Az Ifjabbik Tapmancs - Book 2: A Titkok Kamrája (Harry Potter fanfiction)

Az a bizonyos kellemes és kellemetlen meglepetés

A nyári napfény még mindig aranyan ragyogta be az egész kertet, de a levegő már nem volt annyira fülledt, a napok múltával egyre több szellő kapott a hajamba, és a viseltes, öreg diófa levelei sem zöldelltek már úgy.
A nyár minden sóhajában magával hozta a korai őszt, egyre hidegebben napokra virradtunk.
A környező erdő levelei már narancsárgás árnyalatot öltöttek, és egyre lekonyultabban hajlottak a talaj felé, hogy majd a szeptember beköszöntével lehulljanak.
A bokrok lassan kiélve hat hónapos zöldellésüket, már maguk között pátyolgatták a még savanykás terméseiket, amikből ősszel Molly Weasley majd elkészíti Anglia legjobb lekvárját, amit én, Flower Black, a torkos, ma tizenkét éves boszorka üveges számban hurcibál a Roxfortba, hogy kedvére csemegézzen belőle, ha otthoni ízekre áhítozik.
A sűrű dzsemek és lekvárok reményében bíztattam a terebélyes csipkebokrunknat, hogy minél előbb hozza meg a termését.
Majd miután a bokor bólogatva, pontosabban kicsit megringva a szellőtől, nyugtázta a szavaimat, ismét gondolataimba merülve elterültem a pázsiton, ujjaimat a puha szálak közé fúrva, hagyva hogy szabadjára engedett hajam elterüljön a fejem körül.
Végre, én egyedül, no meg persze a csitulni nem akaró gondolataim.
Olyan puha a fű... Legszívesebben hagynám hogy ott nyomjon el az álom a tündöklő nap fénye alatt... Ezen kívűl csak egy hely van, ahol most szívesebben aludnék...
Óh igen, a puha, baldachinos ágyikóban, ami a száztornyú Roxfort kastély griffendés hálótermében hever, magányosan, csak arra várva, hogy visszatérjek és ráfeküdjek..
A Roxfort... gyomrom izgatottan remegni kezdett... Márcsak két röpke hét, és újra élhetem azokat a pótolhatatlan, izgalmas és boldog perceket, amik ott várnak rám.
Eszembe jutottak az ott megélt kacagással, néha búslakodássa tele, de együtt átvészelt pillanatok... de persze hamár idáig eljutottam a töprengésben, nem hunyhatok szemet az ott átérzett szenvedéseket felett sem...
Tudom, hogy üres önsajnáltatásokért senki sincs odáig, de úgy érzem, hogy sok volt nekem egy Voldemorttal megvívott harc,ami nem csak testi, de lelki fájdalmakkal is járt, annak ellenére, hogy tizenegy évesen még nem álltunk készen egy ilyen összacsapásra.
Ha Dumbledore nem érkezik időben, akkor ez szörnyebb véget is érhetett volna... nagyon jól tudtam akkor is, és a mai napig tudom, hogy nem álltunk készen arra a megméredtetésre, de azért a keserűséget enyhíti a győzelem.
De sajnos hiába tettük fel kockára az életünket, mégha jó vége lett is, akkor sem nyertük még meg azt a kirobbanni készülő vihart, ami majd eldönti, hogy sötétség vagy fény vár a mágusok világára... és akkor még ott, tizenkét éves fejjel ezt nem tudhattam, de legbelül, fiatal szívem legmélyén éreztem, hogy a gonosz árnyékok fölénk magasodnak, és csak a tökéletes alkalomra várnak, hogy lecsaphassanak... és persze akkor még nem számítottam rá, hogy addig sem lesz nyugtunk. De elég volt egy ilyen borzalmas, zsúfolt év, honnan számíthattam volna rá, hogy az idei ennél sokkal rosszabb lesz...
Aztán persze annyira befeketítették a kedvem, és már a kellemes idő sem tudott jó kedvre deríteni.
Úgy kezdtem a Roxforti éveimet, mint Flower Weasley, boldog lány, szerető nevelő családdal, és egy nap rátaláló kedves édesszülőkkel, és gyilkos felmenőkkel megáldott Flower Black-ként távoztam onnan a nyári szünet erejéig, és már úgy is megyek vissza oda.
És az, hogy Black vagyok, hogy Molly már akarva akaratlanul is így hívott, hogy a tankönyv listámat is ezen a néven kaptam meg, hogy már én fanyar fintorral, de így mutatkoztam be, ennek mind úgy terjedt a híre, akárcsak egy futótűz.
