSÉGRE VONJÁK A MUNKAHELYÉN, AZ EGÉSZ A TE HIBÁD, HA MÉG EGYSZER EGY ROSSZ SZÓT HALLOK RÓLAD, AZONNAL HAZAHOZUNK! - úgy ömlött a szó a Rivallóból, mintha Molly az elkészítésénél egy árva lélegzet vételt nem engedett volna meg magának.
Behúztam a nyakam, mert ugyan nem nekem szólt, de belegondolni is szörnyű, hogy milyen lenne ha igen...
Mihelyst elhangzott az utolsó szó is, a teremben néma csönd lett, amibe mindenki, még a tanári asztalnál ülők is burkolóztak.
Ron kezéből kipottyant az asztalra a levél, majd pattogó lángokba borult, és pillanatok alatt hamuvá égett, ami beterítette Ron sózott heringjét és a még mindig ájultan heverő Errolt.  Teljesen ledermedtem, mert hallani hogy Arthurt felelősségre vonják a minisztériumban... Kicsit bosszúsan, bár teljesen jogtalanul arra gondoltam, hogy ezt Ron, de még Harry is kicsit megérdemelte, bár az asszony külön nem szidta le Harryt, de csak is azért, mert a fiú nem az ő gyereke.
És szegény Arthur... Vajon most veszélybe került a karriere?
Muszáj erre rákérdeznem ha majd írok nekik az elmaradt búcsú miatt ...
A teremben a csöndet végül néhány gyermek kacagása vagy pár hitetlenkedő sustorgás törte meg, amikhez többnyire a mi társaságunk felé szegeződő ujjak is társultak, én pedig a hirtelen jött figyelemtől totálisan zavarba jöttem, pedig ez sem nekem szólt.
Egészen addig lángba borult arccal hajoltam egy bagett felé szégyenembe azt morzsákra tépkedve, még a nagyteremben újra fel nem hangzott a beszéd, ami jelezte hogy lassan mindenki napirendre tért az esemény felett.
Persze, kivéve Hermionét, aki becsukta a könyvét, és kihasználva az alkalmat, már nyitotta is a száját, hogy elmondja a fiúknak, hogy megérdemelték amit kaptak.
Megforgattam a szemem. Nyilván csak akkor hajlandó kihúzni az orrát abból az átkozott könyvből, ha arról papolhat, hogy hát ő megmondta.
Bár amiért ennek Arthur itta meg a levét, kicsit nehezteltem a fiúkra, de még így se akartam a lány mellé pártolni.
- Nem tudom, mire számítottál, de tény hogy... - kezdte volna a lány, mutató ujjával vádlón mutatva Ronra.
- Ki ne mondd, hogy megérdemeltem! - duzzogott a vörös, miközben tenyerével feltámogatta Errolt, aki végül erőtlen szárnycsapkodással követte a többi baglyot.
Harry kelletlenül eltolta maga elől a zabkásáját, és komoran meredt maga elé.
Persze, picit haragudtam rá Arthur miatt, de megsajnáltam. Láttam rajta, hogy már rég megbánta az egészet.
Időközben megérkezett Ében is, akitől nem is számítottam semmiféle küldeményre, hanem a morzsákra szedett bagett darabkájival kedveskedtem neki, amiért csak úgy meglátogatott.
A holló hálásan turbékolva felcsipegette azt, majd Harry gazdátlanul hagyott zabkásájába dugta be éhenkórász csőrét, hogy aztán homlokig trugymósan kihúzza azt.
Nevetve töröltem le a madár kobakjáról a maszatot, majd kezemről is eltüntetve a reggeli maradékait, kíváncsian figyeltem ahogy kitárul a nagyterem ajtaja.
Nem más, mint McGalagony lépett be rajta, aki végighaladva a házak asztalai mentén, minden gyerek kezébe nyomott egy lapot, és mikor odaért hozzánk, láttam, hogy az nem más mint az órarend.
