Team Infinity | MARVEL ff. |

- 14 -

- Megtaláltad? - kérdeztem idegesen. Még mindig nem találtuk meg az elveszett puzzle darabot, és nélküle nem volt teljes a kép. Kezdtem egyre feszültebbé és rémültebbé válni. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz akkor, ha elbukunk.
- Nem - felelte, s neki is érződött a hangjában az ingerültség.
- Basszus.. - mormogtam magamban, majd az órámra pillantottam - Már csak 23 percünk maradt. Nagyon fontos az a darab? - reménykedtem abban, hogy hátha átugorjuk ezt a feladatot.
- Észreveszik, ha nem teljesítünk egy feladatot, szóval igen.
- Hajj, jó - adtam fel. De igaza van. Nem szeretnék én sem rossz benyomást kelteni, pláne nem a legelején. Még csak az hiányozna nekem, hogy csalónak tituláljanak...

Miközben az utolsó darab után kutattunk, én minden egyes másodpercben ellenőriztem az időt, ami pechünkre elég gyorsan telt, és ki tudja hány feladat van még hátra. De egyszercsak Ethan felkiáltott:

- Megvan!
- Na végre! - könnyebbültem meg.

Ethan a helyére pattintotta a puzzle darabot, s így már mindkettőnk számára világossá vált, mit is sikerült kiraknunk. Egy virágos minta volt látható a képen.

- És most? Hogyan tovább? - pillantottam hol Ethan-re, hol pedig az órámra.
- Nincs még rajta valami? Valami írás, vagy.. - kezdte minden sarkát erősen megvilágítani, hátha megoldásra találunk.

A mintát elnézve beugrott valami, majd az elemlámpámmal a fal felé kezdtem világítani.

- Nézd! - ráztam meg Ethan vállát - A tapéta virágmintás!
- És ebből mégis honnan kéne tudnunk, hogy melyik fal rész kell? - mutatott idegesen a kirakóson látott képre.
- Öhm.. - vakargattam a fejem, majd alaposabban szemügyre vettem a mintát, és a tapétán látható virágokat - Nem ugyanolyanok! - jöttem rá a különbségre - Ez a virág négy, a tapétán látható pedig öt sziromból áll.
- Szóval csak meg kell találnunk azt a részt, ahol ugyanez található - kopogtatta meg ujjait a puzzle-ön.
Bólintottam, majd mindketten a falak irányába mentünk, s tüzetesen átvizslattuk őket. Nem sokkal később pedig megleltük az eltérő mintát a sok között. Óvatosan ráhelyeztem a tenyerem, s próba szerencseképp benyomtam a falat. Legalább meglett a sok fantasy film "gyümölcse" is.
A benyomott rész alatt szétnyílt a fal, s a zseblámpáinkkal bevilágítva egy levelet véltünk felfedezni.

- Remélem ez már az utolsó feladat - lóbálta meg a kezében a levelet Ethan. Ekkor vettem észre a füle alatt megbúvó anyajegyet, ami még szexibbé tette. Te jó ég, ezt most komolyan kimondtam? Azaz, gondoltam. Lassan olyan leszek mint a tipikus nyávogós tinilányok. Nem akarok olyan lenni.
- Hogy lettél modell? - bukott ki belőlem ez a kérdés, a lehető legrosszabb pillanatban. Rögtön meg is bántam.
- Erre nem számítottam - nézett rám furán, s én azonnal elszégyelltem magam.
- Bocs, kicsit elkalandoztam - röhögcséltem kínosan. Juj, de gáz. Mármint maga a kérdés nem az, hisz egy jó barátság alappillére az érdeklődés egymás iránt, de nem olyankor, amikor alig negyed óránk van hátra kijutni egy szobából. Remélem nem gondolja, hogy csúnya dolgokról képzelődöm.
- Szóval, mi áll benne? - sandítottam a papírra, mire felém fordította, így én is le tudtam olvasni a rajta szereplő szöveget. "A következő feladat három fejtörőt rejt. A helyes válaszok egy számot bújtatnak, amelyek helyes sorrendben a kijárat kulcsához vezetnek."
- És a válaszokat hova írjuk be? - gondolkodtam hangosan, s ekkor Ethan visszavilágított a kis "odúba", majd belenyúlt, és egy kis műszert vett ki onnan.
- Azt hiszem, ebbe - analizálta a műszert.
- Oh, csúcs - fürkésztem meglepődött, s egyben elégedett szemekkel a kis tárgyat. Eleinte ovisnak tűnt kijutni ebből a szobából, hisz a feladatokból ítélve nem nehéz megtalálni a kulcsot, de most úgy érzem, hogy kezdünk a keményebb pálya felé haladni...