És hogy ezt a világ tudja, vagy éppen tudomást fog szerezni róla, rosszabb helyzetet idézett elő, mint amire számítottam
De olyan szinten, hogy előfordult, ahogy Mollynak, Arthurnak, az ikreknek vagy éppen egy hosszú levélben Billnek hisztiztem órákon keresztül, mert hát a derűs Flowernek nagy pofon volt az elítélő világ, amivel szembe kellett néznie.
Tényleg nem vagyok egy idegbeteg ember, de mikor már odáig fajult a helyzet, hogy Arthurnak kellett keményebben elküldenie a közelünkben lakó Mrs Polliert melegebb éghajlatra, mert óbégatva mutogatott rám, hogy veszélyes bűnöző válik majd belőlem is, lássák csak meg, és mikor a Reggeli Próféta már a harmadik cikket hozta le arról, hogy úristen, kiderült hol lalik a hírhedt Sirius egyetlen lánya, már én is kicsit torkig lettem a mindenféle ítélkező riporterrel és őrült szomszédokkal, amik mindössze két röpke hónap alatt az életkedvet is elvették tőlem.
Ami egyedüli vigaszt adott, hogy Molly és Arthur mindvégig hittek bennem, és Bill is kedvesen, támogatva válaszolt a leveimre, és sem az ikrek, sem Ron vagy bármelyik fogadott testvérem nem viselkedett velem másként ezek után.
Sőt, mindenben bíztattak, legfőképpen abban a lehetőségek megragadásában, hogy megmutassam a világnak, hogy nem szolgáltam rá a név hírére.
Ők voltak az oka annak, hogy még nem őrültem meg teljesen.
Szavakba önthetetlenül imádom őket...
Ők hisznek bennem, elfogadnak mint Flower Black, úgy kezelnek mint Flower Weasleyet, és úgy szeretnek mint Flower Blacket, a Weasley család tagját.
Ami azonban nagyon megviselt, az az, hogy Harrynél megpróbáltam rövid levelekkel érdeklődni felőle, ő hogy viszonyul a helyzetemhez, de legnagyobb bánatomra semmilyen válasz nem érkezett tőle, így simán elképzelhető, hogy ő is elkönyvelt annak, ami ellen a legjobban küzdök, hogy ne nézzenek annak...
Még Ronnak sem volt hajlandó válaszolni, ezek szerint tényleg nagyon elrettenhetett tőlem...
Fájt... de ha Harry sem képes a dolgok mögé látni, akkor elvesztettem egy jó barátot, de meg kell békélnem vele...
Hermionénak már nem is merek hollót küldeni...
Bár... egyikőjüktől sem úgy váltam el, hogy a bennem való kételkedést, a tőlem való félelmet, vagy az irántam érzett előítéletet láttam volna a szemükben... talán ha van egy kis remény rá, hogy ők legyenek az első lépés abban, hogy mindenkit meggyőzzek arról, hogy nem vagyok és nem is leszek olyan mint az apám, akkor talán nem kéne azzal a tudattal készülni a találkozásra, hogy már nem vagyok a baráti körük tagja...
De erre mindaddig kell várnom, és találgatnom, amíg le nem telik a két hét, ami már egyre feszültebb lett, és nem csak abból a szempontból, hogy mikor moshatom tisztára a nevem, hanem azért is mert egyszerűen hiányzott a Roxfort.
Az órák, a tanárok (jó, a zsíros hajú, gúnyos és becsmérlő Perselus Piton és az órái nem annyira), a folyosókon való randalírozás az ikrekkel, a seprűlovaglás... minden!
Ha létezik szerelem első látásra, egy absztrakt példa rá a kastély és az én esetem, hisz a látványa márcsak magában megér negyven "hűha"-t.
Nagyot sóhajtottam, igyekezve kiengedni minden bánatomat, remélve hogy az összes azzal a fuvallattal távozik belőlem. Legalább ma ne legyen min rágódni... legalább ezt a napot töltsem mindenféle jövőbeli problémáktól való rettegés nélkül. Legalább ma élvezzem azt hogy megvirradt egy új nap, én felkelhetek, élhetek, és ezt meg is ünnepelhetem, születésnapom alkalmával.
Óhó, igen.
Az a bizonyos augusztus tizenhatodika...
Amikor a világ ezzel az álmodozó, figyelemzavaros, kelekótya Flower Blackkel gazdagodott.
