Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

...Sérelmek

Mikor magamhoz tértem, első amit észrevettem, hogy a fejem sokkal jobban fáj mint a karom.
Valószínűleg bevertem, mikor eszméletemet vesztettem.
A második az, hogy fene mód fáztam.
Ez már némi kívánni és tennivalót hagyott maga után, főleg mert vacogó fogakkal realizáltam, hogy a fejem egy méretes tócsában pihen.
A jéghideg inger megtette hatását, úgy pattantak ki víztől összetapadt szempilláim, mint egy felhúzótt redőny. A látásom egy barna deszkasorra fókuszált rá, ami hamar el is homályosodott, mert a frufrumról egy köpetnyi hideg esővíz ömlött rá.
Ez megtette keltető hatását, erősen prüszkölve megrásztam csatakos fejem, de a tarkóm alatt húzódó pocsolya gondoskodott róla hogy ezzel semmit se érjek el, és újra termetes csöppek zúdultak alá a szemembe.
- Óh istenem! - lecsaptam a tenyerem magam mellé, hangját adva annak hogy enyhén frányául érzem magam, majd fellöktem magam, és vízes tincseket sepergetve hajamból, felültem.
Hunyorogva kipisloktam minden folyadékot az íriszeimből, majd mikor kellően be tudtam fogadni az éles képeket, körülnéztem.
A fából tákolt páholy azon szakaszának látványa úszott be pásztázó szemeim elé, ahol a legútóbb eszméletemet vesztettem.
Az eső márcsak pár kósza cseppben hullott alá az acélszürke, borult égből, de a hatalmas zivatar hála Merlinnek már átkúszott a Roxfort telkéről valahova máshova, más mágusokat szomorítani.
De a meccs alatt páholyba gyűlt víznek nem volt hova mennie, ezért nyilvánvalóan mi másban terpeszkedem most, ha nem abban?
Rádöbbenve nyomorult helyzetemre, szitkozódva rúgkapálni kezdtem, dühös fodrokat verve a miniatűr tóba, amiben derékig benne ücsörögtem.
- Remek! - motyogtam, miközben bal karomat meglendítettem az egyik támasznak remélt pad felé, ami ólomnehéznek bizonyult az álltala beitt víz miatt. - Dupla remek! - mondtam már kicsit hangosabban és ingerültebben, ahogy a másik kezemet nagy nehezen odatéve egy kancsónyi vizet facsartam ki a pamuttalárból.
Aztán feltűnt valami.
A kezemnek az ég egyadta világon semmi baja nem volt.
Nem fájt, de még csak nem is úgy nézett ki, mint ahogy a meccs után eltalálta a gurkó... Teljesen ép volt, semmilyen szögben nem volt kificamodva, és annyi fájdalmat sem éreztem mint a bevert fejemben.
Megijedtem. Nem tudom meghatározni mitől pontosan.
Talán attól, hogy esetleg olyan sok ideig eszméletlen voltam, hogy begyógyult a karom. Ezen, ha nem lettem volna ilyen abszurd helyzetnek kitéve, még fel is nevetek, olyan nevetséges elmélet. A törött karnak néha több mint egy hónap kell a gyógyuláshoz, addigra vagy észrevettek volna, vagy itt halok éhen a páholy kellős közepén.
De akkor hogyan lehetséges ez? Még sem tört el? De igen, mert tisztán emlékszem a hátborzongató emlékképre, ahogy a karom, akár a bagoly feje, szörnyű roppanással csavarodik a másik irányba, és nyolc méterrel a pálya felett fityeg. Még a gurkóra is elmékszem, ami olyan kárörvendő morranással hagyott ott a sérült kezemmel, mintha egy érző lény örülne saját gonosz tervének végbemenetelének.
Akkor meg mi történt?
Mi a csoda történt, édes Merlin?
Ezt a kérdést szakadatlan hajtogattam, miközben óvatosan magam elé emeltem az elvileg törött, gyakorlatban teljesen ép kezemet, és folyamatosan azt fürkésztem, mintha a válasz abban rejlene. Mintha a kérdésemre a választ abban kaphatnám meg, hogy a kezem minden izmát, csontját és velőit tüzetesen átfürkészem, mint egy röntgen gép.
Mikor az elváltozásnak még csak egy apró jelét sem találtam, finoman oldalra mozdítottam a kezem, és már préseltem is össze az ajkaimat, várva az égető fájdalmat, ami teljesen elmaradt.
Megtettem ezt a másik irányba is, de semmi, még csak egy kellemetlen kis nyilalás, annyit sem éreztem.
Arra gondoltam, hogy álmodom. Nincs más megoldás.
Még mindig eszméletlen vagyok, és most egy kellemes kis álomképbe ringatom magam, mielőtt beleébredek a fájdalmas valóságba, nagyon is törött karral.
Fejemet hitetlenkedve ráztam, ahová csak vizes tincseim elcsaptak, ott jéghideg folyadék poccsant, miközben a kezemet egyre jobban csavargattam, mintha csak egy helikopter propellerje igyekezne beindulni, de még csak egy kósza roppanást vagy enyhe fájdalom hullámot sem éreztem.
Végül abbahagytam, mert semmilyen jelét nem találtam továbbra sem a sérülésnek.
