Team Infinity | MARVEL ff. |

- 7 -

- Ki maga? - férkőzött be elém Mike, és komoran vizslatta az előttem álló pasast.
- Lia Johnson-ért jöttem - felelte a férfi ugyanolyan rideg tekintettel, mint amilyet a első megszólalásánál mutatott.
- Igen, ezt levettük abból, hogy az előbb is pontosan ugyanezt mondta - állta továbbra is a szemkontaktust Mike. Nagyon be akar vágódni, de nálam már eljátszotta a bizalom kártyát, és ennyitől nem fogok új lapokat osztani.
- Mike, ezzel nem megyünk sokra - néztem a fiúra, majd egy bólintással jeleztem neki, hogy átveszem a stafétát.
- Ki küldte? - kérdeztem ezúttal én a férfitől.
- Az titkos információ - válaszolt monoton hangon.
- Remek.. - sziszegtem.

A szüleimtől azt tanultam, hogy ne fogadjak el vadidegen embertől cukorkát, szófogadó kislány módjára sosem kellett emiatt leszidniuk. Most viszont meg kell szegnem néhány szabályt. Ha nem csal a megérzésem, akkor a fickónak, vagy a főnökének sejtelme lehet arról, hogy mi történik velem. Más különben miért kerestek volna meg engem? Ráadásul pont most.

- Rendben - mentem bele - Magával megyek.
- Mi? Lia, te teljesen megőrültél? - háborgott Mike, jogosan.
- Figyelj - néztem rá bizalmasan - Nem tudom ki ez az alak, de van egy sejtésem arról, hogy hova akar vinni.
- Nem! Én ebbe nem megyek bele! - tiltakozott.
- Mintha megszabhatnád, hogy mit tegyek.
- Lia - fogta meg a kezem - Nem akarom, hogy bajod essen.
- Ezzel már elkéstél - becsméreltem.

Elhúztam a kezeim Mike szorításából, majd neki hátat fordítva ott hagytam őt. Felelőtlennek érzem magam, mivel a saját albérletemből távoztam úgy, hogy egy benne illetéktelen személy tartózkodik, de muszáj megtudnom az igazat.

A ház előtt a legújabb BMW parkolt, a nap fénye megcsillant fekete színén. Ezekszerint nem egy toprongyos jöttment kéri, hogy vele tartsak. Ez azért jó, nem?

- Szép kocsi - jegyeztem meg, de válasz nem érkezett. Nem is lepődtem meg.

Az út csendesen telt. Néhányszor megkíséreltem a férfi küldője után tudakolózni, de az összes próbálkozásom befuccsolt. Majd egy évezrednek tűnő idő után végre megérkeztünk. Vagyis elméletileg megérkeztünk.

- Szóval.. Most itt fogunk állni? Egy erdő szélén? - néztem fel a sűrű lombokra. Nem értettem mit keresünk itt, de már fel voltam készülve a legrosszabra. Ha perverz vigyorral az arcán közeledik felém, futok.
- Kövess - intett, majd elindult be az erdőbe.
- Biztos? - kérdeztem bátortalanul, ugyanis nem volt a napi terveim között egy sötét, ijesztő erdő meglátogatása.

A férfi nem felelt, csak elindult, s egyszercsak eltűnt a bokrok mögött.
- Kösz a választ - közöltem rezignáltan.

Előttem milliónyi ág, gally, és miegymás próbálta utamat állni. Pechemre nem egy erdei túrához öltöztem, így a ruhám és a bőröm bánta. Na mindegy.
Haladtam és haladtam egyenesen előre, követve az ismeretlen férfit. Egy pillanatra nem figyeltem és sikerült is belé ütköznöm.

- Elnézést - sziszegtem.
- Megérkeztünk - mondta az ő komor, monoton hangján.
- Öhm.. - néztem körbe - Én itt nem látok még csak egy kis bódét sem - s ekkor hangos kattanásra lettem figyelmes. A földre pillantottam, ami.. kinyílt.
- Álcázott ajtó, okos - dícsértem meg bólogatva.
- Menj le, majd a folyosón menj végig - utasított.
- Okkéé.. De maga hova megy? - kérdeztem elveszetten.
- Még van egy fuvarom - na végre, egy normális válasz.

Amint a férfi elhagyta a helyet, lebaktattam az imént felépült lépcsőn. Ahogy kellő mélységre jutottam, a felettem lévő "titkos kapu" bezárult. Először korom sötétség telepedett a helyre, de bele sem tellett 2 másodpercbe, máris mestetséges fény borította a hosszú folyosót.

E közlekedő végére érve egy hatalmas terembe értem, ahol elfogott az ámulat. Mészfehér falak, mindenféle elektronikus kütyük, fegyverek, gépek, és emberek, akik ezeken vagy néhol ezekkel dolgoztak. A terem tele volt élettel, és ahogy elnéztem, mindenkinek megvolt a saját, személyre szabott feladata.

- Lia Johnson? - szólított meg egy kedves női hang, mire megperdültem a tengelyem körül.
- Igen? - szemeztem egy barna fürtös fiatal nővel.
- Erre, kérem - invitált be egy liftbe.
- Azta! Még lentebb? - hüledeztem, mire a nő mosolyogva bólintott. Azt hittem elég ideig fogunk a liftben utazni ahhoz, hogy ki kérdezzem itt tartózkodásom valódi okáról, de meglepően hamar leérkeztünk, így nem volt időm kérdéseket feltenni.

Miután kiszálltunk a liftből egy újabb - az előzőhez hasonlóan nagy - terembe csöppentünk, viszont itt nem kütyük és ember sokaság tevékenykedett, hanem négy ember ácsorgott tanácstalanul egyhelyben.

- Fáradj hozzájuk - mutatott a nő feléjük. Szó nélkül azt tettem, amit mond és a többiek mellé siettem.