Amikor egy gyilkos és egy sötét oldal csábításának engedett nő életet adott annak a lánynak, akinek mondjuk Weasleynek, de minimum nem Blacknek kellett volna születnie.
Na már megint kezdem...
Mély levegő Flower! Mély...
- Floooo! - szakította félbe az elmélkedésemet egy vékony hang, amit papucs slattyogás követett.
Eltakarva a vakító naptól a szemem, kérdőn a felém szaladó Ginny felé fordultam.
Haja, ami hátközépig ért, vörös felhőként lengte körül szeplős arcát, lángvörös tincsein pajkosan táncolt a fény.
Hasra fordultam, majd nagy nehezen ülőhelyzetbe kecmeregtem, de felállni már lusta voltam.
Ginny vidáman szökdécselt felém, majd egyáltalán nem irtózva attól, hogy szép fodros, virágmintás ruhája piszkos lesz, nemes egyszerűsséggel lehuppant mellém a nedves pázsitra.
- Mi járatban? - borzoltam meg húgom puha vörös haját.
- Hááát csak... - kezdett bele Ginny, de mielőtt a mondat végére ért volna, fülig pirult. - A-azt akartam kérdezni... hooogy... - vett ujjai közé zavartan egy vörös tincset, majd csavargatni kezdte. Mennyiben fogadna velem bárki, hogy Harry van a dologban? - Kaptál már választ Harrytől?
Zavartan fészkelődni kezdett.
Ha-ha-ha... szavadon foglak drága Ginnykém!
Egy sikertelenül palástolt, önelégült vigyorral a fejemen leromboltam Ginny lelkesedését.
- Nem, sajnos nem, és Ron azt mondta nála sem jelentkezik. - ingattam lemondóan a fejem. Ginny arcáról lelohad a kíváncsi-izgatottság, és csalódott arccal az ölébe ejtette kezeit. Sajnáltam, de mosolyognom kellett, mert ez sokat elárult. - Miért kérded?
Pimaszul vigyorogtam.
Ő összerezzent a kérdésemre, és csak még vörösebb árnyalatra pirult, miközben félő volt, hogy lassan kitépi az ujjára csavart tincset.
- Hát csaaaak...- kereste a szavait Ginny. - Csak érdeklődtem... Megforgattam a szemem kis szerelmes átlátszó érvelésére, majd hogy oldjam a csalódottságát, kezemmel újra megborzoltam a lány hajkoronáját.
- Ne búsulj, mert nem sokára megkapjuk a Roxforti levélkédet, és utána márcsak pár nap, és találkozhatsz Harryvel személyesen. - vigyorogtam meg Harry újdonsült rajongóját.
Ginny zavartan a haja mögé bújt.
- Oké... mármint... Nem azért, csak érdeklődni akartam a barátaid felől... - makogta szégyenlősen, majd valami "Mollynak kell segítenie"(megjegyzem, Molly még javában a lóbőrt húzta), ürügy miatt beiszkolt a házba, miközben a tekintetem végig a hátán nyugtattam, ahogy fejcsóválva követtem tekintetemmel az Odúig.
Ahha... ha profi hazudozó lenne, minimum Hermionéra is rákérdezett volna, de legalább annyira haragszok rá, mint Molly rám azért mert Black vagyok, szóval semennyire.
Inkább találtam aranyosnak a kis szerelemes Ginnyt, és így elképzelve egész aranyos pár lennének Harryvel... olyanok lennének mint a képeken a szülei, amiket akkor mutatott nekem, mikor a Roxfort Expresszen rákérdeztem a kis bőrkötéses könyvre, és rájöttem hogy az egy Hagridtól kapott, családi fotós album Harry számára, amit nagyon aranyos ajándéknak találtam.
Látván, hogy a csupaszív behemót is tud ha akar, megkeményedett tea sütiken kívűl, amik jobbára mindig Vadóc gyomrában kötnek ki...
Vajon az én szüleimről is vannak képei?
Egyszer meg kell kérdenem... bár nem mintha az apám érdekelne, őt látom eleget a Reggeli Prófétában, ahogy megint beszámolnak egy sikertelen szökéséről (úgy kell neki), de vajon az édesanyám hogy nézett ki?
Egyetlen emlékem van róla, a mogyoró barna szempárja, amivel letekint rám... de az is inkább csak amolyan álomkép, amit csak remélni tudok, hogy van valóság alapja...