Eszelős csapkodással küldtem négy méter magasra pár csepp vizet, miközben hitetlenkedve morogtam, és kérleltem hogy ébredjek fel, mégha akkor fájni is fog a kezem, de legalább megnyugszok, hogy nem valami abszurdan gyors és ijesztő gyógyulás történt, és legalább a valóságban lehetnék.
Hirtelen ötlettől vezérelve felemeltem a sérültnek hitt/vélt kezemet, majd hidegtől elgémberedett ujjaimmal a jobb vállamba martam, a pamuthoz direkt hozzácsípve egy nagy adag bőrt is.
Égető fájdalmat éreztem, fel is szisszentem, miután megijedtem, hogy ez jobban fájt, mint ahogy egy álomban ennek fájnia kéne.
Megráztam a fejem, és úgy fújtattam mint egy felbőszült csődör.
Nem álmodom! Ez nem álom, ez a groteszk valóság, tehát a kérdéseim és kételyeim úgy elevenednek kínzó valósággá, hogy majdnem tehetlenül sírva fakadok.
Tudom, örülnöm kéne hogy meg lettem gyógyítva, vagy ilyesmi, de mennyi kérdés merülhet fel bennem hogy hogyan?
Ha valaki rám talált, az már nem csak meg kellett gyógyítson, hanem minimum szól valakinek hogy levitációs bűbájjal kormányozzon le szépen a gyengélkedőig! Kétlem hogy megforrasztja a csontomat, aztán itt is hagy a nyakig érő, jéghideg vízben ázalogni!
Válaszokat akarok! Attól a személytől, aki meggyógyított!
Most azonnal!
De hiába ismételgettem ezeket a zsörtölődő kívánságokat egyre jobban, válasz helyett csak továbbra is átázott talárrak ültem magányosan a pocsolya pettyezte páholyban egyes egyedül, tenyeremet szálkás deszka padló sértette fel, államon pedig hasamig lecsurgott a jéghideg zápor maradványa.
Nem jött válasz, nekem pedig szépen lassan rá kellett döbbennem, hogy cselekvés nélkül ne is számítsak arra hogy megkapom. Megtörtént, de ahelyett hogy itt áztatom magam tanácstalanul hisztizve, attól maximum felfázok, de nem fog senki itt teremni és türelmesen végigvezetni mi történt pontosan.
Habár megszeppent és rémült voltam, legalább gond és fájdalom nélkük rá tudtam nyomni a tenyerem a padra, ahol bármi zavar nélkül állóhelyzetbe toltam magam.
Keservesen megnyikkantam, ahogy a pulóveremet alig bírtam megtartani, ahogy az több tonnásra hízott, amiért a puha pamut magába itta a vizet.
A nadrágom szintúgy olyan volt, mintha ülepig betonba álldogálnék, a víztől a lehető legnehezebbnek bizonyult.
Belevájtam a pulcsimba, majd egy komplett vízesést teremtettem csak azzal, hogy kifacsartam belőle a hideg lét.
Vacogó fintorral figyeltem a belőlem alázúduló eső maradványt, miközben éreztem hogy hidegrázás hidegrázást követ, a hátamon a libabőrtől áll vigyázba minden szőrszálam.
A hajamból is ömlött a zápor hagyaték rendesen, ezért elkezdtem rázni a fejem, mint egy csatakos kiskutya, a tincseim pedig mini ostorként mértek csípős csapásokat a nyakamra és a tarkómra. A víz úgy fröcskölődött minden felé, mintha vizipisztoly harcot vívnának a fejem felett.
Miután végeztem a víztelenítéssel, szemeimet végigvándoroltattam nyirkos ruhámon, onnan a csurtig ázott páholyra, onnan pedig a stadionra, ami felett a szürke ég lelombozott acél boltíve éktelenkedett, egy sápadt koronggal a tetején, ami az eltakart nap volt.
A sorokon futkározott végig a szemem, üres helyről üres helyig siklott. Aztán menten elkerekedett.
Az egyik sorban diákok voltak.
Jogos kérdés hogy mi ebben a meglepő.
A válasz egyszerű: nyakukban a meccsekre felvevendő sálak lobogtak, kezükben pedig nagy pongyvák, amikre a az álltaluk támogatott ház címere volt mázolva: szurkolók voltak!
Meg tudom érteni ha még mindig érthetetlen számotokra mi volt nekem ebben annyira letaglózó.
A kifejtésénél mi sem egyszerűbb: ez azt jelenti, hogy a meccs nem rég ért véget!
Egyáltalán nem voltam, maximum tíz percig eszméleletlen, hacsak ez nem a szezon következő menete, de abban eléggé kételkedem, ugyanis az több hét múlva lesz csak, és hogy előző alátámasztásomnak nyomatékot adjak, addigra valószínűleg ott halok éhen a páholyban fekve.
Végképp úrrá lett rajtam a tanácstalanság, egyrészt a karommal kapcsolatban, másrészt....
A részletek, a pályán lezajlott emlékek úgy törtek utat maguknak bevert, homállyal rá telepedett fejembe, hogy a sok gondolat áradattól még megszeppenve-szédülve meg is tántorodtam.
A Mardekár kontra Griffendél meccs, a megvadult gurkó (ami még felelni fog, mert nem mellesleg az én eltört kezemért is felelős) ami üldözőbe vette Harryt, el is találta, de a fiú mégis elkapta a cikeszt, megnyerve nekünk a meccset.... aztán... a célba talált gurkó miatt... az utolsó emlékem cimborámról hogy megakadályozhatatlanul zuhan a talaj felé, én pedig... vagy ha nem is én, de valami rejtélyes módon lelasítja valaki, de attól még durván földet ért, aztán pedig én estem áldozatául a zabolázatlan golyóbisnek, és most... most itt vagyok.
