Team Infinity | MARVEL ff. |

- 20 -

- Mire akarsz kilyukadni? - billentette oldalra a fejét.
- A barátnőm, Sarah.. kórházban van.. miattam - böktem ki.
- Vagyis az erőd miatt - látta át Ethan a helyzetet. Legalább nem kell magyarázkodnom.
- Igen - hajtottam le a fejem megbánóan.
- Hé - lépett közelebb hozzám - Emiatt ne gyötörd magad. Ez az egész új neked, nekem, és mind a hatunknak. Időbe telik, míg megtanuljunk korrigálni - mondta el bíztató beszédét, és sikerült is némi lelket öntenie belém. De ebben nem csak a szöveg játszott közre, hanem ő maga is...

- A közvetlenségednek még mindig köze van a barátkozáshoz? - néztem rá gyanakvóan.
- Miért, talán rosszul csinálom? - vett fel egy sértődött pofit.
- Ezt nem mondtam - csóváltam a fejem - Jó úton haladsz - dícsértem meg egy picike gúnnyal a hangomban, de a nagy része őszinte volt. Igen, ő jó úton halad, ahhoz, hogy tarós barátság alakuljon ki köztünk, én pedig jó úton haladok affelé, hogy teljesen bele szeressek. Vagy ez már megtörtént? Hupsz.

Ethan kifizette az italunkat, majd kimentünk a kávézóból, hogy ne keltsünk nagy figyelmet azzal, hogy portál kapukat nyitogatunk...

Kilépe megcsapott a friss levegő, és a gyönge szellő. Végre a szabadban lehettem. De sajnos ezt nem élvezhetem túl sokáig.

- Mehetünk? - készült Ethan "elővarázsolni" a kaput? Kérdésére egy határozott bólintás volt a válaszom.
Se perc alatt megnyitotta a kaput és az általam megmondott kórházba léptünk át.

A recepcióhoz szaladtam, ahol a barátnőm felől érdeklődtem, s némi várakozás után a hölgy megadta Sarah szobájának a számát.
Felmentem a második emeletre, és a nyolcas szobához érve egy nagy levegőt vettem, és illendően bekopogtam.

- Addig itt kint maradsz? - kérdeztem Ethan-től.
- Lemegyek a büfébe, és beszerzek egy kis kaját - reflektálta.
- Rendben - bólintottam, majd benyitottam a szobába.

Azt gondoltam, hogy Sarah begipszelten, és gépekre kötözve, tehetetlenül fekszik majd, de a számításaim kudarcba fulladtak, és olyan kép tárult elém, amit még megálmodni sem tudtam volna. Sarah valójában az ágyban volt, de nem feküdt, hanem ült. Nem volt elkeseredett, és reménytelen, hanem vidám, és reményekkel teli. És, ami a legfurcsább, hogy nem volt egyedül.

- Mike? - ült az arcomra őszinte döbbenet, amikor megpillantottam az említett személyt.
- Lia? - fordult hátra, ugyanis Sarah-val szemben ült. Ő is ugyanolyan megilletődött volt, mint én. Na még Sarah...
- Vááá!!! - ugrott fel hirtelen a barátnőm az ágyról, és egyenesen nekem szaladt, majd a nyakamba borult, a nevemet kiáltozva. Szorosan megölelt, amit viszonoztam is, de nem tudtam mire vélni a kitörését.
- Sarah? - toltam magam elé a lányt, hogy lássam az arcát - Minden oké? - kérdeztem furán.
- Persze! Csak nagyon örülök, hogy látlak. Eltűntél.. - váltott az arckifejezése vidámról búsra.
- Öhm, igen.. el kellett mennem, de ez most nem is fontos - hesegettem el a témát - Úgy látom te rendben vagy. Nagyon aggódtam érted, amiatt, amit.. nos.. én okoztam - sütöttem le a szemem.
- Te meg miről beszélsz? - vihorászott.
- Tudod.. a robbantás, miután ha.. - akartam folytatni, de Sarah mögött Mike nagyon hadonászott a kezével, valószínűleg azért, hogy ezt inkább ne fejezzem be - Mire emlékszel? - néztem összezavarodottan a lányra.
- Nem sok mindenre.. - vallotta be a lány, s ekkor Mike odasétált mellénk, és megszólalt.
- Részleges amnéziája van a történéseket illetően - magyarázta meg.
- Jaj - néztem kétségbeesetten Sarah-ra, majd vissza Mike-ra - De rendbe jön?
- Ő igen, viszont az emlékei.. az kételyes - húzta félre a száját.
- Nagyon sajnálom - néztem őszintén a barátnőmre, s legördült egy könnycsepp az arcomon.
- Oh, Lia! - legyintett - Nem a te hibád! - nevetett ki. De igen. Ez nagyon is az én hibám. Csak ő ezt nem tudja, legalábbis nem emlékszik.

Szörnyen éreztem magam Sarah-t, és a balesetet illetően. Erősen furdallt a lelkiismeret, és mart a bűntudat. Nem tudom, mivel teszek jobbat, ha elmondom neki, vagy inkább megkímélem az igazságtól?
Nem voltam képes nagyon sokáig ott maradni, hiába nagyon szeretem Sarah-t, de azt nézni, ami a botlásom eredményéhez vezetett.. egyszerűen nem tudtam. Egy fél óra után elbúcsúztam tőlük.

A könnyeimet törölgetve szapora léptekkel haladtam a folyosón, de egyszercsak ismerős hang csendült fel a fülemben.

- Lia! - kiáltott utánam Mike - Várj!

Megfordultam, s megvártam, hogy utolérjen.

- Mi az? - szipogtam.
- Hol voltál? - fújta ki magát - Mi történt veled, és mégis miért nem hívtál?
- Mike.. ez bonyolult - zártam rövidre, ugyanis ezek után nem volt hangulatom arról mesélni neki, hogy velem mi van.
- Oké, fel tudom fogni a bonyolult dolgokat - tette karba a kezét.
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom. Többről van szó, mint gondolod, és nekem lassan vissza kéne mennem - próbáltam indulni.
- Vissza?! - hökkent meg - Na azt nem, nem engedem!
- Ki vagy te nekem, hogy engedélyt kell kérnem? - akadtam ki, szerintem jogosan - És egyébként is mit keresel itt? Nem hittem, hogy ilyen jóban vagy Sarah-val.
- Csak meglátogattam egy barátot, semmi több.
- Az ágyán ültél - méregedtem kikészülve.
- Mert kártyáztunk! Igen, hoztam játékot, hogy el tudjuk mivel tölteni az időt!
- Ti? - döbbentem le a többesszámon - Mióta törődsz te ennyire Sarah-val? - tudtam, hogy nem csupán szívjóság van a dologban, hanem ez akár Mike bosszúja is lehet, amiért szakítottam vele.
- Mióta törődsz te ennyire azzal, hogy én mit csinálok? - üvöltötte, s ezt már a körülöttünk lévő járókelők is meghallották.
- Hé, itt minden oké? - jelent meg hirtelen Ethan mellettünk.
- Persze - lódítottam.
- Ő ki? - irányította tekintetét Mike Ethan felé, s szerencsére visszafogott a hangjából.
- Semmi közöd hozzá! - vágtam hozzá gorombán, majd Ethan-re pillantottam, s lágy hangon szóltam hozzá - Mehetünk.