Nagyot sóhajtva felálltam, hogy a fűszálakat leporoljam nadrágomról, de a mozdulatot Mr Perkins, a mindig vidáman fütyörésző postás zavarta meg.
És nem azért, mert annyira rosszul, hamisan vagy hangosan csengett volna, hanem mert nem is fütyült.
A térdzoknis emberke felé néztem, aki épp a postaládánk fedelét kattintotta fel.
Nagy meglepetésemre a férfi arca megrökönyödést tükrözött, amit sajnos azonban sejtettem, mi válthatott ki...
- Black! - suttogta, miközben remegő kézzel csúsztatta be a leveleket a postaládánkba, mintha attól félne, hogy az bármelyik pillanatban felrobbanhat. - Sirius Black lánya vagy!
Rám mutatott remegő ujjával, miközben láttam hogy táskájának pántjáról keze akarva-akaratlanul is övtáskájából kikandikáló pálca felé nyúl.
Szóval innen fúj a szél...
Nem hiszem el, hogy a jó modorú, vidám kis postás is ennyire előítéletes ostoba filkó, aki a szennylapoknak hisz, aki hagyja magát az orránál fogva vezetni, akivel tavaly még az időjárásról és akciós édességekről beszélgettem és most pedig... áááh... fenébe is! Remélem Arthurnak igaza van, és lecseng majd ez a baromság, és Rita Vitrolék is ráharapnak valami szaftos kis történetre, amin csámcsoghatnak helyettem is. Úgy legyen.
Megvető pillantással mértem végig Mr Perkinst.
- Igen az ő lánya vagyok. És nem ő maga. Nem sül le a bőr a képéről, amiért egy ártatlan lányra akart pálcát rántani? Ugyanolyan mint a többi... - sziszegtem a fogam között ezek szerint hű olvasóját Rita Vitrol írásainak, majd nem törődve a szabadkozásával, felcsaptam a láda tetejét, majd a küldeményekkel besiettem a házba, magára hagyva a flúgos postást.
Ideges léptekkel beviharzottam az Odú ajtaján, majd zsörtölődve levágtam magam a székre, a leveleket kelletlenül magam elé hajítva.
Minisztériumi levél, számla, talárszabászatos reklámpapír, és... nahát igen.
Bármennyire is számítottam rá, mégis Ginny roxforti levelének öröme feledtettni tudta velem az előbbi incidenst.
Felkaptam a levelét, majd körbe táncikáltam az asztalt, majd a mit sem sejtő Ginny felé ugrabugráltam.
A lány épp Vadócot dögönyözte a kanapén, ami pont az emlegetett hiúz miatt tiszta karmolásnyom volt. Na igen, eléggé megnőtt a nyáron, és egy kilométer hiányos, kamasz hiúzzal nehezen bír az ember...
Ezért költöttem a havi sarlómat egy kaparófára? Drága Vadócom, a sírba viszel...
De akkor igazán a figyelmemen kívűl tudtam hagyni a viseltes ülőgarnitúrát, támlájánál fogva átugrottam fölötte, és egyenest a húgom nyakába vetődtem, aki egy sikkantással nyugtázta a hirtelen mozdulatot. Vadóc pedig bosszús fújásokat hallatva igyekezett elszaladni.
- Flower! M-mi a... - makogta meglepetten Ginny, miközben karjaival hevesen igyekezett letornázni engem magáról. Nem ment neki, mert az arcába nyomtam a levelét.
- Itt vaaan! Te is roxforti diák vagy Ginny! - sipítottam önkívűleti állapotban, miközben a lány próbálta felfogni a boríték tartalmát, ami nem lehetett egyszerű, így hogy rajta kapaszkodtam...
- Hogyan? - hebegte a levél után kapkodva, én pedig megkegyelmezve neki, a kezébe nyomtam.
- Te is roxfortos lettél! Kisgólya vagy! - mosolyogtam.
Ginny ahogy olvasta, annál szélesebben mooslygott, én pedig izgatottan szorongattam a karját, mintha csak az én levelem érkezett volna meg.
A lépcső felől hangos dobogás jött, majd megállt az ajtóban egy mályvaszín köntösbe öltözött, két ocsmány lila papucsban (ami csak neki állt aranyosan), és nagyon álmos arckifejezéssel Molly, szempillái mögül kómásan pislogva ránk.