Egy a bökkenő.
Hogy még én itt próbálom szerencsétlen módon összekaparni magam, holott láthatóan már semmi bajom, addig Harry valószínűleg sérülten hever a gyengélkedőn, és sokkal nagyobb kínokat él át, mint én, akinek legnagyobb baja a víztől csatakos pulóveremmel gyűlt meg.
Oké, újfent, életemben legalább kétezredszerre bizonyosodik be, hogy mekkora önkényű görcs vagyok, és még én túl elmélkedek mindent és tehetetlenül követelem a nem létező mindenségtől a nyűgjeimre a választ, addig a barátaimnak pedig lehet pont szüksége van rám, egy kis támaszra, lelkierőre, támogatásra, mert épp nyílt tört kézzel járja halálát Madam Pomfrey rezidenciáján.
Egy gyors legyintéssel odaemeltem kezem a fejemhez, majd akkorát sóztam rá, hogy félő jobban fájt mint amikor ugyanez a testrész a padra koppant rá.
Az volt a szerencsém, hogy láthatóan még alig ért véget a meccs, úgyhogy még annyira nem késtem el, de az tény hogy nem kéne az időt azzal húzni, hogy azon töröm a fejem esővízben áztatott alfarral, hogy mi történhetett a kezemmel, inkább örülnöm hogy semmi baja, és sietni Harryhez.
Magamat átkozva lehajoltam, majd néztem, ahogy a kézfejem elmerül a szürke vízben, és megmarkol egy hideg nyelet.
Borzongó kézzel kiemeltem a barna, csatakos és polírozástól fénylő Nimbuszt, aminek a végén a vesszők között esőcseppek bújtak át, az arany, cikornya betűkben pedig összegyűlt az undorító, koszos víz.
Gondoskodó mozdulatokkal az utolsó szem zápor maradványt is lesepertem,  majd ajkamat sokat mondó félmosolyra húztam.
Ez egy tökéletes alkalom lesz végig hasítani a Roxfort rétjén.
Tudom mocskos gazember vagyok, amiért közvetve abból húzok hasznot hogy Harryhez kell sietnem, de ez legalább ürügy arra, hogy kiélvezhessek egy kiadós suhanást a bejáratig.
Gyorsan leküldtem a maró bűntudatomat, majd átlendítettem lábam a seprű felett, ami a nadrágomba beleivódott víztől megerőltetőbb volt mint gondoltam.
Erősen rámarkoltam a fára, majd lábammal a vízbe rúgtam. Ahány csepp annyi irány: a dobbantó edzőcipőm valóságos zuhatagot zúdotott a páholy padjaira, a deszkák pedig recsegve roppantak alattam, szinte szóban könyörögve hogy kíméljek nekik.
Újra éreztem a felszabadító érzést, amit minden felszállásnál érzek, le merném fogadni hogy körülbelül a madárfiókák is ezt érzik, amikor az első szárnycsapásaikkal a levegőbe emelkednek. Annyi különbséggel, hogy én minden repülésnél átérzem az újjászületés élményéhez viszonyítható dolgot. Ezek szerint sose növök fel. Jó is lenne... gondtalan fiókának maradni, aki a kis fészkét, jelen esetben Odúját sose hagyja el, és meleg családi otthonban, szeretteivel körülvéve tudomást sem kell vegyen a világ nyújtotta borzalmaktól...
Miközben magam mögött hagytam a páholyt, elgondolkodtam azon, hogy hihetetlen hogy egy szimpla elrugaszkodástól ennyire el tudok érzélenyülni, de elmélkedésem visszhangját hamar elnyomta a szél, ami süvítve fütyült éles nótát a fülembe, ami nem mellesleg vörös is volt, ahogy a hideg pírt mart rá.
Pár percig elidőztettem tekintetem az alattam elsuhanó, zöld fűben, ami lustán ringatózott a szél ütemére, ami emellett jó néhány vizes tincset lökött a homlokomba, ezért nem sokáig csodálhattam a madártávlatból megtekintett stadiont, helyette egyik kezemmel egy ingerült mozdulattal kiszedtem a látóterembe hullott frufrut.
Elkormányoztam a seprű nyelét jobbra.
Hirtelen megcsúszott a kezem, ugyanis a vizes nyélen kapaszkodni nem volt egyszerű, főleg ha rántok rajta egy nagyot.
A szívem olyan hevesen vert hogy még a szél suttogását is elnyomta, miközben apró sikkantással nyugtáztam a mélyben kalimpáló mancsomat.
Erősen fújtatva a hideglelés miatt, villámgyorsan visszahelyeztem a kezem a nyélre, és pár pillanatig szinte beleszédülve az alattam tátongó mélységbe, ami majdnem a vesztem lett kétbalkezességem miatt.
Úgy rámarkoltam a Nimbuszra, hogy csoda hogy a finom fa nem repedt meg azonnal, szinte hallani lehetett ahogy a seprű nyög egyet kínjában.
Ez közel volt....
Megpróbáltam a tüdőmet csikaró, hideg levegő ellenére egyenletesen szedni azt, de a zihálás és a hiperventillálás határán túl nem sikerült áttornászni magam.