Közösen átbogarászva állapítottuk meg, hogy az első két óránk dupla gyógynövénytan a hugrabugosokkal.
Mindannyian kihörpintettük az utolsó korty töklevet, szánkba tömtük az utolsó falat ételt, majd elhesegettük a már mások reggelijébe is pofátlanul belecsipkedő Ébent, és karöltve elindultunk a két fiúval és a Rivallóval  egyetértő lánnyal a gyógynövénytan üvegházai felé.
Átvágtunk a huzatos előcsarnokon, és az őszi nap gyér fényével beragyogott réten.
A négyesünk lefékezett üvegházak előtt, mindannyiunk vacogott, ahogy a harmatos fű átaztatta a cipőnket. Az épület előtt már megannyi diák tolongott, kíváncsian leskelődve, hátha megpillantak valami izgalmasnak ígérkező húsevő cseresznyefát vagy hasonlót.
A tömzsi, rakoncátlan ősz fürtökkel megáldott, pozsgás arcú Bimbára nem kellett sokat várni, mert az üvegházakkal szemközti réten kisvártatva fel is tűnt, kezében nagy adag kötszerrel. Nyomában Gilderoy Lockharttal.
Láttam, ahogy Harry és Ron zavartan lesütik a szemüket, miután látták, hogy ahonnan a két tanár érkezik, az az a domb, ahol a pepólyált ágú fúriafűz is áll.
Én érdeklődve néztem tegnapi kalandjuk eredményét, és meg kellett állapítanom, hogy azért elég komoly károkat okoztak a fának, de nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak fel azon, ahogy elképzelem a kék Fordot és benne a két szerencsétlent ahogy belegabalyodik a fába.
Azon is jót szórakoztam, hogy a két tanár mennyire furán mutattak egymás mellett. Nem volt nehéz kitalálni, ki csinálta IGAZÁBÓL a fa kezelését.
Még Bimbán olyan mérhetetlen mennyiségű trágya és föld volt, hogy abból Molly kertjét hatszor el lehetne látni, és a boszorka egyébként fehér köténye barnás fekete volt a piszok miatt, körmei alá is körülbelül egy komplett virágágyásnyi termőföld szorult, kócos fürtjeit pedig foltos süveg szorította le.
Addig Lockhart pedig tökéletesre fésült és zselézett hajával, pagyolat tiszta, ragyogó türkiz talárjában, aranyszegélyes süvegével pedig egy hercegnek tűnhetett a piszkos, ápolatlan boszorka mellett.
És mégis, Bimba messze bizalom gerjesztőbb volt még így is Lockhartnál. A mosolygós, kedves boszorkány már első év óta az egyik kedvenc tanárom. Bár a férfi láttán sóhajtozó lányokat hallva ezzel egyedül voltam... fúj! Soha nem fogom megérteni őket.
- Áh szervusztok! - köszönt Lockhart a már megszokott címlap vigyorával, amitől menten az összes nőnemű diák izgatott sutyorgásba kezdett. Én pedig öklendezést színleltem, mire Harry és Ron felhorkantak a visszatartott nevetéstől, Hermione pedig roppant csípősen nézett rám. - Épp most mutattam meg Bimba professzornak, hogyan kell gyógykezelni egy fúriafüzet. No de, a világért se gondoljátok, hogy jobb vagyok nála gyógynövénytanból! Csak épp sokszor volt alkalmam találkozni az egzotikus növénnyel útjaim során... - szavai hallatán rögtön a "hazugság" szó jutott eszembe, és gondolom nem kis kell kifejtenem miért, majd markomba kuncogtam, ahogy Bimba arcáról egy másodperc töredéke alatt lohadt le a mosoly.
A komor tekintete elárulta, hogy amit Lockhart mond, annak inkább az ellenkezője történt.