- Mi ez a nagy visongás? Kora reg..- ásította félbe a mondatát az asszony, de a szemei azonnal kipattantak, amikor odasasszéztam mellé, és elújságoltam:
- Ginny levele! A roxforti levele! Ő is mostantól roxfortos tanuló! - nyomtam Molly orra alá a pergament, mire az ő szemei kipattantak, és teljesen elfeledkezve az álmosságáról, odaugrott Ginny mellé, és szoros ölelésbe zárta őt.
Hangosan zokogott örömében, aminek látványára nekem is könnyek szöktek a szemembe.
Nosztalgiázva idéztem fel, ahogy anno egy évvel ezelőtt ugyanígy fakadt ki és ugyanilyen anyai szeretettel ujjongott az én felvételim miatt is.
Mosolyogva figyeltem az örömújongó Mollyt, és a szorongató karok közt vergődő Ginnyt, egészen addig még az asszony meg nem ajándékozott engem is széles mosolyával.
- Tökéletes! Egyszerre ünnepelhetjük meg Ginny levelét és a te születésnapodat drágám! - lelkesült fel Molly, miközben tapsikolva elkocogott, hogy a férjét is az örömhírrel felverje, meg úgy az egész házat, amik még mit sem sejtve aludták az igazak álmát. Ezt pedig onnan tudom, hogy Weasleyek. Nincs olyan Weasley, aki ne tudná úgy húzni a lóbőrt, hogy még közvetlen a füle mellett felzengő trombita harsonára is maximum átfordulnak a másik oldalukra. És ez legfőkképpen az ikrekre, Ronra és Billre vonatkozott.
Még meg van a kis noteszem is, amibe a rekordjukat jegyeztem fel, amit a mai napig Fred tart fennt, amikor este nyolc óra, huszonnégy perc, negyvenhét másodpercig aludta az igazak álmát, a második hely pedig elkélt George számára, aki egy másodperccel előbb ébredt, hogy aztán egy rúgással felébressze a fivérét, hogy miért van még mindig sötét, és miért áll fogadott hugicájuk eszelős fejjel jegyzetelve a szobájuk kellős közepén.
Jót kuncogtam magamban nosztalgiázva, kiélvezve a békés csöndet... amíg lehetett, mert utána azt a felvert George hangos bosszankodása zavarta meg, amit Molly egy "vigyázz a szádra" szólással nyugtázott, hogy aztán később ugyanezt lejátssza Freddel, Percyvel és Ronnal is.
Átlagos reggel a Weasley családban.
Miért kezdem úgy érezni hogy a mi életünkből egy frappáns komédiát lehetne forgatni, mert már az egy komplett vicc, ahogy egy Weasley fiú levegőt vesz?
Elnevetgéltem egy kicsit ezen, miközben a lépcső fokokon újra felhangzott a dübörgés, de a papucsos Mollyt immár négy porontya, és olyan álmos férje követte, akik azt sem tudták, hogy milyen évet írunk.
Egyesével mind egy ásítással kísért öleléssel gratuláltak Ginnynek, majd (ennek főleg George és Fred adott hangot) reggeliért kezdtek rimánkodni, minek gondolatára válaszul az én gyomrom is hangosan korogni kezdett.
Hamis dudorászásba kezdve kiszambáztam a konyhába, majd derékig merülve a hűtőszekrény tartalmába, összetevők után kezdtem kutatni.
Kirámoltam a pultra a tömérdek tojást és szalonnát, majd Mollyval egy sokatmondó pillantással egy rántotta mellett döntöttünk.
Szórakozottan lóbáltam a serpenyőt, néha visszaperdítve a tűzre, majd a sercegő, aranybarnásan ragyogó tojásból mindenki tányérjára raktam egy kicsit.
Fred adagjánál tartottam, mikor a fiú hirtelen megragadta a kezem, és nagyot rántott rajta, mire a benne maradt étel háromnegyede a fiú elé potyogott.
- Héj! Önző...! Mohó...! - illettem a nem túl szép szavakkal a fiút, miközben mindegyik elhangzott jelzőt egy taslival nyomatékosítottam.
A fiú csak kacagva a feje fölé emelte karját, majd vállat rántva falatozni kezdett.
Miután Molly is az asztalra pakolta az Odú kertjéből leszedett zamatos, friss, kockákra vágott zöldségeket, mindenki elhallgatott, egészen amíg mindent el nem tüntettünk.
George elégedetten dőlt hátra, miközben hasát simogatva elismerően méregetett minket.
- Jót alkotattok konyhatündéreim! - adott egy csókot feleségének Arthur, akinek hasonló véleménye volt az elkészült ételről, mint pöffeszkedően a lábát asztalra tevő fiának.