Ezért inkább azt vártam meg, amíg a pulzusom tér vissza az egekből, és csökken egészségesre, és csak akkor bírtam gyorsabb tempóra
a Nimbuszt.
Ijesztő élménytől kábán hagytam magam mögött a stadiont és az ég felé nyújtózó vaskarikákat, és szép lassan ereszkedni kezdtem a kastély előtt elterülő rét felé, amikben itt-ott egy ezüst folt csillant meg, jelezve a gödrökben megült vizet.
A rét alattam lassan közeledni kezdett, ahogy alábuktam szeretett seprűmmel.
A széltől szinte hátra bicsaklott a nyakam, miközben tanulva Harry "pazar" landolásából, egyenletesen, centiméterenkét lejjeb ereszkedve közelítettem meg a földet.
Szépen lassan a tempóból is lefaragtam, mikor már a nagyajtó elé érkeztem, a lábam már olyan alacsonyan volt, hogy meg sem éreztem ahogy a talajra cuppantak.
Kicsit elkomorodtam, mikor már nem éreztem a légben mozgás határtalan örömét és az arcomat simogató szél társaságát, de tudtam hogy sietnem kell Harryhez, aki valószínűleg felpolcolt karral járja a saját halálát.
Ezért kikaptam magam alól a seprűmet, hónom alá csaptam, nem érdekelt hogy eláztatja a talárom, hisz már nem volt az így is eléggé csatakos a záportól?
Sebes léptekkel kezdtem futni a hatalmas ajtó felé, ami a szokottnál sötétebb árnyalatban magasodott fölém, ahogy az eső a deszkákat is eláztatta.
A cipőm alatt nyekergett a vizes pázsit, ahogy megszaporázva lépéseim, iszkoltam a kovácsoltas bejárat irányába.
Mikor elég közel értem, kicsit oldalra fordultam, tudatt alatt még mindig féltve az elvileg törött karom, és jobb vállat mutattam az ajtónak.
Teljes erőből nekivetődtem a fémmel ölelt fának, és noha biztos hogy véresre horzsoltam a vállam, legalább alig néhágy másodpercre sem kellett vesződnöm azzal hogy nyögve-erőlködve végre egy kis miliméteres rést tudjak varázsolni rá, azonnal befértem rajta, és már rohantam is visszhangzó léptekkel a márványpadlón.
Mivel a huzat a Roxfortban számomra nem újdonság, arra sem pocsékoltam az erőm hogy becsukjam, mikor már a folyosó felénél jártam, megengedtem magamnak egy féloldalas mosolyt, ahogy hallottam, igazamat alátamasztva nagyot csattant a keretében a hatalmas bejárat.
Utána olyan gyors tempóra váltottam, hogy szinte úgy siklottam a folyosón mint egy kísértet.
A kanyaroknál majdnem a falnak csapódtam a nagy hévben, a padló meg csoda hogy érte a talpamat.
Bekaranyodtam a gyengélkedő folyosójára, kikerülve egy vidáman cseverésző társaságot, menetszelemmel örvénylő táncba hívva a sáljukat.
Majd lefékeztem a már ismert ajtó előtt, és úgy kulcsoltam ujjaim a kilincsre, hogy szinte letörtem a fénylő rézfogantyút.
Karommal erőteljesen belöktem a sínylődő barátomtól elválasztó fát, ami hangosat nyikordulva tárta elém a patyolat tisztára festett falat, és a betegágyak hosszan elkígyózó sorát.
Rögvest megcsapott a tömény gyógyszerillat, amit beszippantva rögvest fintoroghatnom támadt, de tudtam hogy célba kell érnem a cimborámért.
Körbevezettem tekintetem a hófehér vakolattal körbezárt helységen, de Harryt nem volt nehéz megtalálni, ugyanis elég volt csak afelé a sarok felé pillantani, ahol a legnagyobb hangzavar volt.
Utána pedig azonnal letudtam vágni hogy az az ágy lesz Harryé, amit a legtöbb ember áll körbe, és persze a sürgösködő Madam Pomfreyt leszámítva vagy csatakosra ázott, arany és piros színben díszelgő kviddics talárban vagy csatakosra ázott kabátban feszítenek mindannyian.
Közelebb léptem, és bólogatva konstatáltam hogy igen, kizárt hogy ne Harry ágya legyen az ahová igyekszem, mert a lábadozást remélt lehangoltság helyett vidám nyereség zaja csengett; könnyen le tudtam vonni hogy az elkapott cikeszt dicsőítik ennyire. Pontosabban azt, aki elkapta, és karjának épségével fizetett érte.
Mikor már csak pár méterre voltam a társaságtól, megütötte fülemet a javasasszony szigortól és rosszallástól csöpögő hangja, ami csúnyán szelte ketté az ünneplés lelkes zsivaját.
- Egyenesen ide kellett volna jönnöd! - förmedt rá zsémbelődve betegére, miközben valamit nagyon elszörnyedt arcfikejezéssel fixírozott. Megszeppenten lefékeztem.
Mi lehet olyan borzalmas, hogy még mimikát elnézve a kúráló-bajnok Madam Pomfrey is képes meghökkenni? Jesszusom, mi a fene történhetett Harryvel?
Felgyorsult szívveréssel vállaltam bele pár diákba, hogy közelebb férköszhessek az ágyhoz, és láthassam mi szegelte ahhoz a rajta fekvő fiút.