- Nem kell aggódnia, a világért sem hinném el, hogy a műmosolygáson kívűl bármiben is jobb lenne Bimba professzornál... - mormogtam az orrom alatt, mire a Harry-Ron párosból újfent kitört a nevetés, amit Hermione ideges pisszegéssel próbált elhallgattattni, de természetesen nem jött össze neki.
- Ma a hármas számú üvegházban dolgozunk. - jelentette ki Bimba, arcáról pedig lerítt, hogy már alig várja hogy elkerülhessen Lockhart közeléből, és én teljesen megtudtam érteni.
Fogcsikorgatva képzeltem el, hogy még Bimba nagy üggyel-gonddal próbálja ellátni az aggresszíven hadonászó fát, addig Lockhart csak rontja a helyzetet ahelyett hogy bármiben is segítene, csak üres marhaságokat hord össze, és Bimba ugyan nem egy temperamentumos ember, de nem csodálom ha ez az idióta őt is percek alatt képes kihozni a sodrából, hisz velem ugyanezt megteszi márcsak a puszta jelenlétével...
Ami viszont kicsit enyhített a bosszúságomból, az az volt, hogy Bimba hármas számú üvegházat mondott, ami izgalmas előre lépésnek ígérkezik, tekintve hogy első osztályban csak az egyes számúba mehettünk be, mert köztudott volt, hogy hármasban sokkal veszélyesebb és izgalmasabb növények vannak, mint a másikban, így a kitörő lelkesedésünk csak fokozódott, mikor Bimba professzor behelyezte a piszkos kötényéből előhuzott jókora kulcsot a hármas számú üvegház reteszébe.
Mivel engem lekötött a gyógynövénytan, hisz mikor az egyik falubeli barátnőm, Isobella, akinek muszáj volt végül elköltöznie Franciaországba, és előtte ő járt mugliiskolában, mutatott nekem mugli órarendeket, ahol engem a... azt hiszem biológia nevű tantárgy érdekelt a legjobban, ami az élőlények világával foglalkozó tantárgy, magyarázza, hogy miért szeretem Bimba óráit, és miért irigykedek az ikrekre, akik már tanulhatnak varázslények gondozását.
Az üvegházba belépve fintoroghatnékom támadt a kissé szennyszagú komposzt, és keserű, nedves föld szaga miatt, amit azonban enyhített némiképpen az üveghelység tetejéről alácsüngő, ernyő formájúan szétterülő virágok illata, amit legjobban a jácinthoz tudtam hasonlítani, keverve egy kis alma illattal. Összeségében kellemes volt, bár belélegezve a földes-komposztos, egyveleggel, hát nem az lett volna a legjobb légfrissítő...
- Harry! Egy kis beszédem volna veled! - hangzott fel Lockhart hangja a hátam mögül, mire a mögöttem üvegházba besurrannó (besurranni vágyó) Harry megtorpant, és a megsemmisült arckifejezését pedig teljesen meg tudtam érteni... - Kedves Bimba professzor, ugye nem bánja, ha Harry késik néhány percet? - kérdezte a férfi, én pedig legszívesebben élesen rávágtam volna hogy "Dehogynem!", de csak keserűen nagyot nyeltem, és vágyakozóan pillantottam Bimbára, nemleges válasz reményében, de sajnos nem hogy azt, semmilyen választ nem kaptunk, mert Lockhart már ki is rántotta szegény, bepánikolt Harryt az üvegházból.
Abban a pillanatban jobban sajnáltam Harryt bárkinél... reméltem hogy élve kapjuk vissza. Lehetőleg ép elmével.
Néztem ahogy becsukódik utánuk az ajtó, és lélekben drukkoltam Harrynek, hogy élve megússza a dolgot, miközben szemügyre vettem az előttünk felállított asztalon felsorakoztatott tálcákra.
Legalább száz, vörösesbarna, gumós növény volt a cserepekben, leveleik akár egy kócos frizura, meredeztek az üvegház plafonja felé.
