Team Infinity | MARVEL ff. |

- 22 -

A sötétség, és az émelygés kezdett enyhülni. Egyre tisztábban láttam. Még mindig Esme karját fogtam, de ideje volt már elengedni őt.

- Esme? - néztem a lányra, de ő még mindig katatón állapotban volt. A szeme már nem izott, és nem is rázkódott, de a zöld körök még mindig jelen voltak körülötte.
- Esme! - ráztam meg a lányt, de nem reagált - Mi a fene baja lehet?
- Fogalmam sincs, de visszavihetne már minket - szólalt meg hirtelen Lisette. Ezek szerint ő is átélte azt, amit én. A sötétséget és az émelygést.
- Mi? - kérdeztem értetlenül, ugyanis nem értettem mire gondol.
Ekkor körbenéztem. És ahogy ezt megtettem, abban a pillanatban kaptam kisebb sokkott. Körülöttünk sok sok fa állt. Egy erdő közepében voltunk.
- Hol a francban vagyunk? - ráncoltam össze a szemöldököm, és átfutott rajtam a félelem és a borzongás.
- Nem tudom, és nem is érdekel. Az érdekel, hogy mikor visz már vissza minket! - türelmetlenkedett Lisette.
Körbenéztem a terepen. Se egy út, egy ösvény. Csak temérdek fa. Hirtelen újabb ragyogást észleltem, ami Esme-től származott. És hirtelen eltűnt a lány, egyszerűen felszívódott.

- Neeee! - kiáltottam, és a hűlt helyére siettem.
- Most meg hova tűnt? - esett kétségbe Lisette is - Itt hagyott minket? - nézett rám rémülten, de én szóhoz sem tudtam jutni.
- Most meg mégis mit csináljunk? Mi van Esme-vel? Hova a jó életbe hozott minket? - borult ki teljesen Lisette - Mondj már valamit! - üvöltött rám, amivel a szívbajt hozta rám.
- Lisette, fogalmam sincs arról, hogy mi történt, vagy, hogy hol vagyunk és, hogy hol van most Esme! - ordítottam vissza neki, és már zengett tőlünk az erdő.
- Vigyél már haza! - toporzékolt.
- Én? - illetődtem meg - Mégis hogyan? Robbantsam ki magunkat? Hát, bocs, de nem akarok a föld alá kerülni!
- Tök mindegy, amúgy is onnan jöttél - vett vissza egy kicsit a hangjából.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb időzítés az oltogatásra - tettem szemrehányást.
- Egy föld alatti bázisban dekkolunk! Észlény.. - förmedt rám. Ha így nézzük igaza van, de már meg sem tudom különböztetni, mikor beszél rendesen, vagy mikor olt le.
- Mindegy.. Most az kell, hogy lehiggadjunk, és valahogy kijussunk innen - próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
- Kösz, nagyon nyugtató egy erdőben állni, ki tudja hol, pont VELED! - mordult rám.
- Hidd el, én se szívesen töltöm az időmet veled, de nincs más választásunk. Addig el kell viselnünk egymást, amíg vissza nem jutunk - bölcselkedtem, miközben GPS-en próbáltam belőni merre lehetünk. Szerencsére volt térerő, és mobilnetem is volt, így megleltem a tartózkodási helyünket.

- Találtál valamit? - lépett mellém.
- New York mellett vagyunk - feleltem - Bemegyünk a városba, és onnan megpróbáljuk elérni a bázist.
- Miért nem hívod fel? - kérdezte fellázadva.
- Nem tudom a számukat - mondtam az egyszerű okot - Na, induljunk - léptem egyet előre, a GPS által jelölt irányba.
- Nem fogok egy másodrendű fruskára hallgatni! - dölyfösködött.
- Inkább itt maradsz? Egyedül? - fordultam hátra unottan, és úgy láttam az "egyedül" szó megtette a hatását. Jött, mint kiskacsa az anyjához.

• • •

Már egy ideje gyalogoltunk az erdőben. Nem volt egy nagy élmény, mit ne mondjak. Botok, ágak sértették fel a lábam, szúrós levelek súrolták a bőröm. Mindenféle rovar repkedett rám, és bogarak próbáltak beférkőzni a cipőmbe. Lisette egész úton nyávogott, és ha még ez nem lenne elég, kezdtem éhes is lenni. De egy idő után szerencsére kiértünk.