- A csontforrasztás fél pillanat alatt kész van... - hitetlenkedve megálltam a tolakodásban, és plafont súrló magasra felemelt szemöldökkel sandítottam a nőre. Akkor mi a probléma? Gyógyítsa már meg szerencsétlen fiút... - de a csontnövesztés... - ha eddig nem lepődtem meg annyira hogy alább hadjak a dulakodással, akkor most kellőképp sikerült engem ledermeszteni.
Csontnövesztés?
Ekkorát egy szikla nem üt, nem hogy egy fene gurkó!
Mi a Merlin adta furkász folyik itt!?
Harry kezében csontot kell pótolni úgy megregulázta a megvadult labda, nekem pedig semmi bajom miután teljes erőből ugyanez a golyó az én kezemet is láthatóan eltörte?
- Azért sikerülni fog, ugye? - csendült fel a vékonyka hang pár embernyire tőlem. Harryé.
Mély levegőt vettem, majd olyan vékonyra húztam be a hasam, hogy egy gyűrű ráfért volna a derekamra, majd átfurakodtam az utolsó két ember között is, megállva egyenest a fehér lepedőt gyűrő fiú mellé, aki keserves arccal szorongatta gurkó törte karját.
- Persze, hogy sikerülni fog, de fájdalmas lesz. - mormogta a javasasszony, miközben mérgesen kirántott egy szekrény ajtót, majd derékig merült a fehér szerelésekben.
Majd előhozakodott egy makulátlan tiszta hálóruhával, és kelletlenül Harry ágyára hajította. A repülő pizsamát az én hitetlenkedő arcom kísérte végig. - De itt kell maradnod éjszakára. - közölte Madam Pomfrey, majd cirkálni kezdett a griffendéles diákok sokaságában, és el kezdte az ajtó felé terelni a nebulókat, mint holmi pásztorkutya a birkákat.
Még páran motyogtak pár "jobbulást" a barátunknak, majd bosszús pillantásokat lövelve a bulinak véget vető asszonyságra, felbőszülten kikullogtak a gyengélkedőből, haragos lépteik még akkor is tisztán verték a visszhangot a teremben, mikor már javában kint újongtak a győzelemnek.
Fejemet ingatva elszakítottam tekintetem a lomhán helyére csusszanó ajtóról majd sérült barátomra néztem, és leesett hogy mennyire lyukasra fúrta már a kíváncsiság az oldalam, hogy mi történhetett szegénnyel, és ha még egy másodpercig magamban kell tartani a kérdést, félő hogy felrobbanok, és adrenalin szökőárat zúdítok a barátaimra.
- Mi történt? - bukott ki belőlem a tapintatosnak jóindulattal sem nevezhető kérdés, miközben aggodalmas szemem végigjárattam a karját markolászó fiú hasznavehetetlen testrészén.
- Áh szia Flower! - csillant fel Harry szeme, mihelyst a kérdésemet hallva leesett neki hogy én is szíveskedtem megérkezni, vagy az állapotáról érdeklődni. - Ő velem van, maradhat! -  megfeledkezve a köszöntésemről, a hátam mögött egyenest Madam Pomfreyra nézett könyörgőül, nem volt nehéz elképzelnem hogy a javasasszony épp felém igyekszik bosszús hesegetéssel, ezért csak megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor az letudva a fogadtatásom, elsietett paravánért, hogy Harry kényelmesen átöltözhessen.
- Miért kérded? Nem voltál ott a meccsen, vagy mi a szösz? - förmedt rám kelletlenül Ron, és ha nem ismerném a nehéz helyzetekben előjövő flegma énjét, megsértődtem volna.
Kihívóan összefontam mellkasom előtt a karom.
- De igen, ott voltam. - csóválgattam meg cinikus hangnemben a fejem. - Szerinted ha nem lettem volna, nem ide jöttem volna? - direkt nem tettem hozzá azt, hogy "rögtön", mert nem értem én ide olyan hamar, tekintve hogy pár percig eszméletlenül hevertem a páholyomban.
- Akkor? - élcelődött tovább Ron, miközben kedvtelen arca eltűnt egy fehér selyempapír mögött, amit a javasasszony tolt be elénk, elválasztva egymás tekintetét a fiúk és lányok részéről.
- Akkor mi? - csattantam fel. - A gurkó tudtommal csontot tör, és nem eltüntet! - morrantam rá fogadott öcsémre, felvéve egy veszett kutya vicsorának arckifejezését.
- Én az egész meccsre gondoltam. - emelte fel a mutató ujját Ron. Nem értem mire céloz, ennek hangot is adtam egy sürgető fintorral. - Lockhart kis akciójára is, amit utána leművelt. - hallatszódott a kelletlen morranás a paraván mögül, amit erős szuszogás és szöszmötölés követett.
Mi van?
Lockhart kis akciója?
Nem tudom miről beszélnek, de ha Lockhart miatt van Harry most ilyen keserves állaptoban, akkor leharapom a fejét, az holtbiztos!
Egyáltalán ki engedte szegény fiú közelébe?
Miután magamban végig hitetlenkedtem egy sort, azon kezdtem fejben munkálkodni, hogy hogyan mondjam el a történteket úgy, hogy ügyesen kikerüljem a saját kartötő élményem. Valami azt sugallta, nem a mostani a legjobb arra, hogy a hiper gyógyulásról szót említsek.