- Mi az, amit a szádba teszel, de sosem nyeled le? - olvasta fel Ethan az első kérdést.
- Ez egyszerű - vontam vállat - Evőeszköz.
- E-vő-esz-köz - pötyögte be a szót a kis gépbe.
- Korrekt - bólintott, én pedig önelégült vigyorral nyugtáztam, hogy jó lett a válaszom.
- Mi az, amit mindenki elkaphat, de el nem dobhat? - olvasta fel a második kérdést.
- Öhm.. influenza? - tippeltem az elsőt, ami az eszembe jutott. Ethan már írta is be, amit javasoltam.
- Helytelen - húzta félre a száját.
- Akkor.. - gondolkoztam tovább, és kezdtem elkalandozni ettől a témától - Talán valami osztályzat.. vagy.. - tűnődtem, de Ethan félbeszakított.
- Rossz helyen kapisgálsz - csóválta a fejét - Szerintem jó volt az első tipped, csak nem azzal a szóval.
- Szinonímára gondolsz? - próbáltam megfejteni, hogy mire akar kilyukadni.
- Nem is arra, hanem inkább a témán belül egy má.. - s ekkor mint a villám, úgy kezdett el beírni egy szót - Megvan! - kiáltott fel. A kis műszer felé hajoltam, amiben a "nátha" szó villogott zölden.
- Szép - bólogattam elismerően.
- És az utolsó.. Mi az, ami mindenkinek van, és senki sem vesztheti el?
És itt, mintha megakadt volna a lemez, az agyam is leállt gondolkodásban. Tippem sem volt erre a kérdésre.
- Fogalmam sincs - ismertem be vékony, halk hangon.
- Mindenkinek van, és senki sem vesztheti el... - ismételte magában Ethan a kérdést - Talán.. a jelleme - saccolta. Egyébként szerintem nem is mondott hülyeséget.
- Írd be - sürgettem.
Ethan turbó módon gépelte be a betűket, de a szó pirosan kezdett el villogni, ugyanis helytelen volt.
- Akkor.. - találgatott tovább, s hirtelen elröhögte magát.
- Mi olyan vicces? - húztam össze a szemöldököm.
- Eszembe jutott egy elég abszurd válasz - nevetgélt továbbra is.
- Még pedig? - próbáltam kihúzni belőle a szót, de ő csak ahelyett, hogy megmondaná beírta, de a válasz újból pirosan villogott.
A kíváncsiság kedvéért megnéztem milyen bizarr dolgot sikerült kifundálnia.
- A "neme"? - néztem fel rá furán, ő pedig mosolyogva vállat rántott - Legalább megpróbáltad - hagytam rá, s közben kezdtem feladni, pláne azután, hogy az órámra pillantottam.
- Reménytelen - mondtam elkeseredetten - Mindössze tíz percünk maradt.
- Hé - tette a vállamra a kezét - Ne add fel, már közel járunk a megfejtéshez - mondta lágyan.
- Dehogy járunk! - fedtem fel a valóságot - Nem fogunk kijutni.
- Ha így nem, majd bevetem az erőmet, és kiteleportálunk - vont vállat, s ezzel a megszólalásval őszintén meglepett engem.
- Azt nem lehet - csóváltam a fejem - Nem csalhatunk.
- Az előbb még simán kihagytál volna egy feladatot - emlékeztetett vissza a puzzle-ös kitörésemre.
- Igen, de beláttam, hogy az nem megoldás! Te segítettél rájönni, hogy mi nem csalók, hanem sportszerű játékosok vagyunk! - fakadtam ki.

Ethan csak egy önfeledt mosolyt küldött felém, majd közelebb lépett hozzám. Hogy őszinte legyek, megnyugtató volt a közelsége. Hirtelen lágyan megszorította a kezeimet, majd mélyen a szemeimbe nézve a következőt mondta:

- Kijutunk innen.

Szavai elgyengítettek, de általuk új lelki erőre tettem szert, és biztosabban éreztem magam. Kíváncsi voltam, hogy most épp milyen fejet vághat, így az arcára világítottam.

- Hé! Meg akarsz vakítan? - kérdezte tettetett felháborodottsággal a hangjában, mire elmosolyodtam, majd a tekintetem véletlenül mögé siklott, s ekkor végre megvilágosultam. Egy kis lépéssel hátrébb léptem, majd a fényben felfedeztem valamit, valami egészen hétköznapi dolgot. "Mindenkinek van, és senki sem vesztheti el." Árnyék.