A percek kínos lassúsággal teltek, Lockhart csak nem akarta elengedni Harryt, én pedig ráuntam a talárom piszkálásába és Bimba számolásába (a boszorka bolyhos és színes, kupacokba rendezett fültakarókat számolgatott, amit csak pár percre rá tudtam meg, mire kellenek), és miegyéb unaloműző elfoglaltságra, így közelebb merészkedtem az ablakhoz, és tüzetesen szemügyre vettem a furcsa ültetvényeket.
Leveleik hasonlóképp törekedtek ki a földből mint a sárgarépának, de a megszokott, narancssárga hús helyett göcsörtös, kérges bőrük volt. És néha mocorogni kezdtek, amitől az egész asztal remegett egy kicsit.
Meglepetten hőköltem hátra.
Hogy mi?
Ismerem ezt a növényt, de remélem hogy nem ezt ismerem, és amik ebben a cserépben vannak, azok csak nagyon hasonlítanak rájuk... ugye nem mandragórák?
Hát ezért vannak a fülvédők...?
- Ki tudja mikkel fogunk foglalkozni ma? - kérdezte Bimba, miközben kelletlenül az asztalra dobott még néhány fülvédőt.
A hangulata alapján Lockhart elég keményen próbára tette az idegeit.
Bizonytalanul feltettem a kezem, még Hermionéjé majdnem hátbavert ahogy határozottan a levegőbe emelkedett. Miért is nem lepődök meg?
A kócos boszorka egy szemhunyásnyira felpillantott a fülvédő számlálgatásból, és gyorsan megnézte, mennyire sűrű a kezek erdeje. Kicsit csalódott arcot vágott, mikor meglátta, hogy csak ketten vagyunk. De hát ebből is az egyikünk az összes tankönyvet kívülről fújja visszafelé is, a másiknak a nevelő anyja pedig egy kertész-bolond.
- Tessék Black kisasszony! - mosolygott rám biztatóan Bimba, mire olyan érzésem támadt, mintha az ereimben nem vér, hanem hirtelen jéghideg víz száguldozna.
A név hallatán megannyi arc fordult kérdőn felém, mire nagyot nyelve azt kívántam, bárcsak süllyednék el én is valamilyen nagyobb cserépbe mint a mandragórák, csak nekem még a  hajam se látszódjon ki...
Gondoltam... annyira tudtam, hogy ez a puszta kis név elegendő lesz ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban valaki akarva akaratlanul is kiejtse az ajkain, és tessék, rajtad a világ szeme Flower!
Miért kellett felraknom a kezem?
Miért nem tudtam egyszerűen csöndben, buta gyerek módjára bambán bólogatni miközben Hermione úgy darálja le a szöveget, mintha lenyelte volna a tankönyvet?
Szinte éreztem, ahogy lyukat éget belém minden pillantás.
- M-mandragórák... - nyögtem ki nehezen, majd zavartan megköszörültem a torkom, jelezve, hogy vége a műsornak, tessék most már Bimbára és nem rám figyelni.
- Helyes! Úgy van! Ritka növények, büszke vagyok hogy egy valaki fel tudta ismerni közületek! Tíz pont a Griffendélnek! - mosolygott rám  Bimba, de valahogy sem a pont nyereség, sem Hermione bosszús ciccegése, valahogy nem tudott annyira lekötni, mint az, hogy mindenki úgy nézett rám mint egy megvadult hipogriffre, és fél méteres kör alakult ki körülöttem, ahogy pár hugrabugos diák odébb tipegett, és riadt pillantással méregetett.
Remek! Karanténba nem akarnak zárni? Hogy lehetnek ennyire előítéletesek...?
Éreztem, hogy az arcom egyre jobban kipirul, és erősen a számba harapva a bakancsom orrát kezdtem tanulmányozni, ami hirtelen nagyon érdekes lett.