- Jól van na... - rántottam meg a vállam. - Nem láttam az odasereglett emberek miatt. - és hogy a füllentésemnek nyomatékot is adhassak, hetykén félrebillentett fejjel kihívóan meredtem a paravánon arra az árnyékfoltra, ahol Ron sejtettem.
- Miért nem jöttél le, ha láttad hogy Harry lezuhan? - vágott vissza azonnal a vörös.
Ejha!
De éles nyelve van valakinek ma!
- Mert egy megvadult gurkó cikázott a stadionban, ami nem mellesleg engem is majdnem eltalált? - fél igazság.
Bosszúsan fújtatva meredtem a fehér papirosra, ami mögött furcsa póz rajzólódott ki; leginkább egy mutáns szörnyre hasonlított, de aztán rájöttem hogy csak Ron az, ahogy Harry furcsán petyhüdt karját gyömöszöli be a pizsamába.
Nem hittem a szememnek.
Egy törött kar gazdája már rég ordítana a fájdalomtól, ha ilyen durván tunkolják be valahova.
- Kicsit óvatosabban! - utasítottam számat húzva a fogadott öcsémet, aki erőteljes rántással érte el hogy Harry karját teljesen pizsama borítsa.
- Nincs szükség rá... - mondta ha lehet még bosszankodóbb hangnemben Ron.
- Merthogy? Nincs eléggé eltörve? Meg vagy húzatva? - dörrentem fel végleg türelmem vesztve.
- Nyugodj meg... - jött a bosszús válasz. - Lényeg, hogy Lockhart ért oda sajna először, és feltett szándéka volt neki meggyógyítani Harryt, csakhát vagy saját bűbájjal dolgozott vagy nagyon béna volt, de nem beforrasztotta Harry törött kezét, hanem eltüntette belőle a csontokat. Mindet... - mesélte a fiú kissé lehiggadva.
Az én dühöm viszont olyan hirtelen lobbant fel, mint ahogy Roné elhalt.
Lockhart...?
Egyáltalán ki a fene engedte hogy ő kezelje Harryt?
Egy, kettő, könyörgöm!
Ha tudnám magamról hogy olyan bugyuta és kétbalkezes vagyok, mint egy kupac furkász ürülék, nem vállalkoznék egy ilyen kényes feladatra! És ha sokkal rosszabbul sül el?
Lockhartot ismerve csoda, hogy nem gyufás skatulyában kell hazavinni Harry maradványait!
Nem tudom, volt-e ember, aki valaha ennyire irritált volna, pusztán már azzal is, hogy segíteni akarjon, de az biztos hogyha legközelebb Lockharttal lesz órám, ízben tekerem ki a nyakát! Mondjuk fejemet rá, hogy nem a jó szándék, hanem a segítségért kapott dicsőség miatt tette, de akkor is ez a förmedvény, fránya állapot lett a vége!
Egyáltalán gyógyítható az, amit ez a szerencsétlen leművelt?
Mérgemben úgy felfújtam magam, mint egy gömbhal, és szinte úgy csikorgattam a fogam, hogy szikrázni kezdett a szám.
- Most is olyan nagy véleménnyel vagy Lockhartról, Hermione? - szakította félbe egy gúnyos kérdéssel a zsörtölődésem a vörös, csak szavait most barátnémnek címezve. Ez mondjuk engem is érdekelt... - Harry egy szóval sem mondta neki, hogy filézést kér. - hallatszódott újra a cinikus mormogás a papírlepel mögül.
Hermionére néztem, olyan lesújtó "megmondtam" arccal, hogy már megsajnáltam a lányt, de tényleg ideje lett volna már, hogy felnyíljon a szeme Lockharttal kapcsolatban.
A lány feldúlt arccal harapdálni kezdte az ajkát, ujjaival idegesen malmozott.
Ne... az erre a kérdésre rávágandó nemen nem kell ennyit gondolkozni!
- Mindenki követhet el hibát. - vonta meg végül a vállát, letudva úgy, hogy még mindig Lockhart pártját fogja, sőt, ha ezután nem ismeri el hogy a férfi mekkora egy mamlasz, akkor egyenesen szorongatja.
Úgy gúvadtak ki a szemeim, hogy majdnem kiestek a helyükről.
Az állam pedig jócskán a padlót súrolta.
- Ezt nem mondhatod komolyan! - förmedtem élesen a lányra. - Eddig Lockhart csak hibát követett el, csoda hogy eddig elnézted, de erre nem mondhatod azt hogy mindenki követhet el hibát! Ő csak hibákat követ el, semmi érdemlegeset nem tett eddig! Ő maga, egy óriási hiba! - tajtékzottam, miközben olyannyira hadonásztam, hogy majndem levertem a paravánt, ráborítva az egész tákolmányt a karjavesztett Harryre.
- Ez így igaz! - hangzott fel Ron boldog mukkanása a papír mögül, és nem volt nehéz megállapítani hogy mosolyog.
Hermione szeme villámokat hányt, de most kifejezetten nem sajnáltam hogy az időmet lelkiismeret furdalásra fecséreljem, mert igazam volt.
- Viszont, a karod nem fáj, igaz, Harry? - kapaszkodott a lány utolsó mentsvárába, ami gyenge volt, de bosszantóan igaz.
- Igaz. - ismerte el dünnyögve Harry. - De mást se nagyon csinál. - tette hozzá.
Ott a pont, köszönöm!
