Team Infinity | MARVEL ff. |

- 30 -

A Kapitány már előre sietett, így magamra maradtam egy halom katonával. Viszont nekem van valamim, ami nekik nincs. Egy titkos fegyverem. Csak épp használni nem tudom. Na mindegy, a gondolat első fele még jól hangzott.

- Oké, bemegyek - tápászkodtam fel.
- Ez a beszéd! - hallottam Stark hangját.
- Mit csináljak? - kérdeztem, és egyre elveszettebbnek éreztem magam.
- Néhány katona még özönlik ki az épületből. Eléggé idegesítőek - adta ki a burkolt utasítást Steve.
- Vettem - szóltam még egy utolsót a fülesbe, majd elindultam az egyik, vélhetően jó irányba.

Közeledtem az épület felé. És erről nem csak a falak növekedése, hanem a katonák tódulása is tanúskodott. De persze nem volt akkora szerencsém, hogy láthatatlanul kijátszam őket, és nyugisan bevonuljak. Azonnal észrevettek.

- Nekem végem - nyeltem egyet, és elkezdtem hátrálni. De az ellenség nem akart tükörmozgásban haladni velem, így egyhamar ideértek.

Egy hónappal ezelőttig még totál szkeptikusan álltam a dolgokhoz. Nem hittem a csodákban, és abban sem, hogy majd minden magától megoldódik. Most pedig itt állok, egy bevetés kellősközepén 16 évvel korábban. Ráadásul a Bosszúállókkal. Na és az új szupererőmet meg sem említettem...

Apropó, szupererő... Hol van, amikor kéne?

Három katona kezdett rohanni felém. Mindenkinek fegyvere volt, ellenben velem. Gondolom azt hihették, hogy tehetetlen vagyok. És igen, igazuk volt. Akkor még.
Az egyik felém célzott, és nekem küldött egy golyót, de a reflexeim nem hagytak cserben, így ki tudtam cselezni a lövedéket. Viszont ettől rendesen beijedtem, így a továbbiak elkerülése végett bebújtam a mellettem álló fa mögé. Hatásos búvóhely, mit ne mondjak...
A fa mögött állva próbáltam minden erőmmel a képességemre koncentrálni. Próbáltam felidézni azt a lila fényt, vagy valami olyasmit, ami kiválthatja, de semmi sem történt. Az erőlködésem kudarcba fulladt, és az időm is csak egyre fogyott.

- Nekem ez nem megy. Sajnálom - szóltam újból a fülesbe, és ahogy hallottam a mögöttem tevékenykedő katonák közeledését, egyre kétségbeesettebbé váltam - Mögöttem vannak, és nem tudom használni a képességemet - már a sírás kerülgetett.
- Oké, Lia. Nincs semmi gond, megvan a helyzeted, megyek érted - válaszolt szinte azonnal Natasha.
- Köszönöm - lélegeztem fel.

A katonák már nem futottak, hanem engem keresve sompolyogtak. Vagy a fa ennyire vastag, vagy csak hülyék, mert egy jó ideig nem történt semmi. Majd az egyik pillanatban az egyikük mellettem termett, és kevés kellett volna ahhoz, hogy végezzem velem. A fegyvere elsült, hallottam ahogy kattan a ravasz. Becsukott szemmel vártam az elkerülhetetlent, de ahogy a pisztoly hangos hangot hallatott magából, nem történt semmi. Legalábbis velem. Kinyitottam a szemem, és Natasha-val találtam szemben magam.

- Huh. Megmentettél! - ocsódtam fel a kisebb sokk, és a halálfélelem után.
- Még ne köszönj semmit - mondta, s azzal a maradék két katonát is lerendezte.
- Hű. Szép volt - álmélkodtam.
- Egyre többen vannak - pillantott a kapu felé, mire én is odasandítottam. És nem tévedett. Mostmár nem három, hanem inkább harminchárom ellenséges fél közeledett felénk.
- Szuper - "örvendezett" a Fekete Özvegy - Valaki ide tudna jönni? Amit most látok, elkönyvelhetnék egy kisebb népvándorlásnak.
- Hulk és én jelenleg a bunkert írtjuk, de megpróbálok - válaszolt Clint.
Thor nem felelt, szóval vagy bele van mélyedve a harcba, és nem hallotta, vagy nem sajátította még el teljesen a modern technika világát.
- Tessék - dobott felém egy kisebb pisztolyt - Ha a mentális fegyveredre nem számíthatunk, ez még jól jöhet.
- Amilyen nyuszi vagyok, erősen kétlem - totojáztam.

Több dumcsira már nem volt időnk, mert közben az ellenség ideért, így harcolnunk kellett. Velük szemben, én védtelen voltam, már ami a felszerelést illeti, de a pisztolyom és én hamar jóban lettünk, és könnyeden bántam el a rosszándékúakkal. Mondhatnám, hogy a kezdők szerencséje volt velem, mert hát igen, az volt. Mindenki pórul járt, aki az utamba került. Talán az új erőm felfokozta a fizikai abilitásomat a tudtomon kívűl. Mérget vennék rá, hogy régen nem voltam ennyire ügyes.

Épp a következő felém igyekvő embert akartam elintézni, amikor azt vettem észre, hogy Natasha-t a figyelmén kívűl bekerítették, és csak rajtam múlt a sorsa.

- Natasha! Mögötted! Vigyázz! - kiáltottam torkom szakadtából.
A nő hirtelen megfordult, de már nem volt elég gyors ahhoz, hogy időben kapcsoljon.
- Neee! - üvöltöttem, és rohamosan futni kezdtem felé.

Másodpercek töredéke alatt zajlott le az egész. Előttem csak az állt, hogy valaki bajban van, és jelenleg én vagyok az egyetlen, aki itt van, és tud segíteni. Csak arra koncentráltam, hogy megmentsem. Az érzelmeim felül kerekedtek rajtam, és egy különös melegséget éreztem, ami átjárta az egész testemet. Újra olyan érzés töltött el, mit azon az éjszakán, amikor láttam azt a meteort, ami az erőmet adta. Mintha minden az enyém lenne, és én irányítanék. Éreztem, hogy végre tudok tenni valamit. A hatalom az ereimben csörgedez, és most végre ki tudom engedni.

Ahogy Natasha mellé értem, az őket körülvevő katonákra koncentráltam, majd egy köralakba rendeződtem. Ellöktem a nőt, egy biztonságosnak vélt távolságra, és szabadjára engedtem azt, ami összegyűlt bennem...