- Nem értem, hogy hogy nem a Mardekárba került... elvileg minden Black odajárt, nem véletlenül tartják őket Tudjátokki legnagyobb szolgáinak... Mondjuk Sirius Black is griffendéles volt, mégis láthatjuk hova jutott... szerintem ez a lányával sem lesz másként... óvatosnak kell lennünk vele... - hallottam meg egy hugrabugos fiú, tippelésem szerint Ernie McMillam hangját, aki drámaian suttogta ezeket egy mellette álló lánynak, aki elképedt arccal bólogatott, és igyekezett minél csúnyább szemekkel méregetni engem.
A düh pillanatok alatt a fejembe szállt.
Annyira felbőszített amit mondott, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy ne ragadjam meg a grabancánál a fiút, majd lökjem az üvegház falához, de azzal csak alátámasztottam volna azt amit mondott, így inkább csak csípőre tett kézzel hátrafordultam, és vicsorogva végigmértem a dundi hugrabugost.
Ez csak egy név! Én nem vagyok olyan...! És ezt bizonyítanom kell... nem akarom a maradék hat roxforti évemet előítéletek keresztüzében tölteni... ahhoz a Roxfort számomra túl sokat jelent, hát még a becsületem...
- Fogalmad sincs semmiről! - sziszegtem fenyegetően, elérve ezzel azt, hogy Ernie döbbenten végigmérjen. - Csecsemő korom óta nem láttam az apámat, annyi közöm van hozzá, hogy engem is Blacknek hívnak! Mégcsak egy rossz szót sem szóltam rád vagy a kis barátnődre, nem hogy... megöltem volna valakit... undorító hogy máris elkönyvelsz gyilkosnak, mert olyan jól tudod milyen ember vagyok, az alapján hogy Blacknek hívnak! Igen Black vagyok! Black, és nem egy gyilkos! Egyébként meg egy embert nem tudnék mondani a saját családomból! Te jobban ismered őket mint én, de persze máris én vagyok a jártas fekete mágus, mi? Nem állsz csak rokonságban véletlenül valamelyik Reggeli Prófétás riporterrel? -
Minden dühömet Erniere zúdítottam, mert ő volt az utolsó csepp a pohárban. Egész nyáron tűrtem a megvető arcokat, azokat, akik összesúgtak a hátam mögött, de azt nem fogom hagyni, hogy a Roxfortban is pokollá tegye a napjaimat egy fránya név, amit nem én kértem.
- Emlékszel mit mondott tegnap Dumbeldore arról ahogy te most viselkedsz? Vagy olyan kis suta vagy hogy csak a saját kis összeesküvés elméleteidet jegyzed meg? Hát akkor had emlékeztesselek azon kívűl arra is, hogy én tavaly szembeszálltam Vol... - pirítottam volna rá a fiúra, de a mondatom egy fájdalmas nyögésbe torkollott, amit egy lábamra taposó cipő okozott.
A fájdalmat okozó és majdnem egy törött lábujjamba kerülő mutatványért pedig Hermione volt a felelős.
Kérdőn és bosszúsan, magyarázatot várva meredtem a lányra.
- Ezt most miért kellett? Hallottad hogy beszélt rólam? Elegem van...- hördültem fel, és már fordultam vissza, hogy befejezzem, amit elkezdtem, de Hermione meglepő erővel maga mellett tartott.
- Flower ne csinálj balhét kérlek! Egyrészt, ha könnyen kihoz a sodrodból, akkor abból csak neked lehet bajod, plusz így csak mégjobban okot adsz arra, hogy támadjanak téged... - oktatott ki a lány, miközben az üvegajtón végre valahára belépett Harry, így a figyelem végre valamennyire elhárult rólam, persze a megszidott Ernie továbbra is leplezetlenül bámult tovább... de ki tudtam volna kaparni akkor azokat a sunyi szemeit...
- És akkor még is mit kéne tennem? Hagyjam, hogy ezt terjessze, és az orrom előtt így beszéljen rólam? - a hangom elcsuklott.
