Team Infinity | MARVEL ff. |

- 15 -

- Árnyék! - kiáltottam fel olyan hangosan, hogy még magamat is megleptem.
- Mivan? - zavarodott össze Ethan.
- A megfejtés! Mindenkinek van, és senki sem vesztheti el. Az árnyék a megoldás - mondtam, s azzal a lendülettel kikaptam Ethan kezéből a műszert, és én magam pötyögtem be a betűket. Századmásodperceken belül villogni kezdett a szó, és megkönnyebbültem nyugtáztuk, hogy nem piros, hanem zöld színben pompázik. A villogó szó mellett a hetes szám jelent meg.

- Oké. Még nyolc percünk maradt. Megvannak a számok? - kérdeztem sietősen.
- Aha. Három, kilenc, és hét - bólintott.
- Remek - helyeseltem, majd az ajtó melletti kódhoz rohantam, és elkezdtem beírkálni a számokat.
- Három.., kilenc.., hét.. - mondtam magamban, majd beírtam. De nem történt semmi.
- Most mi van? - kezdtem egyre szaporábban venni a levegőt, és éreztem, hogy a szívem is egyre hevesebben ver - Miért nem történik semmi? - kérdeztem egyre intenzívebben.
- Nyugi - csitított - "A helyes válaszok egy számot bújtatnak, amelyek helyes sorrendben a kijárat kulcsához vezetnek." - olvasta fel a feladat végét.
- Helyes sorrend - akadtam meg ennél a kifejezésnél, s újból a kód felé nyúltam, majd egy másik sorrendben nyomkodtam be a számokat: Három, hét, kilenc. És voálá. Kinyílt.

- Phu, ennél kacifántosabb nem is lehetne.. - forgattam a szemem. Majd vettem egy mélylevegőt, és próbáltam lenyugtatni az idegeimet.
- De igen, lehetne - emelt ki egy kulcsot az újonnan kinyílt részlegből. Már meg sem lepődöm a készítők ezen lépésén.

Ethan a kulcsot a zárba helyezte, és csodák csodájára kinyílt az ajtó.

- Végre! Fény! - ünnepeltem a kiszabadulásunkat, és azt, hogy nem kell szó szerint a sötétben tapogatóznom.

- Gratulálok! Az eredmény 55 perc - lépett elénk Talia.
- Épphogy beestünk - szólt közbe Ethan. A kis ünneprontó.
- Gyertek, a többiek már várnak - intett nekünk, hogy kövessük.
- Oh, szóval utolsók lettünk - konstatáltam szomorúan, de Talia nem felelt. Nem is vártam, hogy választ adjon.

• • •

Visszatértünk a nagy terembe, ahol szétváltunk a többiekkel. És igen, a számításaim beigazolódtak, utolsók lettünk. Legalábbis utolsóként érkeztünk a gyülekező helyre. Ha jobban belegondolok nem ugyanabban a percben kezdte el az összes csapat a feladatot. De mindegy is. Jelenleg nem a győzelem a fontos, hanem az, hogy a megszabott időn belül kiszabadultunk.

- Remélem mind élveztétek a feladat végrehajtását - mosolygott ránk a nő - A legnagyobb örömünkre mindannyian sikeresen, időn belül kijutottatok a szobából - ahogy ezt kimondta, hatalmas ujjongás és tapsvihar tört ki - Most lesz két órátok, ami alatt szabadon megebédelhettek az étkezőben, utána ugyanitt találkozzunk további eligazításért - ezzel Talia befejezte a mondandóját, majd magunkra hagyott bennünket.

- Na? Nektek hány perc alatt sikerült kiszabadulnutok? - ugrott mellénk kíváncsian Esme.
- Ötvenöt - vallottam be, bár valójában kicsit kellemetlennek éreztem ezt az időt - Nektek? - érdeklődtem.
- Negyvenkettő - büszkélkedett.
- Hű - csodálkoztam - Gratulálok!
- Köszi - mosolygott - Viszont ez a tökfilkó, és a YouTube királynő csúnyán lemaradtak. Még hozzátok képest is - árulkodott Esme.
- Valóban? - lepődtem meg. Ezek szerint mégsem lettünk utolsók? Úgy látszik történnek még csodák!
- Mondjam el, vagy ne? - heccelte Esme a tesóját, aki szokásos jókedvűségétől eltérően most elég rossz paszban volt. Valószínűleg a hangulatának köze lehet az eredményükhöz.
- Felőlem - vont hanyagul vállat Adam - Úgyis az egész Lisette sara - kente rögtön a társáta a szitut - Azzal a csajjal nem lehet egy szobában maradni. Elkezdett azért nyavajogni, mert nincs wifi és nem tudja tudatni a "nézőivel", hogy éppen mit csinál - temetkezett Adam az arcába. Azt hiszem eléggé megviselték őt az események.
- Az én szegény kis öcsikém valóságos traumaként élte át az egészet - bosszantotta tovább Adam-ot a nővére.
- Mi lett volna, ha nem jutunk ki? Ha örökre bent ragadok. Vele - fektetett kiemelő hangsúlyt az utóbbira.
- Keserves évek vártak volna a hátra lévő életedben - töprengett el Esme.
- Inkább nem gondolnék bele - rémült meg Adam, már az elképzelés hallatán is. Meg tudom érteni.

Miután a többiekkel kitárgyaltuk a "Na és ti hogy jutottak ki a Szabadulószobából?" című sztorit, az étkezőbe siettünk, ami egyébként eltartott egy darabig, ugyanis senki sem mondta meg nekünk, hogy egyáltalán hol keressük. Na mindegy. A lényeg, hogy meglett, és nem az éhezésbe fogunk belehalni.
A kaja amúgy nem volt rossz. A leves különösen ízlett nekem, míg a többiek véleménye elég megosztó volt róla. A második se volt borzasztó, én talán picit nyersnek és sótlannak találtam a halat, de egész ehető volt. Szóval jól laktunk.

Apropó, ebédelés közben megkockáztattam Ethan mellé menni, hogy mégis valami köszönöm, vagy gratuláció félét mondjak neki, hiszen vele szabadultam ki, és sokat segített, meg hozzátett a mihamarabbi kijutásunkhoz. De látván Lisette szúrós "most elmész, vagy kinyírlak" tekintetét, gyorsan visszasomfordáltam a saját asztalunkhoz. Az a lány szószerint magáévá tette Ethan-t. Bár nem értem, hogy ő miért hagyja magát. Vagy nem veszi észre, amit erősen kétlek, hisz nem hülye, vagy pedig csak áltatja a lányt, amit szintén nem akarok elhinni, ugyanis nem néz ki olyasfajta fiúnak. Vagy lehet, hogy engem is megszédített a tökéletes külsejével, és bájával? Azt hiszem tini lány szindrómában szendvedek.

Ebéd után visszatértünk a terembe, ahol már Talia várt minket, és amit mondani készült az elég izgalmasnak ígérkezett...