De mérgelődésre nem maradt időm, mert amint Ron végzett Harry átöltöztetésével, Madam Pomfrey már ott is termett, és sürgösködő mutogatással utasított engem és Hermionét arra, hogy toljuk el a paravánt.
Kelletlenül rátettem tenyerem a fakeretre, majd a legyezőként összecsukló takaróeszközt a falhoz toltam.
Aggodalmaskodva figyeltem az ágyon fekvő Harryt, de leginkább a mellette ernyedten lógó karját, ami borzasztó látványt nyújtott.
A javasasszony, aki az ágya körül sertepetélt, pedig valami csontváz formájúra öntött palackot szorongatott a kezében, amire cikornya betűkkel a "Pótcsont-Rapid" szót nyomtatták.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Ezek szerint gyógyítható Lockhart félresikerült műve. Oké, akkor nem fog lassú kínzó halált halni, csak egy kicsit fájni fog neki...
Vicceltem, de a haragom lángjai akkor is az egekig csaptak.
- Nehéz éjszakád lesz. - csóválta fejét Madam Pomfrey, miközben kezébe kapott az ágy melletti éjjeliszekrényről egy fehér bögrét, letekerte a gyógyital kupakját, és egy laza mozdulattal csurtig öntötte vele az edényt, amiben mostmár valami láthatóan füstölgő ital kavargott. Gusztustalan volt, azt nem tagadom, de Harry helyében én is húzóra kiittam volna a poharat. - A csontnövesztés nem kellemes dolog. - nyomta a fiú kezébe a füles porcelánt a javasasszony, majd elviharzott a szobája irányába.
Harry eleinte csak bizonytalanul nézte a bögrében sistergő löttyöt.
- Fogd be az orrod, hátha úgy könnyebb. - tanácsoltam, mikor a fiúnak láthatóan elkélt volna egy kis bátorítás.
Harry elkeseredett arccal bólintott, mire egy marék fekete haj hullott a szemébe.
Ujját arcához emelte, majd mint a ruhacsipeszt, úgy marta össze két orrcimpáját.
Mielőtt bármit is tehettünk volna, ajkához emelte a bögrét, majd egy nagy kortyal el is tüntette a benne lévő szurokszerű valamit.
A Pótcsont-Rapidnak láthatóan borzalmas íze volt.
Igazam volt, ugyanis Harry állítasa szerint a maró gyógyszer végigperzselte az egész torkát, amit el is hittem, mert ezt a kijelentést egy nagy adag krahácsolás és csuklás előzte meg.
Madam Pomfrey pedig nem tett megjegyzést a folyadék undorító állagára és ízére, sem a páciense panaszára, csak kikapta a poharat Harry kezéből, és miközben a veszélyes sportokról és a kétbalkezes tanárokról motyogott valamit, suhogó talárral elviharzott a szobája irányába.
Majd kióbégatta onnan, hogy itassunk vizet a jóformán fulladozó fiúval, majd ezt betudva végszónak teljesen belemerült saját kis ügyeibe-bajaiba.
- De nyertünk, és ez a fontos! - törte meg végül a javasasszony hagyta csöndet vigyorogva Ron. Mondjuk szerintem az is, hogy Harry kis híján meghalt, de azt a kedvrontó beszólást már inkább magamba folytottam, mert kőbunkó én sem akartam lenni. Meghát... Abban igaza van Ronnak, hogy Harry tényleg nyert. És ez is nagyon fontos! - Szédületesen csináltad! Malfoy olyan képet vágott... Ölni tudott volna! - ujjongott tovább Ron.
- Hát igen, nem tett jót az egójának hogy még egy eggyel jobb seprű birtokában és egy törött kezű ellenféllel is vesztett. Nekem is égne az arcom, főleg ha olyan önbajnok lennék mint ő. - tettem hozzá, megengedve magamnak egy kárörvendő vigyort, szinte kéjjel képzelve magam elé azt a hitetlenkedő arcot, ami nekem mindent megért. Mégha nem is láttam.
Ron és Harry olyan széles mosollyal bólogattak, hogy szinte felhasadt a szájuk.
Hermione azonban nem hogy nem örült, de még hangulatrontónak is sikeresen elment.
- Érdekelne mit csinált azzal a gurkóval. - jegyezte meg fejét csóválva, göndör fürtjei csak úgy úsztak utána a levegőben.
Az arcomról azonnal lelohadt minden pozitív érzés, és úgy komorodott el, mintha egy napfénytől ragyogta tavat szürke latyakszínűvé változtatná a fény elé kúszó viharfelhők.
Rögvest eszembe jutott, hogy is került ide Harry, és hogy a mardekárosok márcsak ezt a csekély örömöt is megkapták a kis csalásukért.
- Ezt is megkérdezzük tőle, miután megittuk a Százfűlé-főzetet. - próbálta javítani a befellegzett örömöt sóhajtva Harry, majd lehanyatlott a párnára, amiből legalább hat tolköteg lövellt ki hat különböző irányba. - Remélem annak jobb íze lesz, mint ennek volt... - fordította oldalta puhaságba süllyedt orcáját a fiú, keserű pillantását egyenesen a Pótcsont-Rapid üvegére szegezve. Na, abban én is reménykedem... noha ezt nem kóstoltam, elég volt látni hogyan öklendezi fel majdnem a reggelire magába lapátolt kolbászt barátunk, csak azért mert abba a löttybe beleivott.
- Viccelsz? - fintorodott el az ünneprontó Ron.  - Mardekárosok darabjai lesznek benne.
