Team Infinity | MARVEL ff. |

- 5 -

Zúgott a fejem, és az egész egy lassított folyamatként játszódott le. Sikítozó gyerekek és romba dőlt bútorok vettek körbe. Lassan újra az eszemnél voltam és tudatosult bennem, hogy mi is történt, vagyis, hogy.. mit tettem.

- Tammy! - rohantam oda a kislányhoz, aki egy ráesett könyv által sérülést szenvedett. Mire odaértem hozzá rémült fejjel bámult vissza rám.
- Jól vagy? - kérdeztem, de nem felelt. Láttam rajta, hogy reszket. Körbenéztem a szobában, minden gyerek pánikba esett a történtek miatt. Hirtelen az itt dolgozók idegesen betörték az ajtót, ők is hallották a ricsajt.
- Itt meg mi a fene történt? - kérdezte a főnököm, majd rám szegezte tekintetét - Lia, mi történt?
- Én.. - a hangom elcsuklott - Nem tudom - tagadtam, de félig igazat is mondtam. Azzal tisztában vagyok, hogy ez azután történt, hogy elordítottam magam, de hogy miért.. arról fogalmam sincs.
- Esett valakinek baja? - kérdezett újból a főnököm, mire Tammy-ra mutattam. A férfi azonnal odasietett hozzá, felkapta az ölébe és az orvosi szoba felé vitte.

- Sarah! - szóltam bele a telefonba, miután az említett személy felvette - Értem tudnál jönni?
- Mi? Hisz két órája vittelek el - értetlenkedett.
- Igen, tudom, de muszáj elvinned innen. Azt hiszem berobbantottam egy szobát.
- Mi? - lepődött meg - Ezt hogy érted?
- Szószerint! De siess, nem bírok tovább itt maradni! - kiáltottam, majd leraktam a telefont.

Sarah 10 percen belül megérkezett. Ahogy megláttam a kocsiját, azonnal bepattantam mellé. Visszanéztem az otthonra, és még a távolból hallottam a mentő hangját, de azt már nem vártuk meg, hogy bekanyarodjon az utcába.
Tudom, hogy rosszul cselekszem, és önző vagyok, hisz gyerekek sérültek meg. Kik lelkileg, kik testileg. Viszont valami történt velem tegnap este, és nem hagy nyugodni a tudatlanság gondolata. Ha nem jövök rá a "miért"-re akár másokat is bánthatok.
- Oké, mégis mi a franc történt? - idegeskedett mellettem Sarah.
- Azt én is szeretném tudni - nyugtalankodtam továbbra is - De köze lehet hozzá a lila fényhez és álomhoz.
A barátnőm egy percre levette az útról a szemét és hitetlenkedve pillantott meg.
- Te megőrültél - fordult vissza.
- Még az őrültek sem szoktak egy ordítástól szobákat robbantani - vágtam vissza.
- Na jó - sóhajtott egyet - Mit is álmodtál pontosan?
- Öhm.. - próbáltam visszaemlékezni. Erősen koncentrálva igyekeztem feleleveníteni minden egyes apró részletét a tegnap esti álmomnak - Azt hiszem egy épület roncsánál voltunk.. sötét volt, de mégis nappal.. mindenhol emberek.. meg más lények, aztán egy köpenyes fazon felmutatta a mutatóujját én pedig valami.. nem is tudom.. egy lény felé fordultam, aki a kezén egy vaskesztyűt viselt, benne hat különböző színű kővel. De a legjobban a lila ragyogott - néztem Sarah-ra, aki csak elképedt tekintettel koslatott engem.
- Hát, ez azért mégsem tűnik úgy, mintha csak random kitaláltad volna - szólalt meg végül, majd pechemre folytatta a maga stílusában - De egy köpenyes fazon? Ne már Lia.
- Sarah! 2012-ben megtámadták New York-ot, 2015-ben lezuhant egy város, 2018-ban eltűnt az univerzum fele, 2023-ban pedig visszatértünk, de ez életekbe került! Annyi minden megmagyarázhatatlan dolog történt már, nem igaz, hogy pont ezt nem hiszed el! - akadtam ki teljesen és egyre jobban kezdtek az indulatok fortyogni bennem. Hirtelen elkezdtem szédülni, és mindent kétszeresen láttam.
- Lia - hallottam meg tompán Sarah hangját - Jól érzed magad?
- Azt hiszem.. kiszállok - lihegtem.
Sarah lassított, majd mikor már nem volt veszélyes, szinte kiugrottam a még haladó kocsiból. Ahogy kiértem a földre zuhantam. A fejemben hangok üvöltöttek, sikítások, kiáltások, fegyverek elsülése. Nem bírtam tovább. Újból elordítottam magam.

Mire magamhoz tértem a körülöttem lévő házak ablakai betörtek, falai megrepedtek, néhol a kerítés is megdőlt.
A kocsira pillantottam, ahol az üvegek az ablakokhoz hasonlóan nem úszták meg az ordításomat. És Sarah még mindig benne ült, mozdulatlanul.
- Úristen! - kaptam a szám elé a kezem, majd amilyen gyorsan csak tudtam a kocsihoz szaladtam. Pár szilánk a bőrébe fúródott, amitől vérezni kezdett. A nyakára tettem a kezem, és egy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam az övének dobogását.
Aztán a telefonomért nyúltam és azonnal tárcsáztam a mentőket, akik az előbbi hibámnak köszönhetően hamar ideértek.

De a java még csak ezután következett...