A várost látva jó érzés fogott el, végre nem éreztem olyan elveszettnek magam. Megindultam a cél felé, de azt vettem észre, hogy Lisette nincs mellettem, így ijedten hátrapillantottam.
- Te mi a fenét csinálsz? - kerekedett el a szemem, mivel Lisette épp úgy tartotta a mobilját, mintha fotózkodna!
- Szelfit készítek a rajongóimnak - mondta az egyértelmű indokot. Én lassan megőrülök ettől a lánytól.
- Istenem, Lisette, gyere már! Majd szelfizel, ha visszaértünk! - ragadtam meg a lány karját, majd magammal húztam.

• • •

New York tulajdonképpen egy nyüzsgő város, viszont most, ahogy haladtunk beljebb a központ felé egyre kihaltabbnak tűnt. Körülöttünk az épületek sem voltak jó állapotban. És ahogy még beljebb haladtunk néhol már romosak, itt-ott pedig szó szerint romba dőltek! A centrumhoz közelebb már furcsa hangokat is lehetett hallani, az égre pillantva pedig furcsa lényeket lehetett látni.

- Biztos, hogy jó ötlet a hangok, meg a repülő gyíkok irányába menni? - kérdezte ijedten Lisette.
- Nem, de tovább kell mennünk - szögeztem le.
- Szóval, amíg mi lent a bázisban henyélünk, addig itt fent csatáznak az emberek? - tűnődött.
- Talán ez lesz az a katasztrófa, amire Fury figyelmeztetett. Gondolj bele - álltam meg, és hirtelem szembe fordultam Lisette-tel - Esme kapta az idő kő erejét, és most a jövőbe repített minket - osztottam meg vele csodás elméletem.
- De akkor, ha ez a jövő.. - kalandozott el - Akkor talán meg tudom nézni, hány feliratkozóm lesz később! - ujjongott. Azt hittem végre megjózanult, de világossá vált, hogy teljesen megkattant és neki csak a YouTube létezik. Így hát folytattuk az utunkat.

• • •

Már szinte teljesen bent voltunk a csatatéren. Igazából fogalmam sincs, minek jöttünk ide, ésszerű gondolkodás elvén fedezékbe kéne húzódnunk, de valami azt súgja itt találhatunk megoldást a kérdéseinkre.

Egy házat elhagyva egy másik utcába kanyarodtunk be, de, ami ott várt minket, arra egyáltalán nem voltunk felkészülve. Magam előtt megláttam egy óriási nagy vas-gyík-szörnyet, és ijedtemben akkorát sikítottam, hogy talán még az Antarktiszon is meghallották.

- Hű. Benned aztán van szufla - szólalt meg mögöttem valaki, de döbbentemre nem Lisette volt az, sőt egyáltalán nem is női hang szólt, hanem férfié. Megfordultam, és a szememmel a hang tulajdonosát kerestem, de ahogy megláttam.. nem hittem a szememnek.
- Te jó ég, Sólyomszem! - kaptam hirtelem a szám elé a kezem. A szívem egyre hevesebben kezdett verni.
- Ismersz engem? - helyezett vissza egy nyilat a hátára. Hangja merev volt, de arcán látszott a meglepettség. Talán elszóltam magam?
Hirtelen a férfi mögül valami idegen lény közeledett felém, és ahogy megláttam reflexből cselekedtem. Vagyis, egy újfajta reflexből. A bennem lakozó erő kezdett egyre intenzívebben áramlani, és az ellenséget látva kikívánkozott. Egy mozdulattal megállítottam, majd a kezemet ökölbe szorítva gyűrtem őt össze, és a földre dobtam.
- Ez elég érdekes - nézett Clint gyanakvóan hol a szörnyre, hol rám.

El sem hiszem, mit tettem. Kifújtam magam, majd az égre pillantottam, ahol egy röpködő Vasembert (?) pillantottam meg. Oké, az már biztos, hogy ez nem a jövő. És azzal is tisztában vagyok, hogy hol vagyunk. A kérdés már csak az: Mikor?