Annyira tehetetlennek és sebezhetőnek éreztem magam, hogy egy hajszál tartott vissza attól, hogy könnyekben törjek ki. És ez még csak az első nap.
Hermione azonban nem válaszolt, csak mutató ujját csendre intően az ajkaira érintette, hogy nehogy lemaradjunk Bimba egy szaváról se, aki mivel látta, hogy megérkezett végre Harry is, beszélni kezdett.
Elkeseredve meredtem magam elé.
Hermione nem érti... nem érti én mit élek át... ha ő ilyen helyzetbe lenne, le merném fogadni, hogy ő is azonnal a saját maga védelmére kelne, de ki nem?
Nem fogom azért hibáztatni, mert távol akart tartani a balhétól, de ő ezt nem tudja átérezni... ha rajta csattanna ennyi undok vád, nyilvánvalóan másképp vélekedne erről...
Magamba roskadva hallgattam a professzor asszony szavait, éles pillantással késztetve Ernie-t arra, hogy elkapja rólam a sajátját. Helyes... jobb ha tudja hol a helye azok után amit a fejemhez vágott...
- Szóval ma mandragórát fogunk átültetni. Először is, ki tudja felsorolni nekem a mandragóra tulajdonságait? - kérdezte Bimba.
Én persze tanulva az előző kis incidensből, csendben meghúztam magam, fufrum alól bosszúsan figyelve ahogy Hermione megpecsételi fellendülő mancsával azt, ki fogja megadni a választ.
- A mandragóra vagy szerencsegyökér, hatásos regenerálószer. - hadarta Hermione. - Megátkozott vagy átváltoztatott emberek eredeti állapotának visszaállítására használjuk. - szavai hallatán Bimba lenyűgözve bólogatott.
- Kitűnő. - dicsérte az élőtankönyv (alias Hermione) válaszát. - Tíz pont a Griffendélnek. A mandragóra a legtöbb ellenméreg alapösszetevője. Ugyanakkor veszélyes is lehet. Ki tudja megmondani miért?
Hermione keze megint súrolta a talárom, ahogy nagy hévvel ismét a magasba lendült, egyetemben majdnem leverve ezzel a mozdulattal Harry szemüvegét is. Közveszélyes a lány... de legalább visszafog, ha én is az lennék a pofátlan kis hugrabugosokkal szemben.
- Aki a mandragóra sikolyát hallja, meghal. - a lány meg sem várta még Bimba szólítja, bár a tanárnőnek nem volt kifogása, lelkes bólogatással jutalmazta Hermione szavait. A halálos szó hallatán rengetegen hátrahőköltek ijedten, még Ernie McMillam is, pedig igazán lehetne annyi eszük, hogy megnézik az asztalra kipakolt fültakarókat... életképtelenek ráadásul nagyszájúak is...
- Pontosan. Ezért újabb tíz pont jár. Na már most, a mi mandragóráink még fiatalok. - intette közelebb a társaságot Bimba, mire rajtam kívűl mindenki ámulva körbeállta a tálcákat amin a növénykékkel teli cserepek voltak, hisz én már régóta ismertem a mandragórát. Plusz nem akartam közel kerülni a többiekhez, így is úgy került engem mindenki, mintha leprás lennék... az egyetlen vigaszom, hogy az idők során legalább a saját házam megismert annyira, hogy szemet tudjanak hunyni a Black név felett, és ők nem voltak tartozkodóak velem szemben, sőt egyenesen barátságosak voltak. Az évnyitón is mindegyik úgy viselkedett velem, mint egy rég nem látott baráttal. Ők nyitottak arra, hogy bizonyíthassak nekik, hogy nem olyan vagyok mint amilyennek egy név alapján elsőre gondolnák, sőt, nekik már nem is kellett, mert ahogy tavaly viselkedtem és azzal, hogy szembe szálltam Voldemorttal már megtettem.