Molly belepirult férje gesztusába, én pedig széles vigyorral figyeltem a legaranyosabb párt amit valaha a föld azon a mágikus hátán hordott.
De az idilli pillanat megszakadt, mikor szeretetteljes anyuka igazi házisárkánnyá változott, és Georgera kiabált.
- Édes fiam viselkedj már! Azon asztalon mi eszünk! Vedd le azt a piszkos lábat! Ez gusztustalan... erre neveltelek George?! - csapott dühösen az asztallapra Molly, ami meg mertem volna esküdni, hogy megreccsent.
George egy szemvillanás alatt maga alá húzta a lábait, majdnem hátraborult a lendülettől. Hiába. Molly Weasley olykor félelmetesebb tud lenni bármilyen mumusnál vagy sárkánynál. A versenyt maximum a tekintetével ölésre képes McGalagony professzor, a Roxfort igazgatóhelyettese veheti fel. Bármennyire is furcsa, de már a szigorú és karót nyelt tanárnő is kezdett hiányozni...
Molly felállt, majd nekilátott mosogatni, mesterkélt mozdulatokkal röptetve a kefét és a mosószert a tányérok mellé, pálcájának segítségével öntisztításra ösztökélve őket. Mágiával az élet márcsak könnyebb.
- Flower drágám! Nincs kedved kivinni kicsit a testvéreidet játszani vagy ilyesmi? Olyan szép idő van odakint! - mutatott egy tojás maradványos villával a verőfényes napsugarakban úszó kertre Molly. - Örülnék hogyha nem itt lábatlankodnának, egyedül viszont nem engedem ki őket, múltkor is majdnem letörték a szélkakast ahogy megint eszeveszetten száguldoztak azokon az átokverte seprűkön!
Fred és George jól tudta hogy Molly rájuk célozgat az incidensel, ezért vádlóan az asszonyra muttatak.
- Ez nem ér! Mert Flower aztán mindig angyali jó lélek, soha nem csinál semmi rosszat... Te kis kedvenc! - nyomott barackot a fejemre felháborodottan George, mire én csak ártatlan mosollyal rántottam egyet a vállaimon.
- És különben is... azért randalírozunk a seprűvel, mert nem engedsz minket a kerten túlra, pedig az nagyon nem elég! Túl kicsi, azért történt ami a múltkor! - toppantott Fred, mint egy gyerek, akinek elvették volna a nyalókáját, vagy nem vesznek meg neki egy áhított játékot.
- Persze! Hogy aztán megint a faluból panaszkodjanak a muglik seprűn szálló emberekre, és megint figyelmeztetést meg bírságot kapjunk a minisztériumtól muglik előtti varázslás miatt! Neveletlen kölykök, hát mit képzeltetek magatokról? Hogy ezek után nyugodtan engedlek titeket isten hírével bárhova, hogy aztán apátoknak megint túlórázni kelljen, mert megint térítést kellett befizetnünk? Ha nem tetszik, nem kell repkedni! Megoldva! - hadonászott Molly, kezében egy vizes szivaccsal, ami hideg vízcseppekkel borította be mindannyiunk arcát.
Erre az ikrek már nem tudtak gombot varrni, csak kétoldalról a fülembe súgták a "kiskedvenc" szót, mire csak egy pimasz, féloldalas mosolyt villantottam rájuk.
- Na akarunk repülni vagy sem? Tavaly még elég volt kviddicsezéshez is az a hely... na gyertek! - unszoltam őket, de ők csak sértődötten hátat fordítottak, és ignoráltak engem. Oké, akkor bevetem az aduászt. - És ha azt mondom, felváltva repülhettek egyet a Nimbuszommal? - karoltam át őket nagy szemekkel nézge rájuk. Pedig tudtam, hogy a Nimbusszal már nyert ügy az egész.
Az ikrek azonnal felkapták a fejüket az ajánlatra, de persze igyekeztek nem kiesni a sértődött testvér szerepéből.
- Úgy talán lehet róla szó... - mondta George, miközben nagyon úgy tett, mint aki erősen mérlegeli a dolgot, de egyértelmű volt a válasz.
- Alku elfogadva. - nyújtotta balját hivatalosan Fred, amibe egy elégedett kuncogással belecsaptam.
Mindannyian felbaktattunk az emeletre seprűinkért, az én nyomomba azonban Ron eredt, és kuncsorogva kérlelt arra, hogy ő is repülhessen majd egy kicsit a csodás seprűvel.