Ezzel mondjuk egyet kellett értsek, de ha ez kell ahhoz hogy lebuktassak egyet az "alapanyagokból", akkor meg kell hoznom ezt a gusztustalan áldozatot.
Keserű monológomat a nagy zsivaj közepette kitárult gyengélkedő ajtaka szakította félbe, amin egy sártól és víztől csöpögő brigád csörtetett be: a Griffendél kviddics csapatának tagjai, akik úgy tűnik, ha karórám számlapja nem csal, kereken tizenhét percig  vették komolyan az őket kihajtó Madam Pomfrey szavait.
Pillanatok ellepték szegény fiút, és hangos, óbégató gratulációkkal kezdtém ostromolni szegény, megszeppent lábadozót.
- Hihetetlen zuhanás volt, Harry! - lelkendezett a boldogságtól megrészegült George lelkesen, majd sártól csatakos mancsát a fiú felé nyújtotta, aki megszeppenten meredt rá, majd belecsapta kelletlenül kezét, hogy aztán a lepedőbe törölhesse az onnan rátapadt piszkos maszatot. - Ha láttad volna, hogyan ordibált Marcus Flint Malfoyyal! A fejéhez vágta, hogy ott volt a cikesz az orra előtt, mégse látta meg. Malfoynak nem volt kedve vigyorogni! - mesélte szemében büszke csodálattal fogadott bátyám, miközben lelkes hadonászásával rám is emberséges vizet fröccsentett, amit letörölve jöttem csak rá, hogy nem érdemes, mert még mindig csurom saras-folyadék vagyok. Szuper...
Mindegy, a Malfoyos sztori ennek ellenére is bearanyozta a napomat!
Éppen ezért tejbetök vigyorral hallgattam a kis szívderítő anekdotát, és egy csepp szánalmat sem éreztem iránta.
Úgy került be a csapatba, hogy nem is tud játszani, csak sok galleont kicsörgetni. De pár érme nem fogja elkapni helyette a cikeszt, igya hát meg a levét.
Miközben ízlelgetve a csodás mesét, amiben Malfoyt dorgálja meg valaki, ráeszméltem, hogy a vidáman ünneplő társaság még arra is vette a fáradtságot, hogy instant bulit csapjon azzal, hogy kezükben tömérdek sütit és csurtig töltött sütőtökleves üvegeket szorongattak.
Már pakolták is volna le édes terhüket az ágyakra, ami korranó gyomromnak és ujjongó énemnek egyáltalán nem volt ellenére, még úgy sem, hogy egy hamisan kviddics indulót kornyikáló Fred karja nezehedett a vállamra.
A hangulat egészen egy kocsmáéhoz volt hasonlítható. Amit az orrom alatt komiszan meg is vigyorogtam, majd csínnyal a szememben már nyúltam is egy szép, aranypiskótásra sült meggyes süteményért, amikor hirtelen kitárult a javasasszony szobájának ajtaja, és olyan erővel csapódott a falhoz, hogy a vakolat zuhatagban pergett le róla, és olyan visszhangot vert az egész teremben, hogy mindenkiben azonnal megakadt a szó, és még a gyógyszeres üvegcsék is megremegtek.
Én pedig ledermedtem, mint egy szobor, akit rettenetes ijedt arccal faragtak meg. És szívroham kerülgeti...
Madam Pomfrey fehér köténye viharszerűen robbant ki a saját helységéből, és a hószínű szerelésből hamar kitűnt arca, ami a merő düh miatt olyan vörösre pirult, mint egy gyönyörűre éredt paradicsom. Ijesztő látvány volt, ha kutya alakban lettem volna, fület-farkat behúzva menekülök el, bár bevallom nagy volt a késztetés rá, hogy azzá változzak és elrohanjak a vészjósló asszonyság elől, akinek orrcimpája kitágult, szeme villamokat szórt, és olyan dühös tekintete volt, mint egy gyilkos kimériának.
- A társatoknak pihenésre van szüksége! - kiabálta a nő, hangjától minden Griffendél-tag, még a langaléta ikrek is apróra húzta össze magát. - Harminchárom csontot kell visszanövesztenie! Kifelé! - tajtékzott Madam Pomfrey. - KIFELÉ! - mondta élesebben, mikor látta, hogy senki egy tapodtat sem mozdul.
Az utóbbi rikoltás már megtette hatását, olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy még McGalagony híres, diák-dorgáló pillantása is felvehette volna a versenyt.
Mielőtt a dühöngő ápolónő-ciklon elsodort volna engem is, egy "kitartás és jobbulást" tátogtam Harry felé, aki hüvelykujja felmutatásával jelezte, hogy nem vette éppen zokon a lelki támogatásom, majd kávébarna hajfüggönyöm möge rejtettem arcom, és eliszkoltam, mielőtt a javasasszony egyben nyel le.
Átpréseltem magam az ajtón hagyott résen, majd miközben kikanyarodtam a szeles folyosóra, és tűrtem hogy a frufrumat a huzat egészen a fejem búbjáig vigye el, a lehető legjobbam sajnáltam Harryt, és imádkoztam, hogy a kínnel teli éjszaka csak epikus túlzás legyen Madam Pomfrey részéről.
Szegény Harry, ezt jól megkapta...
Ezért még megfizetsz, Draco Malfoy! És ez Gilderoy Lockhartra is vonatkozik...