Gardróbomba búvárként a sok kacatba alámerülve előguberáltam a Nimbuszomat, miközben pár lyukas babatakarót hátrahajítva biztosítottam a vöröst, hogy ne aggódjon, akár többet is ülhet rajta, nekem úgy is lesz rá alkalmam a Roxfortban.
Apropó! A második varázslóiskolás évem márcsak azért is ígérkezik fenomenálisnak, mert másodikosként már esélyem adatik arra, hogy legalább pótjátékosnak jelentkezhessek a kviddics csapatba, plusz most az egyszer hajlandó voltam aljassághoz folyamodni, és megjátszott szerénységgel belegyezni abba, hogy Fred és George beajánlanak a Griffendél kviddics csapatának kapitányánál, mint ígéretes játékos.
Újra izgalom lett úrrá rajtam, ha arra gondoltam, hogy milyen lenne játékosként részt venni egy roxforti kviddicsmérkőzésen... de lealáznám a csaló mardekárosokat... Milyet nézne Piton a görbe orra mögül...
Ráadásul a négylabdás játék az egyik legnagyobb szenvedélyem, márcsak az nagy örömöt szerezne számomra, ha csak mint csapattag részt vehetek edzéseken, és ilyen dicsőséggel még büszkébben nézzek majd a tükörbe.
Széles, reményteli vigyorral az arcomon hónom alá csaptam a Nimbusz nyelét, és nyomomban a szinte nyálát csorgató Ronnal, kiiramodtam az udvarra, ahol Fred és George már javában passzolgatták egymásnak a több helyen is szoros varrásra szorult bőrlabdát. Eszembe véstem, hogy a legközelebbi Abszol úti kis bevásárló körútomon meglepem magamat és fivéreimet egy új kvaffal.
Talán még gurkókat is vehetnék...
Hisz az apám által rám hagyott örökség azért mégsem csak három árva knút...
Lelki szemeim előtt hatalmas galleon halom ragyogott egy széfben.
Sirius Black gazdag család sarja, rendben.
Én Sirius Black sarja vagyok, tehát én se vagyok örökség híján, rendben.
De lehetnék. Ha apám egy gyilkos, egy gonosz fekete mágus, akkor miért hagyna rám annyi pénzt? Miért biztosítaná számomra a luxust? Ráadásul a seprű, amit most az oldalamhoz szorítok, ki mástól lenne, ha nem tőle?
És istenem... a levele.
Aki még most is sokat gondol rád.
Felidéztem, ajkaimmal alig hallhatóan elmotyogtam a tavaly tőle kapott sorokat, és azt az ékszert, amit mellé küldött. Olyan személyes volt, gonddal megmunkált, én ízlésemnek megfelelő darab, mintha tényleg egy olyan apa lenne a feladója, aki évek óta ismer... És az a karkötő félelmetes, de mintha tényleg szeretetből készült volna. Egy gyilkos nem tud szeretni...
Hogy én milyen botor is vagyok!
Mégiscsak a lánya vagyok!
Ha valaki képes a gyermekéért ölni, akkor egy gyilkos is tudja szeretni a lányát, nem értem miért következtetek én is azonnal arra, hogy engem úgysem szeret, úgy is ellökne magától.
És ha ő is értem ölt?
Olyan kellemes érzés volt ebbe ringatnom magam, és szívet melengető elképzelgés volt, hogy mi van akkor, ha ő is azért van ott, ahol most, mert értem kellett a saját magát bemocskolnia, értem vette fel ezt a jelzőt, hogy engem biztonságban tudhasson...
De embert ölni akkor is hatalmas bűn...
Kétes érzéseim folyamatosan váltogatták egymást, olyan érzés volt, mintha egyszerre duruzsolna egy angyalka és óbégatna egy démon a fülembe két oldalról. Csitulni nem akaró érvek és ellenérvek követték egymást, vívtak meg egymással, miközben én kezdtem úgy érezni menten kettészakadok... hajjaj ebbe belefogok őrülni...
- Na mi lesz? - George zökkentett ki a gondolataimból. - Fel is szállsz, vagy csak szorongatod azt a söprűt? - cukkolt tovább a fiú, mire gyorsan rendezve a bamba arcom, fejemet megrázva két lábam közé kaptam a Nimbuszomat, és kilőttem a magasba, az ikrek mellett lefékezve.
- Itt vagyok. - mosolyogtam volna rájuk, de megakadályozott egy hirtelen jött széllökés, ami a számba fújt egy nagy adagot a tincseim közül, amit prüszkölve szedegettem ki. Gusztustalan vagyok? És szerencsétlen? Enyhén...!?
- Tőlem mehet! - szólt Fred, majd felém hajította vörös golyót amit elkaptam, majd visszakézből Georgehoz vágtam, aki viszont későn kapcsolt, és ott hadonászott a pázsitra zuhant kvaff után.
- Egy gyakorlatban is bizonyított tény, miszerint Flower ezerszer jobb hajtó lenne nálad, drága testvérem. Első dolgom lesz Olivernél beajánlani. - vihogott Fred, majd rám kacsintott, mire akaratlanul is elpirultam.
- Csak vigyázz öcskös, nehogy a legközelebbi meccsen Flint, Chang vagy Digory helyett a te pimasz arcodba repüljön a gurkóm. - mondta George, miközben a labdát a háta mögé dobta, ami Molly egyik prezícen gömb alakúra nyírt rózsabokra felé röpült.
Ha nem iramodok utána, aláírtuk volna a halálos ítéletünket.
Keskeny félkört leírva a bokor felett, épphogy csak súrolva seprűm végével a törékeny szirmokat, kezeimbe zártam, majd mellkasomhoz öleltem az öreg kvaffot.
- Ez mire volt jó!? - pihegtem, majd a kelleténél erősebben dobtam vissza Georgenak. - Tudod hogy Molly mindannyiunk fejét veszi ha kárt teszünk a kerti virágokban! Roxfortig tartó szobafogságot akarsz vagy mi?
- Mert tudta hogy úgy is elkapod. - bökte oda kurtán Fred, mire nekem a seprűm nyele alá is mélyebbre esett az állam.
Számat becsuktam, de továbbra is vérvörös volt a képem.
- Na legyen valami mérkőzés meg tét is, mert a céltalan ide-oda dobálás eléggé uncsi. Ötletek? - fordult körbe a társaságon végignézve Fred.
- Legyünk kettesével csapatbeosztva. Én Ronnal mondjuk, ti meg ketten. A nyárfa a ti karikátok, a diófa meg a miénk. Az nyer, aki egészen addig a legtöbb pontot szerzi, amíg Percy vagy Molly be nem parancsol a házba. Na? - vetettem fel ötletem a fiúk számára. Meghökkenésemre Fred azonnal leintett.
- Biztos hogy nem. - válaszolt tömören.
- Miért is? - tettem karba a kezem. - Szerintem jó ötlet, de lehet a tiétek a diófa, ha esetleg ez a gond... - morfondíroztam, de a vörös félbe szakított.
- Nem fogok úgy játszani, hogy ellenem van a legtehetségesebb hajtó palánta, aki épp most hajt ki, de már most úgy játszik mint egy profi. - fűszerezte meg szavait egy pazar szóviccel Fred, mire én már harmadjára öltöttem fel egy homár színét.
- Jó akkor maximum majd cserélgetjük a párokat. De mondj jobbat ha tudsz. - doboltam a seprűm nyelén.
- Jó, így megfelel, ha néha forgunk egyet. - adta be a derekát Fred, majd intett fivérének, hogy kövesse a nyárfa felé.
Erősen koncentrálva rágörnyedtek a Kométájukra, és egy solyóm éberségével figyelték ahogy meglódulok feléjük a kvaffal a hónom alatt.
Élveztem ahogy a menetszél csiklandozza az arcom, miközben a hajam lobogó zászlóként követett.
Egy seprű rántással kitértem George elől, majd kezemet lendítve útjára eresztettem a labdát, ami centiméter pontosan, ahogy azt kiszámítottam a dobás előtt, Fred utána kapó kezét kikerülve, átrepült a fa ágai között.
Fred hitetlenkedve bukott alá, hogy kihalássza az ágak fogságában ragadt kvaffot, majd gallyakkal teledűzdelt hajjal előbukkant a nyárfa levelei közül.
- Azt hiszem érett is a meccs egy cserére. -hebegte.
- Egyet értek. - bólintott somolyogva George, majd átrepült a mi térfelünkre.
- Héj! - nézett a mellé kullogó Ronra a fiú. - Én a másik felállásban képzeltem volna el!
A panaszkodó fiú kivételével mindannyian egy önfeledett kacagásban törtünk ki, majd folytattuk a meccset, élvezve a vidám hangulatunkkal széppé varázsolt nyári délutánt.